Népszava – 1968-10-08 / 236. szám
Hercegszántói jelentés
Munkáról, örömökről, kultúráról
Háromórás autóút után értem Baja alá, Bács megye legdélibb határszéli falujába, Hercegszántóra, ahol a tanácselnök már várt és kérdéssel fogadott:
— Mi újság Pesten? … Építkeznek?…
Ezzel a kiegészítő, második kérdéssel mindjárt könnyebb lett a felelet. Hogy ezt hozzátette, már tudni lehetett: nem a vendéget általában megillető szokásos „rutin miújságról” van szó — az elnököt ott lenn,délen, igazán érdekli az épülő Pest, hisz oly ritkán van alkalma személyesen meggyőződni róla. Ha feljut is évente egyszer-kétszer — kurta a nap—, szaladni kell a hivatalos dolgok után.
— Igen, építkeznek, gyarapszik a város… — s mondtam volna, már-már rajzolni akartam Lágymányost, Óbudát, a Lakatos út környékét, újabban Pesterzsébetet, meg a többi városrészt, amikor közbeszólt:
— Mert mi is! Fejlődünk szépen, másfél évtized alatt csaknem háromszáz új ház épült Szántón.
Kétszázhúsz televízió előtt
Akkor értettem meg, hogy Gorjánac István a pesti fejlődés tükrében és párhuzamában inkább saját faluja fejlődésének tempóját kívánja kivetíteni a vendég előtt — a jogos büszkélkedés jóleső érzésével. Innen már ő beszélt, csak vetni kellett a sorokat.
— Nemzetiségi falu a miénk, a 3500 lakos negyven százaléka délszláv, vagy pontosabban, ahogy mi mondjuk: sokác. — Erről jut eszébe egy elfelejtett telefon, mindjárt a kagyló után nyúl, elnézést kér, s azt mondja bele: „Marikám, legyen szíves a sokácokat nekem”, s azzal már magyaráz is, amiből én egyetlen szót sem értek. — A délszláv iskolával beszéltem— mondja. — No, hol is hagytuk abba? Ott, hogy nemzetiségi falu vagyunk, külön iskolával, óvodával, kultúrcsoporttal, amiről most legutóbb az ország is hallhatott, mert a nemzetiségi együttesünk táncosai egészen a középdöntőig jutottak a Ki mit tud?-ban …
A „külön”-re rákérdezek: mit jelent, egyáltalán jelent-e valami rendhagyót, milyen értelemben használatos?
— Csak a vendégek előtt, eligazításképpen! Egyébként az élet természetes rendje szerint a mi falunkban már régen híre-hamva sincs a valamikori „nemzetiségi kérdésnek”, az egységes fejlődés elképzelhetetlen lenne másként. Egy falu ez, kérem, munkában, örömben és gondban egyaránt. S mostanában az örömök a gyakoribbak. Egy erre járt néprajzos azt írta Hercegszántóról: a hajdani hercegek szántóját ma három erősödő, izmosodó termelőszövetkezet bírja. Így igaz, miénk a 12 ezer holdas határ, évről évre növekvő jövedelmet biztosít a tagságnak a szövetkezés. Nemrégiben néztem utána: 4 millió forint van a falu takarékbetét-könyveiben.
Az idén 45 házépítési engedélyt adtunk ki. Kétszázhúsz televízió előtt ülünk esténként, rádiója minden családnak van. Szépek az üzleteink. A művelődési házat most építjük újjá, 1,8 millióért. A tanyáról bejáró gyerekek számára kollégiumot emelünk, ne tapossák a sarat, hétfőtől szombatig 40—50 gyerek lakja majd.
A tanítók mind hazajöttek
A délszláv iskolának hét pedagógusa van. Csaknem mind szántói, innen kerültek el diplomát szerezni, s ide tértek vissza tanítani. Nagy szerepük van benne, hogy a nemzetiségi lakosság a falu általános gyarapodásának örömein túl, bőséggel részesüljön a szellemi ismeretek örömeiből is.
— Szép könyvtárunk van — mondja Molnár József, a művelődési ház igazgatója. — A falu évente tizenötezer forintot áldoz új könyvekre. Köztük természetesen a nemzetiségi lakosság saját anyanyelvén íródott legújabb művekre is. A televízióban sikert aratott nemzetiségi tánccsoportunk a művelődési otthon legaktívabb öntevékeny együttese, öröm dolgozni velük. A szülők iskolájának előadássorozatát minden évben két nyelven hirdetjük, s rendezzük meg. A Budapesten megjelenő délszláv hetilap, a Narodne Novine szinte minden nemzetiségi családnak jár.
Elénk, eleven, baráti kapcsolatban áll a falu a szomszédos Jugoszlávia határ menti községeivel, gyakran jönnek együttesek is odaátról, a szántóiak pedig viszontlátogatásokat tesznek.
— A múlt vasárnap átrándultunk Backi Bregre, itt van a szomszédban, sok a rokon, ismerős, jó barát, s náluk — régi népszokás szerint — éppen búcsú volt, hát együtt ünnepeltünk — mondja a tanácselnök, aki egyebek között már azon is töri a fejét — bevonva a szántói pedagógusokat, népművelőket, mindenkit, aki a falu múltjával, jelenével szívesen törődik, hogy a bővülő művelődési házban milyen formában kaphatna helyet a falumúzeum.
Amit nem őriz jegyzőkönyv
Mert az anyag magva — néprajzi és helytörténeti gyűjtemény — már meglenne, de tovább kell még gyarapítani, délszláv és magyar emlékekkel egyaránt, s főképpen láthatóvá, szemléltetővé tenni, vitrinbe rakni mielőbb.
Keresem Pacskó lstvánnét, aki különösen sokat fáradozik a szántói nemzetiségi lakosságért, de azt mondják, benn van Baján, bevitte az iskolás gyerekeket a múzeumba. A könyvtáros is úton van — új könyvek után néz, közelednek a téli esték, sűrűbben forog majd az olvasnivaló, így hát az utolsó kérdés is a tanácselnöké:
— Mikor került utoljára tanácsülés elé a nemzetiségiek helyzete, foglalkoznak-e vele időnként?
— Tizenkét éve vagyok elnök, ilyen napirendet nem tárgyaltunk azóta. De nincs nap, hogy ne tennénk érte valamit. Mert, mint említettem egy falu ez, kérem…
S mennyivel többet mond ez a legszebben fogalmazott tanácsülési jegyzőkönyvnél is.
Kiss Gy. János