Magyar Narancs, 2022/17. szám, 2022. április 27.
ÁCS PÁL
Az idős Günter Grass – aki szinte teljes életművét a vészterhes 20. századi német múlttal való szembenézésnek szentelte – belepillantott a tükörbe. Egy 17 éves, pattanásos kamasz tekintett vissza rá. A fiú a Wehrmacht elit alakulatának, a Waffen SS-nek az uniformisát viselte, gallérján a baljós kettős rúnával. Erről a fiúról Grass hatvan éven át nem beszélt.
A szociáldemokrata érzelmű német író, Willy Brandt későbbi tanácsadója úgy tekintett vissza az ifjú nácira – hajdani önmagára, aki a II. világháború végén néhány hónapig harcolt a szovjetek ellen, majd megsebesült –, mint egy idegenre. Mégis megpróbált a szemébe nézni. Az egész világ felhördült.
Ilyet mi nem teszünk
Hogyan hallgathatott erről ilyen sokáig Grass, aki több mint fél évszázadon át maga volt a megtestesült német lelkiismeret? Ez a félnémet-féllengyel keleti menekült akar szembesíteni bennünket feldolgozatlan náci múltunkkal, miközben ő maga a szőnyeg alá söpörte mindazt, amit a hitlerájban művelt? – háborogtak a németek. A Nobel-díjas írót a múltjára hivatkozva nemkívánatos személynek nyilvánították Izraelben, a lengyel jobboldal pedig követelte, hogy – őt, aki oly sokat tett a német–lengyel megbékélésért – fosszák meg gdański díszpolgárságától. Ez az indítvány Paweł Adamowicz gdański polgármester józan ellenállásán megbukott: a lengyel nemzeti önismeret számára is alapműnek számító nagyregény, A bádogdob (1959) szerzője végül is szülővárosában, Gdańskban, az egykori Danzigban ünnepelhette a 80. születésnapját. Adamowiczot 2019-ben egy merénylő halálra késelte. Erről a tragikus történetről Grass már lemaradt – 2015-ben meghalt.
Kár lenne mentegetni az írót, megtették ezt is már sokan: ez az SS nem az az SS volt, Grassnak fogalma sem lehetett arról, miféle egységhez vezénylik, gyerek volt még, és sorolhatnánk. Hasznosabb megérteni, mi az, amit végül mégis elmondott Hagymahántás közben (2006) című önéletrajzi regényében. A könyv egyik szimbolikus fejezete a légvédelmi segédszolgálatos gimnazisták kiképzőtáborában játszódik. Van ott egy különös fiú, afféle mintakatona. Bármit rá lehet bízni, szalutál, fut, bakancsot suvickol, szótlanul meri a szart a latrinából, ám ha puskát nyomnak a kezébe, rögtön a földre dobja. Ütik-verik, egzecíroztatják, mégse hajlandó fegyvert fogni. Jehova tanújának, bibliakutatónak nézik, de leginkább pusztán hülyének. Ha firtatják fura viselkedésének okait, ő mindig ugyanazt feleli: „Ilyet mi nem teszünk.” Több fejezettel később olvashatjuk a téma más hangnembe áttett variációját. Grass, a kiskatona angolszász fogságba esik. Nevelőtisztje sokkoló fényképeket mutat neki és fogolytársainak a zsidók ellen elkövetett rémtettekről. Látják az ifjú nácik a hullahegyeket, a kemencéket. Mi a válaszuk? „Ilyet németek sosem tettek.” „Ilyet nem tesz egy német.”
Ebben rejlik a Grass-féle múltfeldolgozás lényege. Lefojtott üvöltés ez: de, de, igen, igen, mi igenis tettünk ilyet, mi vagyunk azok, akik ilyet tettek, nem valaki más, nem „ők”, hanem mi, nem „ő”, hanem én. Nem egy ismeretlen fiú bámul vissza a tükörből, hanem „én”, bizony, én vagyok az ott. Grass nem a lelkiismeretét nyugtatgatja, nem másokat hibáztat, nem magyarázkodik, nem ajánl jóvátételt, hanem bátran szembenéz az önmagában hordozott kimondatlan iszonyattal, ami – orwelli módon – úgy vágódik az arcába, mint egy patkány.
Az alig kimondható – ezért sokáig kimondatlan – nemzetiszocialista kamaszkorra való visszaemlékezés tehát az egyén (minden egyén) személyes felelősségvállalásáról szól. Nem kollektív bűnösségről beszél Grass, hanem kollektív érintettségről. Amiből viszont nem lehet kimaradni. Aki az ellenkezőjét mondja, az már az állítással magával bizonyítja, hogy nyakig merült a posványba. A Hagymahántás közben visszatérő szereplője egy bizonyos Joseph, Grass mélyen katolikus bajor fogolytársa az amerikai internálótáborban. Kockajátékkal múlatják az időt, vége nincs vitákat folytatva a hit mibenlétéről. „Én azt mondtam, több igazság létezik. Ő azt mondta, hogy csak egy. Én azt mondtam, semmiben sem hiszek már. Ő hittételekből emelt épületet.” Grass, a koros emlékező, ebben a régmúltból felbukkanó Josephben Ratzingert, az önmagát csalhatatlannak tartó német pápát véli felismerni. (Nem biztos persze, hogy a későbbi XVI. Benedekkel kockázott a Bad Aibling-i fogolytáborban.) Joseph nagyobbat dobott, mint ő, mégis úgy tettek, mintha akár szerepet is cserélhetnének. Mindketten tetvesek voltak.
A páternoszter
A háború után a német POW-ok, azaz hadifoglyok közt gyorsan terjedtek a „latrinahírek”. Suttogták, hogy az „amik” rövidesen megindulhatnak az „Ivánok” ellen, és ebben a küzdelemben szükségük lesz a Wehrmacht keleti fronton szerzett haditapasztalataira. Aztán semmi sem lett az egészből. Adenauer nyugaton, Ulbricht keleten „megkötötte a maga üzletét” a győztesekkel, és immár két külön ország feszült egymásnak. Az ízig-vérig keleti német, szláv (kasub) rokonsággal is bíró Grass sohasem tudott érzelmileg azonosulni a kelet–nyugati megosztottsággal. Immár világhírű művészként – A bádogdob sikere tette azzá – sokat tett a feszültség enyhítéséért. De tisztában volt azzal is, hogy a két Németország lakosai, ossik és wessik annyira mások, hogy ha találkoznak, a szájukat sem kell kinyitni, rögtön látják egymáson, ki honnan való. Az író szoros kapcsolatokat ápolt a szabadságáért küzdő keletnémet értelmiséggel, szívesen utazott az NDK-ba. Waffen SS-tagsága után sokak szemében ez lett a második legnagyobb „bűne”. (A Magyar Narancs nekrológja is ezzel a címmel jelent meg 2015. április 17-én: Megérdemelte volna az NDK-t.)
Grass persze nem a szovjet megszállást, a „munkás-paraszt államot”, a Pártot, a Stasit kedvelte, hanem az NDK-s embereket. Kevés szebb kifejezése van ennek a megértő odaadásnak Az én évszázadom (1999) című bravúros novellafüzérnél, amely a német 20. század szubjektív története, 100 miniatűr elbeszélésben. Az 1956-os évnél olvasható a két költőfejedelem, az NSZK-s Gottfried Benn és az NDK-ban élő Bertolt Brecht találkozása Kleist sírjánál. Hol oly közel húzódnak egymáshoz, mintha Goetheként és Schillerként közös talapzaton állnának, hol éles választóvonal húzódik kettejük között. Benn odaszúr Brechtnek Sztálin dicsőítése miatt, Brecht visszavág azzal, hogy Benn túlontúl sokáig lelkesedett a Führer-elvű államért. Végül mindketten lelkesen szavalják Brecht nagy versét, az Utódainkhozt: „Ti, akik fel fogtok bukkanni az árból, / amelybe elsüllyedtünk, / ha gyengéinkről beszéltek, gondoljatok / a sötét korszakra is, / amelyből megmenekültetek” (Eörsi István fordítása).
A Grassra oly jellemző finom irónia mintapéldája ez. Arra utal itt, hogy a berlini fal leomlása véget vetett ugyan egy „sötét korszaknak”, ám ami eljött, az sem lett éppen Kánaán. Az egykori NDK-sok millióinak, akik az újraegyesítés eufóriája után elveszítették az állásukat, és az egzisztenciális reménytelenséggel kellett szembenézniük, semmiképp. Grass is úgy látta, hogy az NSZK az NDK (ahogy akkor Nyugaton nevezték, a „Neue Lände”, vagyis az „új földek”) gyarmatosítására készül. Az író ekkor (is) a kiszolgáltatottak pártjára állt, helytelenítve az NDK gyors bekebelezését. Esélyt adott volna annak, hogy a volt NDK lakosai maguk vegyék a kezükbe a sorsukat, nem nézte jó szemmel a nyugati cégek látványos nyomulását, azt, hogy „a szegény Keletet pénz segítségével akarták a gazdag Nyugattal egyenlővé tenni, mégpedig gyorsan”.
Ebben Grassnak nyilván nem volt egészen igaza. Talán csakis így lehetett talpra állítani a keletnémet gazdaságot. Túlzás volt részéről azt gondolni, hogy Németország újraegyesítése veszélyt jelent Európára. Alaptalannak bizonyult az az aggodalma is, hogy a Kelet elnyugatiasítását a Nyugat elkeletiesedése követi majd. Az efféle véleménynyilvánításai miatt többen egyszerűen csak naivnak tartják Grasst. Nem volt az. Aki 17 évesen látja bajtársainak cafatokká lőtt holttestét, aki évtizedeken át testében hordozza az őt megsebesítő lövedék szilánkját, aligha lehet naiv. Az író nem táplált történelmi illúziókat. Erről bőséggel írt A tágas tér (2005) című, magyarul még nem olvasható regényében. Az elmúlt kétszáz év német történelmének panorámáját felrajzoló, nagy ívű alkotásban szimbolikus szerepet kap a kelet-berlini Detlev Rohwedder-ház páternosztere. Maga az óriási épületkomplexum is jelkép, a náci időkben Hermann Göring repülésügyi minisztériuma volt ez, az NDK-ban a minisztériumok háza, az újraegyesítés után pedig a volt NDK gazdaságának privatizálását végző állami vagyonügynökség központja lett. A regény főhősének szeme előtt az épület páternoszterének végtelen köreiben ott mozog a 20. század német történelme: látja feltűnni, majd lebukni a náci birodalmi légi marsallt, majd sorban az NDK párttitkárait, Ulbrichtot és Honeckert, végül pedig az NDK-ipar privatizálásával megbízott ügynökség elnökét, Rohweddert, ezt a „finom nyugati úriembert”, aki közutálatnak örvendett a keleti „új földeken”, és akit 1991-ben máig ismeretlen merénylők agyonlőttek. A páternoszter mutatja, hogy a történelmi fejlődés puszta illúzió. A világ a mozgás látszatát kelti, de csak saját köreiben forog, s valójában nem változik semmi.
Ennek sosem lesz vége
„Nem lesz vége sohasem.” Ezekkel a szavakkal zárul az egyik legerősebb kései Grass-próza, a 2002-ben kiadott Ráklépésben. A könyv az 1945. január 30-án, szovjet torpedók által Danzig közelében elsüllyesztett német óriás hajó végóráit beszéli el rendkívül invenciózusan összehangolt narratívákban. De nem csak erről szól a regény. A kilencezer civil áldozatot követelő tragédia – ami a szovjetek érintettsége miatt sokáig tabutéma volt – elfojtott indulatokat táplál és gerjeszt a (csekély számú) túlélőben, valamint fiaikban és unokáikban is. A hatalmas méretű birodalmi üdülőhajó – amely a nácik vereségével örökre megszűnő Kelet-Poroszország (Grass szülőföldje) megmaradt menekültjeit viszi hullámsírba – sokjelentésű szimbólum. A hajó egy náci „mártír” nevét viselte, Wilhelm Gustloffét, akivel egy zsidó merénylő golyói végeztek Svájcban, még a háború előtt. Grass mesterien kopírozza egymásra a múlt és a jelen eseményeit. A Gustloff a birodalmi büszkeség és a nemzeti szégyen jelképévé válik egy interneten vitatkozó neonáci és egy magát zsidónak kiadó német fiatalember posztjaiban. A neonáci blogger erősen kötődik a nagymamájához, a hajótragédia túlélőjéhez. A néni (azonos az 1965-ben kiadott Kutyaévek Tullájával, de ott még fiatal lányként szerepel) lelkes nemzetiszocialista volt még az összeomláskor is, később sztálinista-sztahanovista élmunkásként dolgozott az NDK-ban, és egy életen át rejtegette lelkében a Gustloff elsüllyesztésének borzalmait. Az újnáci unoka a nagyanyjától kapja ajándékba a számítógépét, és átszállt rá a súlyos sérelmekből fakadó, nemzedékeken át öröklődő gyűlölet is. A fiatal vitatkozók aztán személyes találkozót beszélnek meg, ahol a neonáci kamasz agyonlövi zsidónak vélt chatpartnerét, így véve elégtételt a Gustloffért. A felnőttek, a gyilkos és az áldozat szülei egyaránt értetlenül szemlélik a történteket. A háború után születettek egyfelől-másfelől gondolkodású, feledni akaró liberális nemzedéke ez. A bolsevik nagymama viszont együtt érez neonáci unokájával, büszkén tekint a gyilkosra.
Nem afféle banalitásról van itt szó, hogy „kísért a múlt”, vagy hogy „a történelem ismétli önmagát”. Grass arról beszél, hogy önáltatás lenne azt hinni, hogy magunk mögött hagytuk már a 20. század borzalmait. Az elvetemült eszmék és a gyilkos szándékok új meg új formát öltve velünk vannak most is, a mindennapjainkban. „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem.” Ezzel a rettenetes – ó, nem figyelmeztetéssel, hanem – rideg ténymegállapítással magára haragított az író sokakat. Nem azzal, hogy bevallotta egykori Waffen SS-es múltját. Hanem azzal, hogy szembenézett önnön csillapíthatatlan szégyenével. „Ahogy az éhségről, úgy a bűnről és a következtében jelentkező szégyenről is elmondható, hogy mardos, szakadatlanul mardos, éhezni azonban csak egy ideig éheztem, a szégyen viszont…” Grass azzal keltett világraszóló botrányt, hogy rámutatott: a kettős rúnától nem tudunk egyszerű zubbonycserével megszabadulni.