Magyar Monopoly

Apám barátja, Iván középvállalkozó volt Londonban, textil-nagykereskedő, akkori magyar fogalmakkal káprázatosan gazdag és szabad ember. A hatvanas évek elejétől mindig a Gellértben szállt meg, amikor hazajött. Főleg mert a budapesti szállodák közül ez volt az, ahol a kényelem – a fürdő mint szolgáltatás fényűzésével együtt – megközelítette a szovjet tömbön kívüli világ jó (bár nem luxus-) hoteljeinek szintjét. De szocialista tulajdonban a romlás feltartóztathatatlan volt, utána pedig iszonyú pénzek kellettek volna, hogy felhozzák a régi nimbuszának megfelelő színvonalra.

A brand azonban tovább ragyogott fennen, s ez elég volt ahhoz, hogy vonzónak találja Tiborcz István egy üzleti partnere, aki meg is vásárolta a Magyar Fejlesztési Bank nevű állami tulajdonú pénzintézet hitelével, vagyis – nem sok közvetítéssel – az adófizetők pénzét fölhasználva. Az összeg, úgy látszik, mégsem volt elég, így a – ma már főleg takarítástechnikai értelemben – patinás hotelt tavaly „ideiglenesen” be kellett zárni. E ponton lépett színre a miniszterelnöki vő maga, kinek meggazdagodása szintén nem független a magyar és nyugat-európai adófizetők pénzétől. A múlt héten jött a hír, hogy cége az üzleti partnertől meg-, illetve átvette a Gellértet – azzal az ígérettel, hogy világszínvonalú ötcsillagos hotelt csinál belőle.

Lehet okoskodni, hogy csődtömeget vett nyakába a Gellérttel, de hát egyrészt nem a saját nyakába vette, hanem végső soron az adófizetőkébe, másrészt a történet tanulsága – vagy ahogy ifjúságom tankönyvei mondták, „eszmei mondanivalója” – annyi: Tiborcz kinézi magának, Tiborcz megkapja.

Bár a jogi és intézményi formák tekintetében piacgazdaság van Magyarországon, a piacgazdaság szabályai – kereslet-kínálat, gazdaságosság, mérhető nyereségesség, határhaszon stb. – nem számítanak. Olyan Monopoly ez, ahol Orbán Viktor kisszámú kiválasztottja nem csupán monopolhelyzetet élvez, hanem szerencsekártyát is csak ők húzhatnak. Senki más. Ez a játékszabály, nem pedig az, ami a társashoz mellékelt füzetkében olvasható.

Ezért voltam kénytelen keserűen kacarászni, amikor Bíró Ferencnek, az agyafúrtan elnevezett Integritás Hatóság elnökének az első interjúját olvastam a Telexen. (Optimista becslésem szerint a magyar anyanyelvű beszélőknek körülbelül egy százaléka tudja, ha egyáltalán ismeri a szót, hogy az integritás erkölcsi tisztaságot is jelent.) Azt mondja a magángazdaságban nagy tapasztalatot szerzett, államhivatalnoknak azonban kezdő szakember: „A gazdaságikultúra-váltás nagyon fontos. Van tennivaló bőven.”

Bizony, a gazdasági kultúra nagyon fontos dolog. De a rendszer még fontosabb. Az újdonsült elnök szavai relevánsak is lennének, ha Magyarországon a korrupció csak káros jelenség volna. Ha például azt jelentené, hogy magáncégek kenőpénzzel maguk felé hajlítják az államhivatalnokok döntéseit. Garantálom, hogy a villámgyors eljárással kinevezett Bíró Ferenc hivatali évei alatt, ha semmi sem változik a rendszerben, nagyon kevés fontos eset tartozik majd ebbe a kategóriába. Magyarországon ugyanis a korrupció – Magyar Bálint és Madlovics Bálint terminusával – nem rendszerromboló, mint a liberális demokráciában, de nem is „rendszerolajozó”, mint annak idején a kommunista diktatúrában, hanem rendszeralkotó. Nem működési hiba, hanem működési elv. Nagyobb értékű, vagyis a központnak fontos pályázatok esetében az állam eleve maga jelöli ki a nyerteseket.  Nincs szükség kenőpénzre.

Már csak ezért sem lehet a gazdasági meg egyéb kultúrán „edukációval”, azaz neveléssel változtatni, ahogy Bíró elnök úr véli az interjúban. A rendszer, lényegénél fogva, másra nevel. Hogy mire?

Mint mondtam, arra, hogy nem számítanak a közgazdaságtan szabályai. Nem számítanak a személyes képességek – intelligencia, kreativitás, üzleti érzék –, sőt még a hétköznapi szerencse sem. A gazdagság és az egyéni szabadság mértéke az Orbán Viktorhoz való közelség fokával van egyenes arányban.

Nem számítanak olyan, a nyugati civilizációban nagyra becsült erkölcsi vonások, mint az állhatatosság, a bátorság, az igazmondás, a jó és a rossz megkülönböztetése. Egyáltalán, a rendesség: az, hogy az egyik ember respektálja a másikat, és kerüli a nyílt megalázását, legalábbis igyekszik betartani ezt mint játékszabályt. Nem azért, mintha az ember alapból „jó” volna, hanem mert egy szabadságon és jogegyenlőségen alapuló társadalom a hétköznapokban csak így képes a működésre. Persze, ha nem szabadságon és jogegyenlőségen alapul, azaz nem liberális demokrácia, akkor nincs szükség rá.

Ebben az országban az érvényesülés alapja a mások megalázása.

Ebben az országban presztízst és vagyont lehet szerezni pusztán azzal, ha valaki a médiában rendszeresen okádék hangon beszél másokról.

Ebben az országban a közoktatásnak még az elnevezése is hazugság, mivel a cél a népesség zömének tudatlanságban tartása – milliók oktatása ugyanis nem üzlet, csak ráfizetés, az általános tudásszint növelése a hatalom szempontjából fölös kockázat, és az uralmi elit úgyis megoldja a saját gyermekeinek taníttatását más úton.

Ebben az országban a hazugság, pontosabban a hazugság és az igazság közti különbség módszeres elmosása a kormányzati tevékenység szerves része. Lásd sok példa között a mostani szankciózó kampányt, ahol az sem igaz, amit konzultáció címén „kérdeznek”.

Ebben az országban a jó: rossz és a rossz: jó. Egy történelmi helyzetben, akárcsak nyolcvan-egynéhány évvel ezelőtt, a vezetőség a gonosz oldalára áll. Akkor Hitlerére, most Putyinéra, aki az ukránok lenácizása közben folytatna náci típusú népirtást.

Ilyen elvekkel semmilyen országot sem lehet tartósan működtetni, a fejlettek sorában tartani meg pláne nem (Magyarország papíron még a Fejlett Gazdaságú Országok Szervezetének tagja). De hogy van-e gyors kiút? Talán nincs, elkerülhetetlen a lecsúszás a szegénységbe, bunkóságba és elszigeteltségbe. Egy határérték látszik keménynek: ha az ország mindinkább az uralmi elit birtokává lesz, a mostani oktatási és gazdasági adottságok mellett lassan elfogynak az alkalmas és megfizethető jószágigazgatók. Fene tudja, milyen gyorsan.