Erényes sátánimádat

Camus 1956 tavaszán jelentette meg A bukás című kisprózáját. A könyv gyors sikert aratott, egyúttal megdöbbenést keltett a francia értelmiség köreiben. Maga az író is meglepődve tekintett új művére, mivel az nemigen hasonlított semmire sem, amit korábban írt.

Felforgatott mindent, nekirontott mindenkinek, érintve érezhették magukat nemcsak ellenségei, hanem barátai, szerettei is. Nyugtalanító, zűrzavaros indulatok törtek a felszínre. Olybá tűnt, hogy Camus immár az egész világgal harcban áll. Egyszersmind sziporkázóan szellemes remekművet alkotott, amely máig hatóan új irányt szabott a modern európai irodalomnak, egy évvel a megjelenése után a szerző Nobel-díjat is kapott.

Sokak szerint ez a különös, nehezen értelmezhető kisregény – melyet új fordításban kap kézhez az olvasó – Camus legjobban megírt könyve. Szávai Nándor hatvanéves, értelmező átültetése ma sem idejétmúlt, de Dunajcsik Mátyás most megjelent munkája frissebb és szöveghűbb. Éppen emiatt nem mindig tudja elkerülni a szó szerinti fordítás csapdáit.

Az Édenkert

Film noiros hangulatban, stricik és gengszterek látogatta, rossz hírű amszterdami lebujban indul a cselekmény. Jean-Baptiste Clamence, a Hollandiába áttelepült, hajdan szebb napokat megért párizsi ügyvéd a söntésnél szóba elegyedik turistaként odavetődő honfitársával. Várnánk, hogy kibontakozzék a mese, hogy létrejöjjön a társalgók közt valamiféle párbeszéd, hiába. El kell fogadnunk, hogy a mű mindvégig a szószátyár jogász monológja marad, társának válaszaira csak itt-ott következtethetünk, az olvasó számára a másik fél mindvégig néma marad. A regény a legkevésbé sem regényszerű.

Clamence öt „beszélgetésben” meséli el az életét, feltárva, mi bírta rá arra, hogy elhagyja hazáját, feladja fényes védőügyvédi karrierjét, és önkéntes száműzöttként, amszterdami tolvajok jogi tanácsadójaként töltse napjait. Zaklatott megnyilatkozásaiból mégiscsak létrejön egyfajta elbeszélés. Ám a történet igencsak hézagos marad, a szereplők névtelenül és arctalanul bukkannak fel, s tűnnek el a múlt homályában. Ehhez az elbeszélői technikához látványos hátteret fest az örök ködben úszó holland nagyváros sápadt vizeivel, hatalmas egével, ahol színtelen a tér és élettelen az élet. „Maga a lágy pokol ez, kérem! (…) És sehol egy lélek, bizony, sehol egy lélek!” Az áldialógus mágikus szövegszövése révén az olvasó lassan maga is Clamence hallgatójává válik, és egyre inkább átéli a hős látványos bukását: zuhanását Párizs káprázatos díszletei közül le, a tenger szintje alá. „Fent” és „lent” – mély értelmű szimbólumok ebben a könyvben.

Az ügyvéd kezdetben – párizsi sikereinek csúcsán – az özvegyek és árvák, a nincstelenek és kiszolgáltatottak önzetlen jogi képviselőjeként problémátlan és elégedett életet élt. Soha nem volt egy pillanatnyi kétsége sem afelől, hogy a jó oldalon áll. Ez volt az ártatlanság kora, maga az „Édenkert”. Erős volt, sportos, gazdag, egyszersmind szerény, adakozó, figyelmes, imádta őt mindenki, főképp a nők. El volt ragadtatva önmagától: „végig a saját hiúságomban tocsogtam. Én, én, én, ez volt az én édes életem egyetlen refrénje.” Ez az élet a „haladó szellemű” párizsi entellektüelek, „kávéházi ateisták” világa volt, ahol hősünk fennkölt szónoklatokat tartott az uralkodó osztály szívtelenségéről, a kormányzat képmutatásáról, az osztály nélküli társadalomról és arról, hogy „a magántulajdon, uraim, gyilkosság”. Ő és hivatásos filantróp barátai folyton az elnyomottak felszabadításáról papoltak olyan nyakatekert filozófiai nyelven, amiből az alávetett osztályok egyetlen szót sem értettek. Ezek a militáns szabadgondolkodók alig különböztek Molière nevetséges kényeskedőitől. A maró gúnnyal ábrázolt párizsi szalonértelmiségiekben nem nehéz felismerni azokat a baloldali egzisztencialistákat, akikhez egykor A bukás szerzője is közel állt, de akiktől idővel eltávolodott. Azok az elvakult baloldaliak ezek, akik tökéletesnek vélt elméletük helyességének tudatában süketek voltak a világ borzalmai, például a sztálini terror iránt. Beauvoirra roppantul neheztelt Camus azért a torzképért, amit az írónő Mandarinok című kulcsregényében róla festett. Sartre-ral főként a politikán, aktuálisan az algériai függetlenségi háború megítélésén különböztek össze. Erre a vitára vonatkozhat A bukás megrázó példabeszéde az anyáról, akit a német megszállás idején a nácik arra kényszerítenek, hogy maga válassza ki két fia közül azt, akit agyon fognak lőni. Camus békeszerető algériaiként nem volt hajlandó beletörődni egyik honfitársának lemészárlásába se, lett légyen az francia vagy arab. Clamence azonban nem az író alteregója, A bukás nem kulcsregény. A könyv főhőse sokféle anyagból van összegyúrva, így lett az ellentmondásoktól feszített európai értelmiségi modellje: „egy arcot gyúrok össze, ami egyszerre mindenkié és senkié”.

A mű első szinten vádirat. Nagy hagyományú műfaj ez a francia irodalomban Zola Vádolom…! című nyílt levele óta, amelyben a Dreyfus-per kapcsán rámutatott a legfelső francia körök keresztény képmutatással leplezett aljas antiszemitizmusára. Camus bizonyos nosztalgiával tekintett vissza Zola korára, amikor még az egyén és a történelem nem nyűtték el egymást kölcsönösen, amikor világos volt a határvonal jó és rossz, igaz és hamis között. Ennek a „paradicsomi” állapotnak Camus szerint a 20. század második felé­re – a hidegháború korában, amikor mind a baloldali, mind a jobboldali szabadságeszmények hitelüket vesztették – visszavonhatatlanul vége szakadt. Az értelmiség immár nem lehetett feltétlenül biztos abban, hogy a jó oldalon áll, következésképp – így látta – a regényben sem léptethetők fel egyértelműen pozitív vagy negatív szereplők. A bukás azokat illeti váddal, akik jogot formálnak rá, hogy – magukat öntelten a jó oldalra helyezve – másokat rosszként bélyegezzenek meg: „A hazugokat néha könnyebb megérteni, mint az igazmondókat. Hiszen az igazság, mint a fény, elvakítja az embert.”

Intőnek vélt jelek – például egy öngyilkosság, aminek tétlen tanúja lesz – lassanként kimozdítják Clamence-t az önimádat komfortzónájából. Magabiztossága szertefoszlik, szívében gyökeret ver a kétely. Az önnön kifogástalanságába vetett feltétel nélküli hit elvesztése a bukás kezdete. Megkezdődik a hős pokolra szállása. Kétkedése a pokol kapuja, ezen át jut a kínnal telt, számára mégis egyre vonzóbb hazába, ahová „az ember, ahogy belép, minden félelmet és reménykedést maga mögött hagy” – utal Dantéra, akihez a diskurzus mindig vissza-visszatér. Clamence lezüllik, iszik, prostituáltak ágyában tölti éjszakáit és nappalait. Tudatosan keresi a bűnt, mondhatni filozófiai alapon merül el az élet mocskában. Miért? Mert rádöbben a létezés kettős természetére: „Ilyen tehát az ember, kedves uram, ilyen kétarcú: senkit sem tud szeretni anélkül, hogy magát ne szeretné” – fakad ki Clamence, és a barátaira, szeretőire, az egész emberiségre szórt vádjait fokonként önmaga ellen fordítja. Más ez, mint saját hazugságainak és képmutatásának beismerése. Ez egy filozófiai paradoxon. „Meg kell hajolnom, és el kell ismernem a bűnösségemet. Be kell költöznöm ebbe a kényelmetlenségbe.” Kényelmetlenségnek (malconfort) nevezték a középkorban azokat a veremcellákat (Szávai régi fordítása a dantei „bugyor” szót használja itt, Dunajcsiké viszont megőrzi az eredeti francia szójátékot), ahol az elítélt se felállni, se lefeküdni nem tudott. De ez a verem még nem a pokol, ez annak még csak a tornáca. Innen kiáltozik a súlyát, szavát, hitelét fokozatosan elvesztő értelmiség képviselőjeként Jean-Baptiste Clamence, az új Keresztelő Szent János, „egy középszerű kor üres prófétája, egy messiás nélküli Illés, lázban és alkoholmámorban égve”. Camus A bukásban (is) vátesznek bizonyult, hiszen 1956-ban még messze volt az értelmiség teljes és tényleges bukása.

Szellemi vermében Clamence nem képes se felállni, se lefeküdni, azaz – egyelőre – nem tud választani jó és gonosz között. „Ismeri Dantét? – kérdezi beszélgetőtársát. – Az ördögbe. Akkor azt is tudja, hogy Dante az Isten és a Sátán vitája kapcsán beszél a semleges angyalokról. Aztán a pokol tornácára helyezi el őket, ami a pokol afféle előszobája. Nos, hát épp ebben az előszobában vagyunk mi is.” Ilyen a mai ember létállapota. Kinyújtjuk egyik kezünket a jó felé, miközben a másikkal a rosszba kapaszkodunk. Felháborodunk a világ aljasságán, siránkozunk a szegénység, az elnyomás, a modernkori rabszolgaság, a korrupció, a latorállamok gátlástalansága miatt, netán még petíciókat is aláírunk efféle ügyekben, de közben körömszakadtig ragaszkodunk társadalmi pozíciónkhoz, vagyonunkhoz. Így lesz belőlünk gyáva filozófus, keresztény ingatlantulajdonos, házasságtörő humanista, liberális házi zsarnok, szocialista milliárdos. Profi szabadsághősök vagyunk, de valójában csak saját személyes szabadságunk érdekel bennünket. A sztálini Gulag felett is szemet lehet hunyni (a francia baloldal egyes körei szerint), mert a rendszer maga végső soron az emberi nem legszentebb céljait szolgálja.

A bukás írásakor Camus már jó ideje nem tudott azonosulni sem a baloldallal, sem a jobboldallal, nem volt sem ateista, sem keresztény. Clamence is hasonlóan érez. Miután felnyílik a szeme, a nagyszájú népboldogítóktól éppúgy borsódzik a háta, mint a kirakatkeresztényektől, akik azért másznak fel a keresztre, „mert onnan jobban látszanak, még ha kicsit meg is kell taposniuk azt, aki már oly rég­óta van ott”. De egy cseppet sem érzi magát kereszténynek, „jóllehet ez utóbbiak közül a leg­elsőt azért kedveltem” – mondja. Még magát Jézust is vétkesnek véli, például a júdeai kisdedek lemészárlásában. Persze nem ő követte el a gyilkosságokat, de miatta történtek, és ezért bűntudat gyötri, megtörik, és kétségek közt hal meg. Minden ember bűnös, mert tétlen tanúja mások rémtetteinek.

Túl jón és rosszon

De többről van itt szó egymást kizáró világnézetek együttes elutasításánál. Camus filozófiai paradoxona elválaszthatatlanul egymáshoz kötözi a jót és a rosszat. Minden jótételünk eredendően rossz, hiszen minden ilyen cselekedetünk tisztaságunk tudatának előfeltevéséből ered, márpedig az ilyen prekoncepció eleve csak hibás lehet, mivel a hatalmaskodást szolgálja: „a hatalom mindent azonnal rövidre zár”. Az igazak háborúi jogosak, az ő gyilkosságaik helyeslendők, míg a gonoszaké elítélendők. Elfogadható-e ez a paradoxon? Bele kell-e törődnünk, hogy nemes szándékaink a pokolra vezető út kövei? Nyilvánvalóan nem. Miként Akhilleuszról sem gondoljuk azt, hogy valóban lemarad a teknősbékával szemben. Az aporiák és paradoxonok nem magát a valóságot jelenítik meg, pusztán rámutatnak a létezés belső ellentmondásaira.

Clamence úgy próbálja átvágni a gordiuszi csomót, hogy a purgatóriumból egyenesen a pokol legalsó körébe ugrik. Ezért költözik Amszterdamba, a nyilvánvaló bűnösök közé, Európa szélére és mélyére, a városba, melynek „koncentrikus csatornái a pokol köreihez hasonlítanak”. Ügyvédként egész életében a bírák ellen küzdött, most maga is bíró lesz, de nem akármilyen, hanem „vezeklőbíró”. Ez a szó csak ebben a könyvben létezik. Ez A bukás legegyénibb nyelvi, egyszersmind filozófiai leleménye, pedig a sűrű szövésű szöveg bővelkedik a bravúros oximoronokban. Ebben a szó­összetételben tömörül a mű legrejtettebb mondanivalója, itt érhető tetten Clamence kopernikuszi fordulata. Miben áll ez? Abban, hogy a végsőkig kifeszíti a jó és a rossz összekapcsolásával konstruált paradoxont: Ártatlannak valljuk magunkat, noha bűnösök vagyunk. Vádjaink és önvádjaink ebből a hamis ártatlanságvágyunkból fakad. Álljunk a bűn pártjára teljes valónkkal, és vezekeljünk miatta. Így leszünk igazi vezeklőbírók. Clamence is ezt teszi, megtetézve azzal, hogy magánál tartja A bárány imádása című genti oltárkép Igaz bírák című, 1934-ben elrabolt (és soha elő nem került) szárnydarabját, amire újdonsült rabló barátai révén tett szert. „Minden értelmiségi valójában gengszteréletről álmodik.” Ezzel a gesztussal jelzi a vezeklőbíró, hogy a világ immár túljutott jón és rosszon, Isten halott, igaz bírák sincsenek, akik a misztikus Bárány elé járulhatnának, csak ezek a festett bírók itt, a képen, „akiket” foglyul ejtett, és a szekrényében tartogat.

Ebben a könyvben minden az emberi szabadság végleteiben megélt lehetőségéről és lehetetlenségéről szól. „Nem tudtam, hogy a szabadság nem valamiféle jutalom, valami kitüntetés, amit pezsgőbontással ünnepelünk meg… Ellenkezőleg, inkább robot és hosszútávfutás: nagyon magányos és nagyon kimerítő… Az ember egyedül van egy lehangoló teremben, a vádlottak padján, szemben a bírákkal, és egyedül kell döntenie magáról és a többiek ítéletéről.” Már csak bűn van és vezeklés. Nincs menekvés, le kell bukni a verem, a pokol legmélyebb fenekére. Csak így, paradoxont paradoxonnal semlegesítve, „erényes sátánimádat” révén szabadulhatunk meg lényünk kettős természetétől, így lehetünk valóban szabadok.

Fordította: Dunajcsik Mátyás. Jelenkor, 2020, 170 oldal, 2699 Ft