Csapdában

Nincs magyar diplomácia, de amit kénytelenségből annak neveznek, újévkor két bámulatos bravúrral hívta fel magára a világ figyelmét. 1. Novák Katalin államfő – legalábbis lapzártáig hozzáférhető, komoly – indokolás nélkül lemondta a részvételt a Szlovákia megalakulásának harmincadik évfordulójára rendezett ünnepségen. A Szlovákiával határos többi ország elnöke – vagy Ukrajna esetében a képviselője – mind ott volt. 2. Putyin az EU pozícióban lévő (nem bukott) vezetői közül egyedül Orbán Viktornak küldött újévi üdvözletet. Ezt történelmi szégyennek mondhatnánk, dehát a szégyen nem univerzálisan érvényes politikai kategória, Magyarországon végképp nem az.

Mivel az elnök asszony távolmaradásának valódi oka máig nem derült ki, némelyek feltételezték, hogy központilag eldöntött, kiszámított sértés volt. De a másik feltevést, miszerint amatörizmusból eredő baki történt, a miniszterelnök maga igazolta azzal, hogy a már bukott, de még hivatalban lévő Eduard Heger meghívására egy héttel később feleségével együtt részt vett az évforduló alkalmából rendezett pozsonyi gálán. (Talán közrejátszott, hogy az eltökélten szociálliberális-környezetvédő Čaputová elnökkel szemben Heger konzervatív katolikus, de nem tudhatjuk.) Itt meg az volt a rejtély, hogy ha a Visegrádi Négyek másik három kormányfője képes volt szmokingban, fekete csokornyakkendőben megjelenni (a protokollfőnöknek értenie kellett, hogy ezt várják el), akkor egyedül a magyar főnök miért viselt sima sötétkék zakót a szokásos trottyos nadrággal, hosszú nyakkendővel.

Az ember megpróbálja elképzelni, mi történhetett a Cinege utcában (vagy a Karmelitában, vagy Hatvanpusztán), amikor a miniszterelnök kinyitotta a gardrób ajtaját. Mi járt a fejében, és ki adott tanácsot. De a lényeg itt is az, hogy mit sugallt a kontraszt: Magyarország legfőbb vezetője a többi, szabályokat betartó európai politikus között most is a létező szocializmus korabeli, kissé bárdolatlan funkcioná­riust alakította. Felvetődik a kérdés, hogy mire jó ez.

Főleg, ha ő akar „regionális középhatalom” feje lenni.

Ez a középhatalmi ötlet szintén újév körül merült fel – nem először, emlékezzünk csak a Kárpát-medencei gazdasági térség gondolatára, vagy arra a bizakodó korszakra, amikor a baráti sajtó fölfedezte, hogy Orbán „Európa erős embere”. Mostani változatában gyakorlatilag már csak azt jelenti, hogy a magyar uralmi elit szövetségesévé vagy kliensévé akarja tenni a jugoszláv utódállamok politikailag rossz szagú, tekintélyelvű, esetleg börtönviselt vagy börtön elől szökő vezetőit (illetve a permanens politikai válsággal küzdő Szlovákiában most, talán, a befűzhető politikusokat). A Gruevszki- és a Janša-projekt befulladt, marad a szerb Vučíć, valamint a boszniai Szerb Köztársaság feje, a kevésbé ügyes, de ha lehet, még romlottabb Milorad Dodik, akinek viselt dolgait terjedelmi okból és az olvasó gyomrának kímélése végett ebben a cikkben nem feszegetjük.

A középhatalmiság ideológiáját Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója foglalja össze egy cikkben, de mielőtt röviden elemeznénk, pár szó a háttérről, ami az új igehirdetést szükségessé tette. Mi változott az utóbbi hónapokban? Egyrészt a magyar uralmi elit tisztában van azzal, hogy az Ukrajna elleni háborúban Oroszország az agresszor (lásd Orbán és Novák elszórt nyilatkozatait), és talán még azt is képes beengedni a tudatába, hogy Oroszország háborús és emberiesség elleni bűntetteket követ el, viszont üzleti érdekből nem ronthatja el kapcsolatát a Kremllel, miközben az utóbbi Magyarországot az EU tagjaként automatikusan mint „barátságtalan országot” tartja számon. Ezeket az ellenmondásokat valahogy fel kell oldani, ami borzasztó nehéz. Másrészt, miután a választási kampány részeként árstopot jelentettek be az üzemanyagra és többfajta élelmiszerre, mostanra úgy alakult, hogy a környéken nálunk a legdrágább az üzemanyag és az élelmiszer. Ezt azért már nem lehet eltitkolni a lakosság utazni képes része elől. Más szóval megbukott a kormány külpolitikája is, gazdaságpolitikának álcázott belpolitikája is.

Orbán Viktornak azonban különleges képessége van ahhoz, hogy saját hibái, bűnei és a maga előidézte kényszerhelyzetek magyarázatára komplett világképeket rögtönözzön. A politikai igazgató beszédmagyarázatában csak úgy röpködnek az elegáns szakkifejezések, konnektivitás így, decoupling úgy, blokkosodás amúgy. Nem kétséges, hogy a kormányfőnek jól fizetett szakemberek dolgoztak a keze alá. De az egész akkor sem más, mint az eddigi – és elitérdekből továbbra is követendő – kormányzási elvek bebugyolálása tudálékos hablatyba.

Vegyük csak a központi tételt: „Magyarországnak reális esélye van kilépni a közepesen fejlett országok csapdájából.” Most hagyjuk, hogy más környékbeli országoknak több esélyük van – a Balti-tengertől a Balkánig terjedő térségben Magyarország a leglassabban növekvők közé tartozik. Az, hogy Orbán szerint éppen mi erősödhetnénk középhatalommá, egyenes folytatása egyfelől a Trianon előtti kiválasztottságtudatnak („csak mi vagyunk államalkotó nemzet”), másfelől a Kádár-kori önhittségnek („csóró lengyelek, a puliszka meg nem robban, csak mi vagyunk okosak”). De a szakirodalom ráadásul nemigen foglalkozik a „közepes fejlettség csapdájával”. A szakirodalom a közepes jövedelem csapdájával foglalkozik, márpedig hazánk ebből a kategóriából már kilépett, legalábbis hivatalosan magas jövedelmű, fejlett ország.

A közepes jövedelem csapdája azt jelenti, hogy egy ország gazdasági felzárkózása az ipari exporton alapul, ahol az alacsony bérek versenyelőnyt jelentenek, ám ezeket demográfiai és egyéb okokból nem lehet a végtelenségig tartani. A kitörést a nagy hozzáadott értékű termékekre és szolgáltatásokra való átállás jelentené, ennek viszont a vállalkozási szabadság és a verseny hiánya meg a gyenge oktatási rendszer miatt nincsenek meg a feltételei. Orbán, aki a vállalkozás szabadsága és a verseny helyett az általa vezetett állam beavatkozását látja mindenhatónak, családja és a klientúra gazdagodását elsőrendű célnak, az oktatást pedig látványosan tönkreteszi általános iskola alsó tagozattól a felső szintig (most zárták ki az Erasmus+ programból „alapítványi” egyetemeinket), tehát az első számú hazai politikus pontosan ebbe a csapdába akarja visszaküldeni Magyarországot. Még akkor is, ha az ellenkezőjét mondja. Legyünk éberek.