Enyhe hőemelkedés

Egy pillanatig sem kételkedtem a koronavírus elleni oltásban. Sőt, beismerem, fogcsikorgatva olvastam a bugyutábbnál bugyutább spekulációkat, hogy a vírus kitaláció, következésképpen oltásra nincsen szükség. Vagy ha mégis van vírus, az oltás akkor sem a betegségtől szabadít meg minket, hanem éppen ellenkezőleg, ki tudja, milyen ördögi kotyvalékot oltanak belénk.

Nem tehetek róla, én még az úgynevezett tudományos-technikai forradalom igézetében nőttem fel. Akkoriban a tudományos-fantasztikus regények vagy filmek túlnyomó többsége is ígéretes utópia volt, nem pedig rémisztő disztópia, bár a könyörtelen fantáziájú Stanislaw Lem már igyekezett kijózanítani mindannyiunkat, és kamaszkorunkban bizony minden tiltás ellenére eljutottak hozzánk George Orwell regényei is. Meg aztán saját szememmel láthattam még azelőtt, kisgyerekként egy szörnyűséges jövő rémképét is, hogy a szó szoros értelmében miként nyomorította meg az előttünk járó nemzedéket a járványos gyermekbénulás. Ahogy felénk mondták: a paralízis. Minket már szerencsére megóvott ettől az időközben feltalált ellenszer, mint ahogy a másik rettegett kórt, a tüdőbajt is akkoriban sikerült antibiotikumokkal visszaszorítani, remélhetőleg végleg. Gonosz gondolat, de ha tehetném, elrettentésül megmutatnám a mostani oltáselleneseknek az ötvenes években belém égett, azóta sem halványuló látványt a sok-sok nyomorék gyermekről. De nincs erre szükség persze, végül is egy hangoskodó kisebbségről van szó, és a többség elfogadja, hogy kell az oltás. Mi több, minden bizonnyal korunk igazi hősei azok a kutatók lesznek, akik a megoldásra ráleltek. Őket kell a vállunkra emelnünk, nem azokat, akik ezt a hosszú járványt is a saját politikai vagy üzleti hasznukra próbálják fordítani. Hátha annyi hozadéka mégis lesz ennek a szörnyűségnek, hogy a mellettünk köhögő, szortyogó vagy egyszerűen csak maszk nélkül hozzánk lépő embertársunktól való irtózás, a már-már a gyűlöletig fokozódó állandó készenlét végtelen hónapjai után ismét abban fogunk bízni, amiben és akiben kell. A világ megismerhetőségében. Az orvostudományban. A környezetvédelemben. A másik emberben. És egyszer majd – naiv vagyok, ugye? – talán a politikában is megint.

Mert hát sok mindenben nem bízom vagy nem bíztam az utóbbi időben én sem. Például a romániai közigazgatásban általában. És természetesen a román politikai pártokban még kevésbé. Belülről láthattam hosszú időn át, hogy a szakmai felkészültségnél szinte mindig fontosabb a párthűség, az erkölcsi megfontolásokat felülírják a kampányérdekek, és ennek egy válsághelyzetben súlyos következményei lehetnek. Végül is Romániában így sem szabadult el teljesen a pokol, de meggyőződésem, hogy amennyiben a tavaly tavasszal kormányon levő Nemzeti Liberális Párt – amely egyébként úgy liberális, hogy egy ideje az Európai Néppárt tagja – nem az őszi választásokra gondol, és nem rendel alá mindent a kampánycéloknak, akkor sokkal könnyebben úsztuk volna meg az egészet. Nem részletezem, nemcsak nálunk, hanem Magyarországon vagy másutt is hasonlóképpen történt és történik. És így van ez már évek óta, nem csak járvány idején. Visszatérve a „nemzeti liberálisokra”: jöttek a választások, kormányra jutott ugyanez a párt, de most már koalícióban, viszont a demagógia nem hagyott alább. Legfeljebb nem tapasztaltuk meg azt a nevetséges taktikázást az oltóanyagokkal, mint Magyarországon, hogy itt a kínai, hol a kínai, itt az orosz, hol az orosz stb. De azért volt bőven összevissza beszéd Romániában is.

Ennek ellenére, ismétlem, miért is féltem volna attól, amit a karomba fecskendeznek, legyen szó Pfizerről, Modernáról, illetve Astra Zenecáról. (Kínai vagy orosz vakcina nálunk még nincsen, de ha lett volna, ezektől sem irtóztam volna őszintén szólva, hiszen élni ugyan sem a kínai, sem az orosz diktatúrában nem szeretnék, de azért elég nagy butaság lenne az orvostudományt és a politikai rezsimet összetéveszteni. Bár egy demokratikus rendszerben nyilván nemcsak élni, hanem kutatni is sokkal jobb.) Tartottam mégis valamitől: az ügymenettől. Mi lesz ebből, gondoltam, tülekedés, veszekedés, balkáni rendetlenség, csúszópénz, miegymás. Az eddigi tapasztalatok igazán feljogosítottak az óvatosságra: politikai beszédeket rögtönzött az egészségügyi miniszter, egészségügyi tanácsokkal látott el minket az államelnök. Akárcsak Magyarországon a miniszterelnök, itt is nyilvánosan vetették alá magukat a miniszterek az oltásnak, hogy lássuk, semmi baj. Nem tehetek róla, de ismét óvodai emlékek jutottak eszembe, amikor egy-egy vakmerőbbet közülünk az orvosi rendelő várótermében a többiek előtt oltottak be, hogy mindenki meggyőződjék, ez egy nagyszerű dolog, hiszen a szerencsés kiválasztott csak mosolygott fontosságának tudatában akkor is, amikor beleszúrták a tűt. Mi tagadás, egyszer-kétszer rám esett a választás, és azt hiszem, elég jól el is játszottam a szerepemet. Most a nagy romániai szurkálósdiban is hol ez, hol az állt ki bátran a nyilvánosság elé, és végül a főóvodás, az államfő is megmutathatta bicepszét, erről beszélt három napig a sajtó.

De szavamat ne felejtsem: ahogy az első oltási csoportba tartozó egészségügyiek, orvosok, asszisztensek után megnyílt az online feliratkozási lehetőség, rögtön jelentkeztem én is. Ebbe a második csoportba a hatvanöt éven felüliek tartoztak, tehát, sajnos, én is, meg a krónikus betegek, de ide sorolták még többek közt a tanárokat, kormányzati, önkormányzati és egyházi alkalmazottakat, képviselőket, szenátorokat és azokat is, akik a sajtóban dolgoznak. Bejelentkeztem, választhattam, és mivel igyekeztem, nem éppen másnapra ugyan, de kaptam viszonylag hamar helyet Marosvásárhelyen az első és második oltásra is. Ettől kezdve mintha valamilyen csoda folytán átkerültem volna egy másik országba és másik rendszerbe. A megadott napon és órában jelentkeztem a marosvásárhelyi Ifjúsági Házban levő oltásközpontban, még egyelőre idegesen, hogy mi következik. Aztán döbbenten láttam, hogy így is lehet: pontos eligazítás, egészen rövid sorban állás, udvarias kérdések, űrlap, felvilágosítás, egy másik helyiségben oltás, végül egy székekkel ritkásan berendezett teremben kötelező negyedórás várakozás, hogy nem lesz-e valamilyen mellékhatás. A negyedóra elteltével kezembe adták az igazolást, hogy megkaptam az első adag Pfizert, és mehettem a dolgomra. Délután háromra érkeztem, fél négykor már megkönnyebbülten vezettem hazafelé. Hasonló tapasztalatokról számoltak be ismerőseim is. Jó, gondoltam, így kezdődik, de ne lelkesedjünk egyelőre, hamar elromlik ez. Lássuk, mi lesz másodszor! Nem nyújtom a szót, másodszor is ugyanez volt. A kellemetlenséget sokak számára legfeljebb az jelentette, hogy a helyek a nagyobb városokban gyorsan beteltek, és többeknek más helységbe kellett menniük, ha sietni akartak az oltással. Azóta is azon töprengek, mi a magyarázata, hogy ebben a minden nyomorúsággal megvert, sok szempontból korrupt rendszerben egy ilyen tízezreket, százezreket mozgató vállalkozás zökkenőmentesen bonyolítható. Legalábbis eddig. Mert közben persze kiderültek turpisságok, az egészségügyi miniszter a sajtó sürgetésére közzétett egy kimutatást, amelyből az is kiderült, hogy Bukarestben talán négyszer annyi oltásközpont működik, mint amennyiről a lakosság tudott. Ezt aztán próbálták elkenni azzal, hogy vannak a fővárosban olyan intézmények – mondjuk, a titkosszolgálatok -, amelyeknek az alkalmazottait nem lehet úgymond „dekonspirálni”. Lám, amikor valahol valamilyen politikai érdek belenyúl a rendszerbe, ott máris gond van. Senki ne értsen hát félre, én most nem a román demokrácia dicséretét próbálom zengeni, hiszen ha nem lesz valamilyen fordulat, a jogállam például lassan lélegeztetőgépre kerül nálunk is. Csak azt sugallnám teljes tisztelettel, hogy éppen láttam valamit jól működni, mert hagyták az informatikusokat, orvosokat, egészségügyi asszisztenseket dolgozni. Közrejátszhatott ebben az is, hogy mostanában nem lesznek Romániában választások, nem kellett bizonygatni, hogy ez most egy jobboldali vagy baloldali oltáskampány, és a kezdeti gyermeteg bicepszmutogatás után a politikai pártok elfelejtették összekeverni az ideológiát az orvosi esküvel. Úgy tűnik, Magyarországon ez egy kicsit nehezebben ment. Vagy nem is ment. Mivel jövőre választások lesznek. Igaz, mint említettem, a romániai oltástörténet sem rózsaszínű, legfeljebb csak szürke, máris kiderült többek közt az is, hogy ketté van szakadva az ország, de ezúttal nem magyarokra és románokra, ne düllesszük máris a mellünket. Ugyanis feliratkozni és oltakozni (tetszik nekem ez a szó, akárki akármit mondjon) azoknak sikerült, akik tudják kezelni a számítógépet, és ez még a háziorvosok egy részénél sem ment simán. Az ország másik fele, vagyis tulajdonképpen a vidék lekéste bizony az első nagy versenyfutást mindenütt, az erdélyi falvakban is.

Sóhajtozom közben én is képmutatóan: milyen jó lenne már egy ideológiamentes egészségügy és oktatás. Mintha nem politikával töltöttem volna el a fél életemet. Tisztázom hát, nem a politikusi mesterséggel van nekem bajom, hanem az állandó szereptévesztéssel. Megértünk már olyan időket Romániában, hogy „pártunk és kormányunk” vezetője jobban értett a krumplikapáláshoz, az esztergáláshoz és a házépítéshez is, mint azok, akiknek ez volt a dolguk. Egyébként az egészségügyet vagy az oktatást meg lehet – és néha meg is kell – reformálni valamely ideológiából kiindulva, de gyógyítani és tanítani nem aszerint kellene mégsem, hogy ki melyik pártnak a tagja. Ettől viszont még messze vagyunk, és az az érzésem, ez a helyzet a szomszédos országokban is.

Figyelem közben a Fidesz esetét az Európai Néppárttal. Ez is aktuális, megérne még néhány szót, de most a járvány tanulságairól szerettem volna beszélni. Az Európai Néppártról csak annyit: értékekről és érdekekről van szó ebben a történetben is. Politikai érdekekről és politikától független értékekről. Azt mondják egyesek sértődötten: ezzel a döntésével eltávolodott egykori értékeitől a Néppárt. Én azt hiszem, pillanatnyi érdekeitől távolodott el tulajdonképpen, és éppen az értékekre figyelt, attól függetlenül, hogy ki ért egyet ezekkel, és ki nem. Hiszen valamikor a kétezres évek elején még mosolyszünet volt – és bojkott – amiatt, hogy Wolfgang Schüssel osztrák kancellár, a hagyományos jobbközép értékeknek fittyet hányva, a szélsőjobbal kacérkodott a hatalom érdekében. Aztán valamivel később Berlusconit már csuklás nélkül elfogadták Wilfried Martensék, nem értékek, hanem érdekek mentén. Most pedig mégis egy éles (vissza)kanyar. Érdemes lesz erről még beszélni. Járvány közben, járvány után.

Egyébként az emlékeztető oltás másnapján rövid időre rám tört egy influenzaszerű fáradtság, és enyhe hőemelkedésem is volt néhány óráig. Aztán elmúlt. Éppen úgy, ahogy a szakemberek jósolták.