HVG, 2022/50., 2022. december 15.

RÉVÉSZ SÁNDOR

Közeleg a karácsony, érkeznek a csekkes levelek azoktól a jótékonysági szervezetektől, amelyek listáján rajta vagyunk. SOS Gyermekfalvak, Gyermekétkeztetési Alapítvány és a többi. Nem fenyeget minket éhség, didergés, közüzemi adósság, önképünk szerint pedig rendes polgárok vagyunk, küldünk tehát a csekkekkel reálértékben annyit, amennyit szoktunk, és meg vagyunk elégedve magunkkal. Levették a benzinünkről az ársapkát, ránk hozták a rezsifrászt, a bevételeink nem növekednek az infláció mértékében, és mi mégis. Veregetjük a vállunkat, duruzsol az agyunkban az amerikai adakozási kultúra köszönő formulája: God loves you, brother! Fizetjük részletekben a belépőjegyünket a Paradicsomba.

Ez az önelégültség addig tart, amíg mi, Istentől szeretett, adakozó testvérek el nem kezdünk számolni. Úgy, ahogy nem szoktunk. Így: a mi kicsi kocsink szerényen fogyaszt, mi is szerényen fogyasztjuk vele a kilométereket. Havonta 40-50 liter 95-ösnél többet nem pufogtatunk ki a levegőbe. Az ársapkás benzin nagyjából egy éve alatt az állam és a Mol idejótékonykodott nekünk nagyjából 100 ezer forintot. Átlagos autóhasználóknak jóval többet, átlag felettiek­nek még sokkal többet. Ehhez még hozzájótékonykodták a 13. havi nyugdíjamat is. (Az ársapkás élelmiszereket ne számoljuk, mert azt kamatostul kifizettük más termékek áraiban.)

A jótékonysági szervezetek ügyfélkörében nemigen akadnak autótulajdonosok. Annál inkább kisnyugdíjasok, akiknek a 13. havi nyugdíja az enyémnek fele-harmada vagy annyi sem. Ha ez rendes ország lenne, ahol az állami (vagy állami döntéseken alapuló) újraelosztásból annak jut több, aki inkább rászorul, akkor nekünk ebben az évben több százezer forinttal kevesebb jutott volna. A jótékonysági szervezetek ügyfeleinek pedig ennyivel több. Mi ehhez képest a mi adományunk?! A töredékét adtuk vissza annak, ami egy értékrendünknek és szociális érzékenységünknek megfelelő, szociálliberális államban nem nekünk járt volna. A javát megtartottuk. Ezért szeressen minket az Isten, testvéreim a középosztályban?!

És az elmúlt években, évtizedekben?! A „rezsicsökkentéssel”, amellyel annál többet kapott egy polgár, minél többet tudott rezsire költeni, vagyis minél többet fogyasztott, pazarolt, pusztította a környezetet?! A kedvezményes hitelekkel, támogatásokkal, amelyekből annál több jutott, minél több önrészt tudtak mellé tenni?! Az egykulcsos szja-val?! A világrekorder áfával, ami lényegében szintén egykulcsos adó?! A gyerekkedvezményekkel, amelyek szintén a jövedelemmel együtt nőnek?! Ha lenne a szegények és a gazdagok közötti rétegben konszolidált polgár, aki annyit adományozott volna szociális célokra, amennyi anyagi előnyben részesült szegényebb honfitársaihoz képest, őrültnek néznék. Esetleg eszébe juthatna leendő örököseinek gondnokság alá helyezni őt.

A kemény költségvetési korlát áldás, a puha pedig átok. Ez a családi háztartásban is így van. Az előbbi a racionalitás és takarékosság felé irányít, a második az irracionalitás és pazarlás felé. A jóléttel együtt növekvő állami adomány áldása a puha költségvetés átkát hozta azokra a családokra, amelyeknek módjukban állt pazarolni. Ahogy a költségvetés keményedik, úgy kezdik el a háztartások kutatni és alkalmazni azokat a takarékossági lehetőségeket, amelyek mindig is rendelkezésre álltak, és amelyek mellőzésével az évek során talán még többet is vesztettünk, mint amennyit a gazdagpárti és szegényellenes állami kegyosztással nyertünk. A radiátorok mögé sok évvel ezelőtt is odatehettük volna a hővisszaverő tükörfóliát. A termosztátot ugyanúgy alacsonyabbra állíthattuk volna, hogy télen a szobában pulóverben ugyanolyan jól érezzük magunkat, mint tavaly pólóban. Rájöhettünk volna, hogy a mosogatógépnek van takarékos üzemmódja, és nem kell bő sugárban folyó meleg vízzel leöblíteni az edényeket, mielőtt azokat a mosogatógépbe tesszük. A szupermarketben mindig is vásárolhattunk volna olyan óvatosan, éles szemmel figyelve az árakat és akciókat, ahogy mostanában. Felfedezhettük volna, hogy mely saját márkás termékek felelnek meg a célnak ugyanúgy, mint drága élmárkásak. Eddig is dobhattunk volna ki kevesebb, mert megromlott és lejárt élelmiszert. Eddig is üzemeltethettük volna hosszabb ideig használati tárgyainkat. Most kellene ráébrednünk, mennyi pénzt költöttünk el úgy, hogy az nem szolgálta életünk minőségét és élvezetességét, sem az egészségünket, sem családunk boldogságát, csak a pazarlás tunyaságát.

Pazarlásban, irracionális gazdálkodásban persze a polgárok sohasem tudták megközelíteni a kegyetlenül szegényellenes, környezetellenes és jövőellenes kegygazdálkodást folytató Orbán-rezsimet. És mégsem akad az ellenzékben egyetlen olyan erő sem, amely a takarékos, feszes állami gazdálkodást, az egyenlőtlenséget és pazarlást pártoló, szegényellenes újraelosztás felszámolását hirdetné élesen és hangsúlyosan. Amely minden demagóg támogatási igényt elutasítana, ami a megélhetési válságtól nem fenyegetett közép- és felső osztály előnyeit növelné.