Retró

“Akárhogyan is történt, mi nem hagytuk magunkat.”

(Virág Árpád)

Nemrég bemutattam az egyik órámon a BBC 2009 őszén készült műsorának videóját, amelynek főszereplője egy brit szélsőjobboldali politikus, Nick Griffin volt (vö. YouTube: Nick Griffin on Question Time).

A műsornak egy közönség előtti kerekasztal-beszélgetés adott keretet (különböző pártokhoz tartozó politikusok, illetve közéleti szereplők ültek az asztalnál). Az angol társadalom sokféle rétegéből verbuválódott közönséget talán csak egy dolog kapcsolta össze: gyűlölték Griffinnek és pártjának szélsőséges rasszizmusát és együgyű demagógiáját, ezért aztán a műsor első pillanatától kezdve kemény szavakkal támadták a politikust, sőt még azt sem hagyták, hogy taglalja, szerinte kik is alkotják a Ku Klux Klan ún. erőszakmentes tagozatát (pedig ez engem érdekelt volna). A video láttán több diákom is a fejét csóválta: úgy vélték, a BBC hibázott, mert a meghívott politikust úgymond nem lett volna szabad ilyen konfrontációnak kitenni. Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy a brit kultúrában már régóta létezik egy alapvető politikai konszenzus, amelynek megfelelően a társadalom hevesen és következetesen utasítja el a szélsőjobb eszméit. Ebben az ideológiai szerkezetben működik a média is, aminek következtében Nagy-Britanniában mindmáig áttörhetetlen fal van a konzervativizmus és a szélsőjobb között.

Közben persze az járt az eszemben, hogy ott, ahol hiányzik az ilyen politikai konszenzus, beláthatatlan időre garantált, hogy a parlamentben jóvágású keretlegények randalírozzanak, akik biztos érzékkel fedezik fel azt, ha a rasszizmus és homofóbia rejtjelezése már fölösleges, hiszen a kódolás funkciója legfeljebb annyi lehet, hogy megcsillantsuk vele nem mindennapi retorikai képességeinket. A receptet mind ismerjük, bár nem lehet elégszer leírni, hogy a Nemzeti Flört többé-kevésbé magyar jelenség. Az előbb említett “áttörhetetlen fal” megmarad, de már nem a jobb és a szélsőjobb között húzódik. A jobboldal szakít a szalonképtelen rasszizmussal, de alapvető közösséget vállal a szélsőjobbal. Összeköti őket a melodramatikus külsőségekkel teljes, militáns honszeretet (és egyben a balliberális oldal nemzeti jellegének a tagadása), az ennek megfelelően bizarr politikai és művészi ízlés (Nyirő, Wass Albert, Tormay Cécile stb.), valamint az ágyneműtartóból előkapart nyelvi retró: a nemes pátosz és az 1944 előtti állapotába visszaállított magyar nyelv kultusza. Ez a nyelv mulatságos, de nem úgy, mint az egymás gondolkodását ismerő emberek nyelvi konszenzusán, összekacsintásán alapuló irónia, szatíra, paródia stb. Abszurd és groteszk jellege miatt komikus, hiszen a magyar nyelvi konszenzus rendszere már nem működik, ma nem lehet biztosan tudni, hogy egy-egy mondat ironikus vicc-e, vagy lehet-e akár komolyan is venni – például egy plebejus kormány tisztelgésének az arisztokrácia nyelvteremtő géniusza előtt. Kérdés már csak az, hogy eléggé iparkodik-e majd ifjúságunk, hogy ezt az archaikus nyelvet elsajátítsa. Robert Musil osztrák író Szellem és tapasztalat (Geist und Erfahrung, 1921) c. tanulmánya jut az eszembe, amelyben valami olyasmiről van szó, hogy ha a maguktól értetődő dolgok megszűnnek létezni, akkor a modern kultúra széttagolódik, és párhuzamosan létező viszonyítási rendszerek alakulnak ki, alternatív világok és nyelvi normák formálódnak benne. Elvileg elképzelhető lenne, hogy egy ilyen széttöredezett, posztmodern világban, amelyben a valóság többféle mércéje él együtt, legalább kétféle közönség és nyelvi konszenzus jöjjön létre – mondjuk például két pesti kabaré épüljön. A nemzeti gerinc azonban túlságosan merev, nincs humorérzéke, és talán még annyira sem képes az öniróniára, mint a megboldogult pártállami rendszer volt. Magam is próbálok végre komoly emberré válni, mégis ámulva nézem a számomra oly kedves ATV-n az empatikus műsorvezetőt, aki (szemben a konfliktushelyzetekben is otthonosan mozgó kolléganőivel) jó fiú gyanánt, a konfrontációt kerülve, szomjasan issza Boross Péter egykori miniszterelnök, egy igazi, régi vágású, katonás úr szavait, amelyek megvilágítják számunkra a szilárd erkölcsiség pilléreit, a baloldal morális deficitjének problémáját, belső ügyeink brüsszeli kiárultatását és a haza lejáratását, villanásnyira felidézve az immár elhunyt író-politikus emlékét is (“Csurka Pista”), akitől egyébként a számomra legkedvesebb magyar politikai bonmot is származik: “Nem azért zsidózom, hogy megtapsoljanak.”

A retró talán nem marad velünk az idők végezetéig, bár láthatjuk az ellenzék cselekvési egységének hiányát, önző ostobaságukat, lépéseik átgondolatlanságát, valamint mindennek a szemérmetlenül nyílt tálalását a médiában. Mintha nem értenék még azt sem, hogy a vezetői személyiségnek milyen alapvető a jelentősége a nyugat-európaitól bizony jelentősen különböző magyar közgondolkozásban. Botosné elvtársnő annak idején Pelikán József gátőrt próbálta felkészíteni a Dániel-perben való szereplésére, amit azzal kezdett, hogy megróbálta kialakítani a koronatanú imázsát – “Vegyük önmarcangolóra a figurát?” stb. Egyelőre úgy tűnik, hogy az ellenzéknek eleddig nem sikerült megtalálnia Botosné méltó utódát, vagyis azt a szakembert, aki segítene az ún. politikusi “persona” kialakításában. A persona szó eredeti jelentése a latinban ‘színpadi álarc’, manapság meg a fogyasztói igénynek megfelelő (az audience design szerint kialakított) politikusi arculatot értjük alatta. Carl Jung (1875-1961) szerint az egyén által megjelenített karakter, a persona olyan “maszk”, amely egyrészt másokban különféle benyomásokat kelt, elfogadtatja velük önmagát, másrészt elrejti vele igazi természetét. Az ellenzéki oldalon egyetlen személyiség sem “kampánykész” – mert aligha valószínű például, hogy az “unalmas vagyok, de nyugodt és értelmes” típusú imázs képes lesz meghódítani a választópolgárok szívét és szavazatait. Nem remélhető átütő siker az olyasféle szenvedélyes performanszoktól sem, amit egy másik ellenzéki politikus mutatott be a napokban Nagy Imre egykori házánál (nem is szólva az alkalom szerencsétlen megválasztásáról). Míg az urak ekként játszadoznak, különféle commedia dell’arte karaktereket jelenítve meg, mi elsősorban a csodában bízhatunk, makacsul remélve, hogy egyszer majd – hasonlatosan a jó Gótama királyfihoz – megvilágosodik valaki, kikecmereg a fügefa alól, és megforgatja a Tan kerekét. Csodák pedig mindig történnek, ha hiszünk bennük. Hallgatom a tenger mormolását, és miközben e sorokat pötyögöm laptopomon ebben az istenverte melegben a tadotsui móló padján ülve, meghornyul a tengernek színe, és egy tábla emelkedik ki belőle. Rajta a felirat az ősi japán Man’yo-shu szépen kalligrafált írásjegyeivel. Ha jól fordítom, valami ilyesmit mond a szöveg: “Itt hamarosan nemzeti dohánybolt nyílik.”