Megszavazta

Orbán Viktor legutóbbi rádiós interjújában úgy nyilatkozott, hogy „Magyarország sosem támogatta a szankciókat, nem is szavaztuk meg őket, minden egyes esetben kivételekért harcoltunk, és sikerült is elérnünk mentesítéseket”. Ebben van igazság is, csak a lényeg maradt ki: Magyarország Orbán állításával szemben minden Oroszország-ellenes szankciót megszavazott. Kétségtelen, hogy a magyar kormányfő kivételekért is harcolt, de ez a harc többnyire zsarolásba torkollt. A vétójog erre kiváló alkalmat ad, és Orbán élt is vele, ezzel fenyegetőzött. Brüsszeli szájalása azonban többnyire hazafelé szólt: megmutatta, hogyan harcol egy vérbeli patrióta a nyugati senkiháziak ellen, majd aztán a patrióta helyet foglalt, és megszavazott mindent, ami elé került.

Közben az Európai Unió, amelyik amúgy sem a legjobb körét futja, és a Brexittől kezdve a menekültválságig bezárólag ezer bajjal küzd, gyengül. Eredetileg normálisan gondolkodó politikusokat feltételező alaptörvénye különben is szűk lehetőségeket nyújt, már nemcsak a belső szabályokat és értékeket semmibe vevő tagállamokkal szemben, de képtelen egységesen fellépni az Oroszország elleni szankciók kérdésében is: távlatos és nagyívű terveket kellene kidolgoznia és megszavaznia olyan jogi környezetben, amelyikben minden országnak vétójoga van. Ezen a ponton lép be a képbe a nagy zsaroló. Már korábban is előállt az a furcsa és lehetetlen helyzet, hogy az uniós szabályokat folyamatosan sértő, távolról sem jogkövető kormány zsarolni kezd egy teljes uniós közösséget azzal, hogy ha nem folytathatja a jogsértéseket, vagy ha nem zárják le az ellene folyó eljárásokat, akkor vétót emel, hol a költségvetés ügyében, hol mondjuk a kvótakérdésben. És az unió – mert mégiscsak jogtisztelő szervezetről van szó – alkudozni kezd. A kormányszintű zsarolás egy újabb fordulójában úgynevezett konzultációs leveleket küldöz szét. Ezeket az ellenőrizhetetlen tartalmú válaszokat aztán titkosan feldolgozzák arra kiválogatott emberek, a végeredmény nem lehet kétséges. Ez a kommunikációs szemfényvesztés, ahogy Orbán iparosai mondják, „erős felhatalmazást ad a brüsszeli bürokratákkal szembeni tárgyalásokra”. A továbbiakban ez úgy folytatódik, hogy a kormányfő megérkezik Brüsszelbe, és vita helyett szájalni kezd arról, mit akar a magyar nép, és „erős a felhatalmazás”. Ez nem több mint politikusi gyávaság, szimpla tekintélyérv. A népre hivatkozásnak a vitához mint érvek és ellenérvek ütköztetéséhez semmilyen szempontból nincs semmiféle köze. Ez a zsarolás pedig általában nem a magyar nép érdekében történik, hanem korábban annak kierőszakolásáért, hogy Magyarországon továbbra is háborítatlanul folytatódhasson a korrupció, vagy például aktuálisan az Ukrajnában folyó háború kiváló hatalomstabilizációs eszköz.

De vajon miért van szüksége Orbánnak arra, hogy elhitesse az egész országgal, leszavazta a szankciókat, amikor pedig nem szavazta le? Kérdezhetnénk azt is, milyen népesség az, amelyik egy könnyen ellenőrizhető tényt nem ellenőriz, hanem elhiszi a kormányfői hazugságokat. Hát bizony igen egyszerű gondolkodású nép.

Orbán háborúval kapcsolatos megnyilvánulásai elejétől fogva eltérnek az uniós tagállamokéitól, ami önmagában még nem lenne aggasztó, de az már igen, hogy miközben azt hangoztatja, az uniós szankciók ára tetemes, egyre gyakrabban lépi át azt a határt, amikortól már Putyin érdekeit szolgálja, és nem Magyarországét. Erre a következtetésre jut Hegedűs Dániel, a German Marshall Fund elemzője is (hvg360).

Mindezeken túl az sem igaz, hogy Európa a szankciókkal – ahogy a kormányfő mondta – tüdőn lőtte magát, hiszen az orosz állami statisztikai hivatal nemrégiben bejelentette, az orosz gazdaság recesszióba került. Mindeközben Magyarország most már végképp elszigetelődni látszik, ezt a háború élesen megmutatta: Orbán úgynevezett békepolitikája semmi egyéb, mint értékzavaros napi szintű helyzetmagyarázat, ha eredménye lenne, legföljebb időnyerésre használnák az oroszok. De ráadásul sikertelen. A közép-európai erőkoncentrációt, a V4-eket szétrobbantotta a háború, három ország már a kezdetekkor agressziónak minősítette a megszállást, minek másnak? A lengyel közvélemény szemében Orbán már nem több mint közéleti félnótás, politikai útonálló. Mivel a politikai kultúra nem ismeri a seggbe rúgást, Orbán úgy gondolja, nincs nagy baj. Közben persze megint magára marad az ország, és ez a kormányfő hibás stratégiájának a következménye: önfejűségének, a Putyinnal kapcsolatos szervilizmusának, de lehet, hogy rossz tanácsadóinak. Úgy gondolta, Putyin napok alatt lerendezi Ukrajnát, és a hozzá vezető különút meghozza a hasznot, de Putyin lassan eltűnik a süllyesztőben, és bár újabban már további százezres katonai behívóról hallani, ezt a háborút az oroszok aligha nyerhetik meg. Mi meg már megint a rossz oldalra álltunk. Bő száz év alatt harmadszor.