Tévelygők kalauza

Elektronikus formában jelent meg néhány napja a már-már elveszettnek hitt Akadémiai Kiadó gondozásában Nádasdy Ádám Kalauz a nyelvészi gondolkodáshoz című munkája (mersz.hu), amelyet az alábbiakban ismertetek – méltatva a mű és a szerző múlhatatlan érdemeit.

És ez nem valamiféle viccelődés akar lenni, amiként ennek az írásnak a (Maimonidésztől lopott) címében sincs irónia. Az olvasók zöme Shakespeare és Dante fordítójaként, költőként és nyelvészként ismeri Nádasdy Ádámot (sőt talán nótaénekesként is). Nekem fontos tanárom volt az egyetemen úgy fél évszázada. Mi voltunk a tanítványainak az első nemzedéke, és utánunk jött még jó pár. Tényeket is tanított nekünk, de azt is, hogy miként kell elegánsan érvelni, keményen vitatkozni, lehetőleg mást gondolni, mint az elődeink, és érdekesen írni a nyelvészetről, ami a lehetetlennel határos dolog, ugye. Elöljáróban szögezzük le tehát, hogy sokunk kalauza Nádasdy tanár úr volt, a Kalauz pedig szórakoztató és szellemes munka, továbbá, hogy ez a könyv a nyelv szerkezetével foglalkozik, nem a társadalmi vonatkozásaival.

Noha a szerző az előszóban azt állítja, hogy a Kalauz nem „szorosan vett tankönyv”, nekem azért gyanús, hogy mégiscsak az. Azaz olyan, kezdőknek szóló szakkönyv, amely bármely nyelvészeti bevezető szeminárium tankönyveként is használható. Végigkalauzolja a nyájas olvasót a nyelvtudomány témáin és területein, érthető nyelven és szellemes példákkal bemutatja a legfontosabb fogalmakat. Közben mindig tudja, hogy hol kell megállni: nem megy bele részletkérdésekbe és olyan vitákba, amelyek nem vezetnek sehová.

Például a könyv első fejezetében nem veszi sorra az emberi nyelv tucatnyi sajátos vonását (design features), amelyek együttesen szembeállítják azt a különféle állatfajok kommunikációs rendszereivel, hanem kijelöli azt a négy vonást, amelyek kétségtelenül a legfontosabbak (1.2 alfejezet). Vagy például nem tárgyalja azt a vitát (az 1.9 részben lenne erre mód), hogy a nyelv „elsődleges” funkciója a társas kommunikáció lenne-e, avagy a gondolatok megformálása az elménkben. Az első fejezet mintegy két tucat nyelvfilozófiai alapfogalmat vezet be. Ez is, mint minden fejezet önmagát értelmező, self-contained szöveg, nem akasztják meg lábjegyzetek (de a könyv végén persze van egy ajánló bibliográfia). Az áramvonalasítás nem mindig tökéletes: az 1.5. alfejezet megértéséhez némi segítség lenne szükséges (a közepes általánosság elvének a kifejtése például megérdemelt volna még egy rövid magyarázatot).

A második fejezetben a nyelvleírás elveiről, a tudományosság ismérveiről, a világ valamennyi nyelvében meglévő jelenségekről (az ún. nyelvi univerzálékról) van szó. Nádasdy itt több olyan fogalmat is bevezet, amelyek nem csak a nyelvészet iránt érdeklődő olvasók számára fontosak (ilyen a konstitutív és regulatív szabályok különbsége is). Ebben a fejezetben fejti ki azt a véleményét is, hogy mi tartozik a nyelvészet illetékességi körébe (2.6). Miután felsorolja a nyelvészet olyan alapvető területeit, mint a hangtan, mondattan stb., megjegyzi, hogy „van ezenkívül a nyelvészetnek számos alkalmazási területe: az idegennyelv-oktatás; a fordítás; a lexikográfia (szótárírás); a szociolingvisztika (nyelv és társadalom összefüggései, értékítéletek a nyelvhasználatról); a logopédia (beszédjavítás); a kriminalisztika (bűnfeltárás); a beszéd-helyreállítás (agysérülés esetén); a paleográfia (régi írások megfejtése); a nyelvstratégia (írással, standarddal nem rendelkező nyelvek fölemelése); a pszichológia; az irodalomkritika; a jog; a távközlés; a mesterséges intelligencia kutatása; beszéd-előállítás; stb.”. Nádasdy Ádám meggyőződése tehát az, hogy a szociolingvisztika csupán egy az alkalmazott nyelvészet diszciplínái közül. Mivel ez a könyv „a nyelvészi gondolkodásról” szól, illett volna utalni arra, hogy létezik egy másfajta felfogás is, annál is inkább, mert ennek a hívei sem dilettánsok. Az ő felfogásuk szerint a nyelv kétarcú jelenség, amely egyszerre vizsgálandó struktúraként és társadalmi-kulturális jelenségként. Egyébként a szociolingvisztika legalább harminc részterületet ölel fel: kutatja a nyelvek változatait, a csoport- és rétegnyelveket, a nyelvi jogokat, a nyelvi tervezés és nyelvpolitika eljárásait, a kétnyelvűséget, a jelnyelveket, mesterséges nyelveket stb. A szociolingvisztika nem egy tudományszak, hanem a kultúrantropológiai nyelvvizsgálat gyűjtőneve. Ezért nem érthető számomra az, hogy miként lehet bedugni a szociolingvisztikát a szótárírás és a logopédia közé egy felsorolásban. Annak a kiemelése pedig, hogy a szociolingvisztika a nyelvhasználatról alkotott értékítéletekkel foglalkozik, azt a csalóka képzetet keltheti az olvasóban, hogy a szociolingvisztika egyfajta nyelvművelés. Valójában azonban a szociolingvisztika csupán leírja és értelmezni próbálja a tényeket, például azt is, hogy miként jelenik meg a nyelvben az értékítélet.

A könyv harmadik fejezete a mondattanról szól, mégpedig olyan kiválóan és egyszerűen, hogy ezt ismerni kellene a magyar szakos tanároknak is. Ez a fejezet a foglalata mindannak, amit akár gimnazistáknak is meg lehet tanítani a modern mondattan elemeiből: topik és fókusz, igeszemlélet (aspektus) és igekötő, mondatszerkezet és hangsúly a főbb kulcsszavak. A negyedik fejezet a szóalaktanba, a szótövek és toldalékok, a ragozás, képzés szabályaiba vezet be minket. Bónuszként két magyar nyelvtani elemzés is van itt: az egyik az ún. nyitótövekről szól, pl. láb > lábak (vö. viszont báb > bábok), a másik pedig az ikes igékről.

Az ötödik és hatodik fejezet tárgya a hangtan. Itt egy problematikus részt találtam. Azt olvasom (5.2), hogy a japánban minden szótagnak magánhangzóra vagy n-re kell végződnie, pl. i-ke-ba-na stb. De hogyan kell akkor szótagolni például az akkan (csú́cs, fénypont) szót? Sehogy, mert a „szótag” nem a sztenderd japán nyelv kategóriája. A japán nem szótagszámláló, hanem ütemegység-számláló nyelv. Külön ütembe tartoznak a kettős mássalhangzók, a kettős (hosszú) magánhangzók és az -n. Például az a.k.ka.n négy, a kóri – ko.o.ri – (jég) három ütemegységből áll.

A hetedik, Jelentés és használat (szemantika, pragmatika) című fejezet többtucatnyi szakkifejezést vezet be és értelmez, pl. többjelentésű­ség és azonos alakúság (homonimia), ellentétesség, metafora és metonímia, kompozicionális és idiomatikus jelentés, kollokáció, denotátum, propozíció, előfeltevés, beszédaktusok, végül a leg­félelmetesebb: kontextus.

Nádasdy a könyv zárszavaként 14 pontban összefoglalja számunka, hogy Mit nem mond a nyelvtudomány.

Véleményem szerint Nádasdy Ádám könyve ebben a pillanatban a legjobban használható segédkönyv a nyelvészetet tanuló egyetemi hallgatók számára, ráadásul könnyen olvasható a szélesebb olvasóközönség számára is, illetve egy igényes gimnáziumi magyartanár egyes részeit bizonyosan tudja használni a tanítás során.

Köszönjük szépen, tanár úr.