Semmi balhé

Két héttel ezelőtt csak azt lehetett tudni, hogy Magyarország – ezen belül a magyar politikai és üzleti életet szorosan kézben tartó szűk csoport – a belátható közeljövőben csak keservesen vagy egyáltalán nem kapja meg az uniós pénzeket, amikkel pedig számolt. Jósolni nem ajánlatos, ezért írtam „vagy-vagy”-ot.

A két lehetőség közül végül is a bélésebbik, a keserves valósult meg, hál’ istennek. Az, amit többen reálisnak tartottunk: jön pénz, de kevesebb, lassabban és nehezebben, mint ha Magyarországon normális rendszer (liberális demokrácia) volna.

A gyötrelmes szappanopera ilyen kimenetelét két csoport minősítette a magyar uralmi elit győzelmének: az egyik oldalon természetesen maga Orbán és a propagandastábja, a másik oldalon pedig, a tágabban értelmezett – hazai és külföldi – ellenzékéből azok, akik csak a pénzcsap teljes elzárását fogadták volna el Orbánék vereségének.

A győzelemhez hozzágondolhatják – bár nem feltétlenül mondják ki –, hogy a hét- (most már csak öt-) éves pénzügyi keretből, a Magyarországot megillető 21 milliárd eurónyi felzárkóztatási pénzből visszatarthatnak ugyan 6,3 milliárdot, de 14 milliárdnál jóval több így is lényegében akadálytalanul eljut, tehát ezzel már lehet tervezni. (A pandémiát ellensúlyozó „helyreállítási és rugalmassági eszköz” más fejezet, körülményesebb ügy.)

Másfelől a veszteségekhez az is hozzátartozik (illetve hozzátartozna, ha elegen észrevennék), hogy a kormányzat, nagyhangú nyilatkozatai ellenére, végül is nem vétózta meg az Ukrajnának adott 18 milliárdos segítséget. Azaz (inkább nem mondom vulgárisan, hogy mit) csinált a szájából. Ami nem először történt meg, hiszen például számlálatlan forintmilliárdokból folytat kampányt a szankciók ellen, miközben ezeket a szankciókat sorra megszavazza.

És mostanra kiderült, hogy fenéket voltak a fenyegetésnek „elvi okai” (ennek a csapatnak soha nem voltak aggályai az eladósodással szemben, ha Moszkvának vagy Pekingnek akart eladósodni, hogy unokáink is nyögik). Egyszerűen azt akarta – vagy azt volt kénytelen – jelezni, hogy az Ukrajna elleni háborúban a náci módszereket alkalmazó agresszor oldalán áll. Sikerült is jeleznie például a mostani szavazáson, amikor vétózni nem vétózott, viszont a magányos tartózkodással megerősítette uniós viszonylatban általános megvetéssel övezett különállását.

Közkeletű bölcsesség szerint itt alku történt, Orbánék zsaroltak az ukrajnai támogatás megvétózásának beígérésével, így harcolták ki, hogy ne legyen súlyosabb a büntetés. Ez lehetséges ugyan, de semmi bizonyíték nincs rá. Magyarázatnak annyi is pontosan elég, hogy a legfontosabb nyugat-európai döntéshozók, különös tekintettel a németekre és a franciákra, nem bíztak abban, hogy Orbán ilyen módszerrel megnevelhető lenne, és Magyarország nem annyira fontos, hogy vállalták volna a balhét.

Talán már fölsimerték ugyanis, hogy a magyar vezetőség számára nem üzlet egy olyan unióban tagnak lenni, amelyik nem ad évről évre eurómilliárdokat, viszont Putyin (és Hszi) nem veszi hasznukat, ha nincsenek benn az unióban. Ám ha benn maradnak, és ráadásul sértettek, kiszámíthatatlan mennyiségű bajt tudnak keverni.

Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban nem felejtették el, hogy a hasonló nagyságrendű Görögország felzárkóztatására 1981-es belépése után viszonylagosan sokkal több pénzt költöttek, a legkülönfélébb disznóságokat sorra megbocsátották neki, de közben fel is hozták őket a nyugat-európai szintre (ami a 2004 óta csatlakozók esetében nem történt meg, annyi pénz és engedékenység nem volt). Mígnem az uniós pénzek gátlástalan felmarkolásával ostobán és felelőtlenül menedzselt görög gazdaság befuccsolt és hanyatlásnak indult, az IMF, az EU és az Európai Központi Bank trojkája pedig megszigorításokat követelt. Amik ugyan elkerülhetetlenek voltak, de a politikai következményekbe egész Európa beleremegett. Gondoljunk 2014-re. Magyarországra már késő rászólni, és – gondolhatják Brüsszelben meg más központokban – ha a magyaroknak úgy jó, ha ilyen kormányuk van, hagyjuk rájuk.

Görögországról szólva: a magyar kormánypropaganda élvezettel dörzsöli a kezét az EU korrupciós botránya láttán. Aminek a főszereplője történetesen görög, és kivétel nélkül baloldali politikusok az érintettek (nem csak a fideszes értelemben, ahol mindenki baloldali a mostani magyar vezetőkön, cselédeiken és maradék szövetségeseiken kívül). Továbbá a botrány színhelye az Európai Parlament, vagyis az uniós intézmények közül az, amelyiket a magyar vezetőség a legjobban utál (és, talán, fordítva is: az EP a leghatározottabban Orbán-ellenes.) De teljesen félreérti a kormány politikáját az, aki azt hiszi, bármifajta erkölcsi meggondolásról van itt szó.

A magyar uralmi elitnek semmi baja nincs a korrupcióval, ha ő csinálja. Egyszerűen csak tudja, hogy a) szavazóinak millióinak agyába az vésődött be, hogy a korrupció rossz dolog, b) e milliók többségének agyába az vésődött be, hogy bennünket, magyarokat pusztán azért bántanak, mert magyarok vagyunk. Sem ezen, sem azon esze ágában sincs változtatni. Saját hatalmának alapjait rengetné meg.

Eva Kaili, akinél röhejesen sok, feltehetően katari eredetű bankjegyköteget találtak, kizárásáig annak a Pánhellén Szocialista Mozgalomnak (röviden: PASZOK) volt az EP-képviselője, amely a leginkább felelt Görögország adósságválságba döntéséért, a közigazgatás és a gazdaság korrupcióval impregnálásáért, az ország Európa előtti szégyenéért.

Mivel Görögország demokrácia, ha sok bajjal is, a PASZOK elnyerte büntetését: nagy – és a tempót diktáló baloldali váltópártból – kis párttá zsugorodott, jelenleg 13 százalékon állt a népszerűsége. Mivel az Európai Unióban általában joguralom van (ami a liberális berendezkedés része), Kaili elf fogja nyerni büntetését: a belga rendőrség már őrizetbe vette.

Magyarországon a korrupció nem anomália, hanem rendszeralkotó tényezővé vált, nem bűn, hanem joggal megtámogatott szabály, de mivel nincs liberális demokrácia, a Fidesz belátható időn belül nem fog összezsugorodni, és egyetlen politikust sem tartóztat le senki korrupció gyanújával.

Ha a magyaroknak így jó, s nincs akkora aktív sokaság, amelyiknek így nem jó, akkor minek bolygassa meg ezt a boldog rendet „Brüsszel”? Inkább lenyeli a népbutító kampányokban harsogott szidalmakat, ha eljutnak is a füléig. A karaván halad. A szégyen marad.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.