A fehér tajték völgye

Woody Allen Lelki jelenségek vizsgálata című alapvető munkájában, A tekercsek című krokiban megemlít egy mit sem sejtő beduin pásztort, aki hat, évezredeken keresztül agyagedényekben megmaradó pergamentekercset talált egy barlangban, az Akabai-öböl közelében. Ezeket a maga hamvas ártatlanságában darabonként hétszázötvenezer dollárért adta el a múzeumnak. (A tekercsek eredeti voltát újabban kétségbe vonják, mert többször előfordul bennük a „Chrysler” szó, de ez mellékszál.)

Naiv leszek most magam is.

Nem akarva tudni a magyar közélet törzsi tagozódásáról, a másik oldal vezéralakjainak közkedvelt vuduzásáról, és nem óhajtva látni a remegő habfehér tajtékot egyébként kiművelt emberfők ajakán, amikor Eörsi Mátyás vagy Kövér László neve tolul rájuk (az ajkakra), talán érdemes megvizsgálni egy SZDSZ-Fidesz közeledés lehetőségét.

Az együttműködés mellett szóló érveket ismerjük: 1994-ig közös politikai út, sőt szövetség; a német példa; egykori közös tagság nemzetközi szervezetekben. A távlati közösködésre utaló jelek között lenne például a köztársaságielnök-választás során tanúsított szabad demokrata magatartás vagy az oktatási tárca érthetetlen kímélése az érettségibotrány napjaiban – értsd: a jobboldal nem szólította fel lemondásra a minisztert. Bizonyos kérdésekben a két tábor nem tűnik olyan távolinak egymástól: a magas adókat egyikük sem szereti, a jobboldali törzsszavazónak – a látszat ellenére – legfőképp az a baja a honi kapitalizmussal, hogy nem működik, s elvi szinten mindkét párt kiáll a halálbüntetés ellen. Stratégiai megfontolások is szólhatnak az együttműködés mellett, hiszen nem lehet egyszerre megküzdeni Drágajóbolgárúr és a Tilos népével, abba a nagy Moltke is belebukna. Időnként szövetségeket kell kötni. S nem is kérdéses, hogy kivel kellemesebb érvelve vitázni: egy esztétika szakos bölcsésszel vagy egy sofőrtrikós önkéntes rendőrrel.

Eltekintve tehát minden eddigi sérelemtől, történeti gyökértől, gyiloktól, három olyan nézeteltérés van a két párt viszonyában, amelyek közül egy is elég ahhoz, hogy elbuktasson bármiféle közeledést. Ezek közül az első a szabad demokraták egyházpolitikája. A nyílt ellenségesség és a goromba közöny egyaránt szerepel a magyar liberálisok eszköztárában, akikben láthatóan igény sincs rá, hogy bárki és bármi iránt megértést tanúsítsanak a történelmi egyházak környékén. (Most nem térek ki arra, hogy egyes, úgynevezett egyházpolitikai szakértők utóbbi kifejezést alkotmányos nonszensznek tartják.) A szabad demokraták sem hit-, sem közéleti törekvéseikben nem támogatják az egyházakat. Iskoláikat, szociális intézményeiket jobb esetben felesleges tehernek, rosszabbikban reakciós fészeknek tartják. Szabad iskolaválasztásról tudni sem akarnak, pedig az egy szép liberális alapelv. A német példára hivatkozóknak érdemes összevetniük az ottani liberálisok (FDP) egyházpolitikai szóvivőjének (van ilyen, bizony) megnyilatkozásait némely szadis kijelentéssel a kampány/költségvetés/ uborkaszezon időszakából.

Másodikként az oktatás látszik olyan terepnek, ahol a két párt s még inkább a mögöttük álló értelmiségiek ellentétei kibékíthetetlenek. A közép- és felsőoktatás átalakítása, a „nemzeti tárgyak” (történelem, irodalom stb.) elleni támadás, az eddigi képzési rendszer, az iskolai rend szétverése és főleg: az ehhez kapcsolódó magyarázatok nyilvánvalóvá teszik, hogy itt nemcsak szakmai, hanem világnézeti harcról van szó, amelynek identitáspolitikai tétje van, és éppen ezért konszenzus sem várható.

A harmadik alapvető akadály a hazai liberális párt határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos álláspontja, amely a legjobb akarattal is, khm…, rendszerint szembemegy az érintettek vágyaival. „A magyar kérdés nincs végiggondolva” – írta néhány évvel ezelőtt Kis János. És a liberálisok valóban nem gondolták végig. Van egy jobbos végiggondolás, de az csúf, etnicista. Kis Jánost láthatóan komolyan foglalkoztatja egy szabadelvű nemzetfogalom megalkotása, és ez sokkal, de sokkal jobb, mint az a szórványos cigányozás, ami tavaly decemberben hallatszott még az SZDSZ-ből is. Éppen ezért kell itt citálni azokat a magyar liberális értelmiségieket, akik a rettentő hülye helyzetben voltak olyan bátrak, hogy nyilvánosan egy lehetséges szabadelvű „igent” fogalmazzanak meg. Köszönet tehát Ungváry Krisztiánnak, Majtényi Balázsnak és Nagy Boldizsárnak.

Egyházak, oktatás, határon túliak; és hol vannak a melegek jogai? A drogfogyasztás dekriminalizálása? A liberális slágertémák? – kérdezhetné az, aki ezek után vonzónak találja még a szabad demokrata-fiatal demokrata együttműködést. Mik ezek a feltételek? Milyen alapon? – kérdezhetné az, aki sohasem találta rokonszenvesnek a közeledést. Egy biztos: attól nem kell tartani, hogy a Fidesszel kapcsolatos szabad demokrata kifogások bennrekednek bárkiben. Már tíz éve legalább.

Ablonczy Balázs
történész,
a Pro Minoritate főszerkesztője