Japán karácsony

A nyugat bölcsei szerint a japánok „nem ismerik” a karácsony lényegét. Ezt úgy értik, hogy a japánok számára a karácsony nem vallási és nemzeti ünnep. A keresztények a lakosság 2 százalékát se teszik ki, az emberek zöme így az év végi ünnepek idején a hit gyümölcsei helyett inkább csak a finom ételekkel töltekezik. Például karácsonyi tortával, amelyet a Fujiya nevű cukrászda élelmes tulajdonosa honosított meg Japánban az 1950-es évek elején. Mindazonáltal az áruházakban és a bevásárlóközpontokban már novemberben is harsog a hangszórókból az adventi Jingle bells és a Rudolfról, a vörös orrú rénszarvasról szóló dalocska. Majd a buzgó szomszédaink színes égők füzéreivel aggatják tele kívül a házukat: ez maga az illumináció, ami, ugye, egyszerre kivilágítás és megvilágosodás. Hát, így kezdődik az ünnep, ami Japánban is január első hetében ér véget, ahogy mi mondanánk: vízkereszt táján.

A japán szülők zöme aligha tudná jól elmagyarázni a gyereknek, hogy ki is az a Santa Claus, aki 25-én sok szép ajándékot hoz a jó gyerekeknek, és hogy mi köze ennek a kövérkés amerikai bácsinak ahhoz, hogy az előző éjszakán valahol egy kisfiú született. Feltételezem egyébként, hogy a Jézuska eljövetelét ígérő magyar apukák és anyukák kisebbik része tudna csak frappáns teológiai értekezést írni a megváltás jelentőségéről, de nyilván nem egyenest az elvont teológiai ismeretekből és nem is a puszta vallási élményből vezethető le az európai karácsony spiritualitása. A spiritualitást az együttlét, a közös rítusokban való részvétel közvetíti, legyen az akár a karácsonyfa feldíszítése, akár a misén való részvétel. Én történetesen Mária országában születtem, de a vallásban csalódott szüleim házában is meg tudtam tapasztalni a boldog karácsonyünnep spiritualitását. És ennyi évtized után is féltett kincsként őrzöm az ajándékot, amit apám faragott nekem 1958 karácsonyára.

Az ünnepek egy része persze puszta játék, mint számunkra mondjuk a halloween, de még ennek a lényege is az együttlét, a rítus közössége. A japánok zöme számára a karácsony is csak közös játék, azaz nem olyan meghitt családi ünnep, mint a keresztény nyugaton. Maga az egész év végi időszak azonban érzelmekkel telített és mélyen ritualizált. Az év végének a rítusaiba pedig kezd lassan beépülni például a karácsonyi ajándékozás szokása (igaz, ma még inkább csak a gyerekek kapnak ajándékot) és sok minden egyéb. A karácsony előtti két-három hét Japánban a barátok, kedves ismerősök és az üzleti partnerek megajándékozásának az időszaka. Sok shintó szentélyben vannak ünnepi események is (mint például az Issan szentély tűzünnepe Saitamában). Ebben az időszakban nemcsak isszák a japáncitromból, a yuzuból készült finom italt, hanem még a fürdőbe is tesznek yuzukat, hogy ne csak a test tisztuljék meg, hanem a lélek is. A karácsonyban rejlő üzleti lehetőségeket kihasználó „karácsonyipar” (kurisumasu-sangyó) csinnadrattája mellett a japán gondolkodásmód egyik sajátos vonása is elősegítette azt, hogy a karácsony valamilyen szinten már jelen lehessen az országban. Jelesül az, hogy az idegen kultúrákból átvett dolgokat és gondolatokat a japánok hol teljesen átformálva asszimilálják, hol viszont egyszerűen „a régi mellé helyezve” integrálják. A nyugati időszámítás bevezetése (1873) után megmaradt például Japánban a császári uralkodási korszak szerinti datálás is. Aki mondjuk 1980‑ban jött a világra, annak egy hivatalos irat kitöltésekor sok esetben nem ezt kell írnia, hanem Shówa 55. évét (azaz Hirohito császár uralkodásának 55. évét). Ugyanakkor például a népvallásra épülő shintó és a VI. századtól több hullámban importált buddhizmus elemei Japánban meghökkentő mértékben olvadtak össze. A hit sok tudósa számára a különféle vallások elemeinek az ötvöződése (a szinkretizmus) a felszínesség jele, valójában azonban ez a jelenség a japánok érintkezési pontokat kereső, koordináló és integráló gondolkodásmódjával magyarázható. A keresztény misszionáriusok felháborodtak azon is (és egyfajta szellemi fogyatéknak vélték), hogy sok, formálisan keresztény hitre tért japán úgy vélte, sőt ma is úgy véli, hogy ő ezzel egyidejűleg követheti a buddhista és shintóista rítusokat is. Nemeshegyi Péter (1923–2020), a kiváló jezsuita tudós úgy értelmezte a jelenséget, hogy a japán vallásosság alig ismeri a kizárólagosságot, a buddhizmus és a kereszténység üzenetében pedig számos lényeges rokonvonás is van.

A japánok először 1552. december 24-én este ünnepelték a karácsonyt, mégpedig Honshú, a fősziget déli csücskében, a mai Yamaguchi városban, Cosme de Torresnek, a misszió új vezetőjének házában. Három évvel azután, hogy a nyugat első hírhozói, a portugál jezsuiták japán földre léptek, a rend tagjai vendégül látták a japán keresztény híveiket, sőt még a kíváncsiskodókat is. Misét celebráltak és prédikációt is tartottak. Később a kereszténység tiltott vallás lett Japánban (1614 és1873 között), így két és fél évszázadon át csupán a rejtőzködő keresztény közösségek ülték meg együtt az ünnepet, az életük kockáztatása árán Nagasaki–Urakami környékén és a közeli Gotó-szigetek barlangjaiban. Egy ideig még a shóguni katonai kormányzás eltörlése, a császári hatalom restaurációja (1868) után is üldözték a keresztényeket, akik többé már nem akartak buddhista templomokhoz tartozni és a halottaikat buddhista rítus szerint eltemetni.

Az ősi Japánban a tóji (tódzsi), azaz a téli napforduló napjával kezdődött az új év. A téli napforduló napja az, amikor a legrövidebb a nappal és leghosszabb a sötétség. Jeles nap volt ez a régi Európa szláv és germán világában is. A mi karácsonyunk napját megelőzi ez a nap (általában december 22. vagy 23.), de a Julianus-naptár szerint a napforduló december 25-re esett. Mivel a Biblia nem említi, hogy milyen hónapban született Jézus, a pápa 350-ben véget vetett a vitáknak, és december 25-öt nyilvánította Jézus születése napjának. Rómában ugyanis a keresztény vallás riválisainak számító napkultuszok (a Sol Invictus és Mithras) isteneinek december 25. volt az ünnepe.

Van a mai Aomori prefektúrában egy Shingó (korábban Herai) nevű falu, ahol a lakosok Jézus életéről mást gondolnak, mint a keresztény egyházak. A helyiek szerint ugyanis Jézus túlélte a kereszthalálát, és hosszú vándorlás után a faluban telepedett le, felvette a Jeshua ben Josefnél kétségtelenül japánosabban hangzó Torai nevet, és egy Miyuko nevű hölggyel lépett házasságra, akitől három leánya született. Magas kort ért meg. A sírját szépen rendben tartják a helyiek, sőt télvíz idején ma is kimonóba öltözött nők táncolják körül a sírján álló keresztet. A hagyományos japán bon-odori-féle tánc közben pedig egyre csak ismételgetik a bűvös szót: Nanyadoyara, nanyadoyara. Örök titok marad, mit jelent a Nanyadoyara. Olyasmi lehet ez, mint egyes buddhista irányzatokban és az egyik japán újvallásban a Nam myóhó Rengekyó mantra ismételgetése, ami önmagában garantálja az üdvözülést még a nagy bűnös számára is.

A karácsony kultúráját közvetíti számos magas presztízsű egyetem jelenléte is. Japánban száznál több keresztény alapítású egyetem van, sok ezek közül igazi elitegyetemnek számít. A legtöbb keresztény egyetemen van diákkórus, ezek „körbeéneklik” karácsonykor a campuson lakó tanárok házait, sőt némelyik kórus még a fél várost is. Az ő jövetelük, amelyre bonbonnal vagy süteményekkel illik készülni, mindig bizonyosra vehető. Akárcsak a Jehova Tanúinak a látogatása, akik azért időzítik ilyenkorra a vizitet, hogy megerősítsenek minket abban, hogy Jézus nem is karácsonykor született.

Az év végi ünnepi ciklusnak Japánban a szilveszter a végpontja, de ezt követi a shógatsu, a tökéletes nyugalom és dögunalom néhány napos időszaka, amelyet azonban a remek újévi finomságok (és gyerekek újévi pénzajándéka) tesz elviselhetővé. Előtte azonban a szilvesztert az utóbbi évtizedekben szó szerint a fél ország ünnepli együtt a tévé előtt. Nézik a kóhaku-utagassent, a vörös-fehér dalversenyt, ahol a popzenétől az érzelmes japán sanzonműfajig minden zsáner előfordul. Hajdinalisztből készült évbúcsúztató tésztát esznek, éjfélkor pedig 108 harangütés köszönti az új évet. Ettől a pillanattól kezdve már nem a Boldog új évet köszöntés járja, hanem egy kétszereplős rítust kell bemutatni. Közeli barátok is játszhatják. Az egyikük meghajol, és így szól: „Eljött az új év, gratulálok!”, a másik is meghajol, és így válaszol: „Ebben az évben is ajánlom magam a szíves jóindulatába.” Nem baj, ha közben mindkét szereplő elneveti magát, csak nem szabad kiesni a szerepünkből.

Aztán a család felkerekedik, elmegy a shintó szentélybe, kívánságkérő pénzt dob a perselybe, és ki-ki húz magának egy jóscédulát. Ez utóbbi dolognak elvileg van némi kockázata, de az esetleges rossz ómen valójában nem jelent semmit. Ha ugyanis a jóslat negatív, akkor fel lehet kötni a cédulát az erre a célra rendszeresített szerkezetre (vagy egy fenyőfára). Ha viszont a jóslat pozitív, akkor bármit tehetünk a cédulával. Nem számít, hogy felkötjük vagy eltesszük, hiszen az már eldőlt, ugye, hogy pompás évünk lesz. Reméljük.