Heti Válasz, 2002. május 3.
ABLONCZY BALÁZS
Horthy Miklós belovagolt a virtuális térbe. A magyar választások történetében kétségtelen újdonság volt az elektronikus kampány megjelenése. A mobiltelefonnal rendelkezők naponta tucatjával kaphattak mozgósító tartalmú jelszavakat vagy éppen a rigmusokba csomagolt buzdításokat. Az első fordulót követő napokban előtérbe kerültek azok az üzenetek, amelyek a polgári vereség okait elemezték. Ezek ősforrása a „Budapesti parasztok, Medgyessyre szavaztatok…” kezdetű alapvetően hibás társadalomtudományi premisszákkal dolgozó lírai mű volt. A Budapesten elszenvedett jelentős szavazatveszteség továbblökte a jobboldali szavazók egy részét: „Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött” – jött az üzenet a dátum és a szerző megadásával. Horthy Miklós, 1919. november 16., Budapest.
Azon a reggelen esett az eső. A Nemzeti Hadsereg fővezére a kelenföldi pályaudvartól lovon tette meg az utat a Parlamentig. Délcegen ült fehér lován, sötétkék ellentengernagyi uniformisban: eljött, hogy egy másik Magyarország élére álljon. Mi volt ebben a napban, hogy valaki nyolc évtizeddel később érdemesnek lássa felidézni? Hordoz-e ez az üzenet bármiféle tanulságot ahhoz, hogy megértsük a 2002 áprilisában történteket?
A magyar jobboldal, mint minden, alapjában konzervatív irányzat erősen kötődik a múlthoz, a hagyományokhoz. Robert Nisbet néhány éve magyarul megjelent könyvében azért látta természetesnek a konzervatívok történelem felé fordulását, mert számukra a „társadalmi valóság megértésére a történeti megközelítés a legalkalmasabb”. Tehát: kell a hagyomány és a múlt, példák kellenek, eszmék és délceg kapitányok és merész szellemi portyák.
Ha elfogadjuk, hogy a jobboldal szemében a múltnak és a (nemzeti) hagyománynak kitüntetett szerepe van, akkor nyilvánvaló: az 1990 előtti évtizedekben a nemzeti-polgári értékek iránt elkötelezett rétegeket súlyos csapások érték. A magyar jobboldal természetes hőseit, Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt, Teleki Pált, az antikommunista kisgazdákat vagy a szovjetellenesség szimbólumává lett Nagy Imrét diabolizálták, igyekeztek lejáratni vagy elfelejtetni. A lefojtottság évtizedei után ez két következménnyel járt. Egyfelől számos itthon tiltott mű emelkedett szellemi teljesítmény rangjára, pusztán azért, mert Magyarországon ezek hozzáférhetetlenek voltak. A nemzeti értékek iránt fogékony értelmiség egy része, kiábrándulva az akadémiai történetírás elhallgatásaiból és vélelmezett hazugságaiból, olyan magyarázatok felé fordult, amelyeket a kommunizmussal szemben vállalt kiállás hitelesített. Másfelől, mikor az elmúlt négy évben a kormányzat a „kiátkozottakat” helyére akarta emelni, az ellenzéki publicisztikában a kísérletet egyöntetű helytelenítés fogadta, a hetvenes években megcáfolt sztereotípiákra hivatkozva.
A történeti diskurzus alacsony színvonala azóta sem emelkedett. Horthy Miklóst a külföldi diplomaták nagy része rokonszenves, ám minimális politikai intelligenciával sem rendelkező államfőnek látta. A kormányzó az idő előrehaladtával egyre beszűkültebb lett, aki halálos biztonsággal hozta a magyarság számára a balvégzetű döntéseket. Üzen-e valamit egykori beszéde? Nem, mert a jelen eseményeinek megértéséhez semmit nem ad hozzá. És ha ezen a csapáson továbbhaladunk: az a tény, hogy Fiala Ferenc, a Szálasi-kormány sajtófőnöke börtönben volt a kommunizmus alatt, jogosítja-e a radikális hetilapot, hogy Fiala Marschalkó Lajossal írott könyvét a nemzeti történetírás ékkövének tekintse? Nyeresége-e a honi magyarságnak Badiny-Jós Ferenc, az egykori katonatiszt és sumerológus? Nézetei valóban a baloldallal rivális „magyar” világnézettel kecsegtetnek? Megölték-e a németek/a nyilasok/a gödi méhészek széki gróf Teleki Pál magyar királyi miniszterelnököt, mint ahogyan azt a Vasárnapi újság többször megpendítette? Henri Pozzi valóban olyan önzetlen munkása volt-e a magyar revízió ügyének, hogy emlékhelyet érdemeljen a Szabadság téren? Rokonaink-e a kelták/a szabírok/a szkíták/a pártusok?
Nos, nem. Nem jogosít, nem nyereség, nem kecsegtet, nem ölték meg, nem volt önzetlen, és nem, nem rokonaink.
Fiala és Marschalkó jó tollú intellektuális csirkefogó volt. Badiny-Jósról két komoly teológus, a katolikus Jelenits István és a református Bogárdi Szabó István jelentette ki, hogy bibliatudomány címén sötét dilettantizmust művel. Telekit a rendelkezésünkre álló adatok szerint nem ölték meg, Henri Pozzi pedig annak dolgozott, aki éppen fizetett neki.
A magyar múlt nagy alakjaival persze semmi baj. A magyar történelem azonban egy és oszthatatlan. Beletartozik Rákosi, Szálasi éppúgy, mint Horthy, Károlyi és Kádár. Életveszélyes ellenkultúrákra bontani. Márpedig ha valaki Kolosváry-Borcsa Mihály életét és halálát teszi meg zsinórmértéknek, kizárja magát abból, hogy hiteles magyarázatokat adjon a magyar múlt egészéről. Noha a zsinórmérték ilyetén megválasztásához kétségkívül joga van. Nagy Imre életét áldozta a függetlenségért. Jászi Oszkár a harmincas években pártját fogta a népi íróknak, dolgozószobájában élete végéig ott függött Kossuth és Eötvös képe. Bibó István pedig szellemi tartásból mutatott példát, amikor visszautasította a Kádár-rendszer kompromisszumait. Hibáikkal együtt súlyosabb szellemek voltak ők, mint a kiadósán reklámozott Rajniss Ferenc, Padányi Viktor vagy Baráth Tibor. Még nyersebben: az utóbbiakkal nincs mit kezdeni. Személyük vállalhatatlan. Ha valaki mégis vállalja őket, ne fantáziáljon a jobboldal szellemi és erkölcsi fölényéről.
Ha a jobboldal egy része nem tud megszabadulni attól a rögeszmétől, hogy a „hivatalos, kollaboráns” történetírástól elfordulva új vezérlő csillagokat kell keresnie, akkor ez a jobboldal elveszett a magyar szellemi élet számára. Nem kritikátlan követésre van szükség, csak józan mérlegelésre. Ez itt a történelmünk, a hagyomány, a múlt. Ebből kell élnünk. Az ezerszer átkozott akadémiai történetírásban mindenki találhat fogára való műhelyeket, alkotókat. E keresésben a mérce legyen Tisza puritán, liberális doktrinersége, Teleki arisztokratizmusa, Bethlen gyakorlatiassága, Halász Gábor értékőrzése, Illyés nemzetféltése, Cs. Szabó László műveltsége, Németh László minőségigénye, Mikszáth szkepszise és Szerb Antal frivolitása. Kár volna ennél alább adni.