Görgetés előtt

A helytartó művelt, görögül kiválóan tudó római lovag volt, aki évek óta élt már Júdeában, amikor az őrizetest elébe állították. Tudta tehát, hogy mennyit érnek a helyi politikusok és az önjelölt próféták, meg hogy ebben a zavaros világban a “jó” és “rossz”, az “igaz” és “hamis” címkéknek nincs is jelentésük. A galileai persze rögvest arról kezdett handabandázni neki, hogy ő azért jött e világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, de Pontius Pilatus (ha jól emlékszem, így hívták a helytartót) legyintett, és csak ennyit mondott neki: Ti esztin alétheia? Mi az, hogy igazság? Majd sarkon fordult, és távozott (vö. János 18: 38). Nem kellett tolmács: a purparlé görögül folyt, hiszen ezt a nyelvet még a faragatlan galileaiak is beszélték. Ebben a korban ugyanis a zsidók már arámiul társalogtak, héberül főként csak imádkoztak, és görög nyelven beszéltek az idegenekkel. Ekkortájt egyébként Itália mintegy nyolcmillió lakosának feltehetően a harmada latin-görög kétnyelvű volt. A művelt római társaság pedig gúnyolta azt, aki még görögül sem volt képes megtanulni. Nem kétséges: a zsidók és a rómaiak is tudták magukról, hogy ők a legnagyobb nép fiai, de ez a felismerés nem indította őket arra, hogy bezárkózzanak az anyanyelv szerelmetes börtönébe. A nyelv dolgában tehát nem a magasztos érzemények, hanem merő földhözragadt megfontolások vezették őket. A nyelvek ugyanis jók valamire – a Talmud szerint például a görög nyelv éneklésre, a latin háborúzásra, az arámi siratásra, a héber meg a beszédre való (Megillah 1.71b, Sotah 7.2, 30a). A történelem nagy kultúrái rendre többnyelvűek voltak, és a római irodalom sok klasszikusáról például tudni lehet (Cicerótól Apuleiusig), hogy magas szinten volt kétnyelvű. Amiként ma is két- és többnyelvű a földgolyóbis lakóinak jelentős része – vélhetően mintegy 2,5-3 milliárd ember.

Az egynyelvűség gyógyítható (Einsprachigkeit ist heilbar) címmel jelent meg éppen másfél évtizede a Sociolinguistica c. évkönyv. Gyógyítható talán, de ma az európai kis népek között jószerivel a magyar nemzet az egyetlen, amelynek három gyermekéből kettő nem tud semmilyen idegen nyelven. A magyar egynyelvűség gyógyíthatatlan. Ennek a problémának köze van ahhoz, hogy a magyar kultúra és oktatás ügyei egy rokonszenves református lelkész, egy alanyi költőként sem jelentéktelen államtitkár, valamint egy halmozottan ötletgazdag államtitkár asszony kezébe kerültek, akik bámulatos invencióval és elánnal verik szét a kevés még szétverhetőt. A nyelv és nyelvtudás problémái nem függetlenek attól sem, hogy az agresszívan központosító, uniformizáló, tekintélyelvű vezetési stílus már a magyar szellem integráns része, hogy ez a pórázformula ijesztő mértékben bejött a mi dolgozó népünknek – Horthy, Rákosi, Kádár és Orbán alatt. Gondolkodó magyarok is bíznak abban, hogy a kultúra és oktatás építményének súlya, belső korrekciójának ereje mindig kiegyenlíti a bornírt vezetők döntéseit. Például nem számít úgymond az, hogy néhány silány kis náci tollforgatót beleraknak az irodalmi tantervbe, mert a tanárok többsége úgyis tudja, hogy ezek számára, mondjuk, akár Tamási Áron, Illyés Gyula és Németh László mellett sem jut hely. Nem számít az, hogy a német nyelvnek a tanterv elsőbbséget biztosít az angollal szemben, mert a szülők lokális és a világ globális nyomása alatt a dolgok úgyis a megfelelő vágányon futnak majd tovább. Nem számít úgymond az sem, hogy a kultúra és oktatás kormányzati diskurzusában egy 19. századi nyelvszemlélet érdekes csillogású kövületeit láthatjuk viszont, mert az anyanyelvi és idegen nyelvi kultúra és oktatás modern szerkezete ezek ellenére is kialakul majd. Igaz, a zűrzavarból is születhet nagy produkció: egykori gimnáziumi kórusunk minden tagja másként énekelt hamisan, és éppen eme kakofónia vektorainak eredője volt – főként G. Horváth tanár úr karmesteri varázspálcája révén – az igazi művészet nagy harmóniája. Ha persze nincsenek jótorkú legények, akkor nincs mit tenni, de úgyis minden Isten végtelen kegyelmétől, vagy ha tetszik, a hamis hangok spontán összeadódásának szeszélyétől függ.

Mégis – ha kérdezni még szabad. Biztos, hogy jó környezetet teremt a kibontakozáshoz az a nemzeties-szabadságharcos retorika, amely kikel az angol nyelv túlságos térhódítása és az amerikanizáció tenger fájdalma ellen? Biztos, hogy a kormányzatnak kell “mederbe terelnie” az idegen nyelvek oktatásának piacán a kereslet és kínálat alapján kialakult áramlatokat? Biztos, hogy csak ártalmatlan butaság egy minisztériumi állásfoglalásban az a megállapítás, miszerint “nyelvpedagógiai szempontból az javasolt, hogy a tanuló a komplexebb nyelvtani struktúrájú német nyelvvel találkozzék először, ne az angollal”? Milyen szakmai felkészültségű személy írhatta ezt? Miféle nyelvpedagógiai szakirodalomra hivatkozik ez a kedves dilettáns szakcsinovnyik? Ki lehet fejezni a nyelvtan komplexitását, mondjuk, maligánfokban? Igaz lenne hát a schlegeli botorság, miszerint vannak egyszerű és fejlett struktúrájú nyelvek? Továbbá: fontos dolog, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma grandiózus jelentést készíttetett “a magyar nyelv állapotáról”, hogy a kultúráért felelős államtitkár takaros előadást tartott a nyelvünk védelméről, különös tekintettel a tudományos nyelvhasználatra? Biztosan kell nekünk 2013-ban a 100 millió forintos könyvkiadási program tudományos nyelvhasználatunk “elősegítésére”? És ez még csak a nyelv dolga, ugye…

Imádkozzunk, hát, szerelmes barátaim, hogy a szerkezet belső ereje mindvégig elegendő maradjon a korrekcióra, vagy (még inkább) hogy a jobboldal józan gondolkodású szakemberei végre felismerjék mindnyájunk közös érdekét. Azt, hogy a kultúra és az oktatásügy irányításában a dilettantizmusnak azért valahol határt kellene szabni. Félek, hogy eljutunk oda, amit Petri György már megírt volt sok évvel ezelőtt: Rettenthetetlen hülyék kora jő. / Pojácák vagy gazemberek? Is-is. / Egyszerre félem és röhögöm általlátni: / a szikla óhatatlan visszafelé görög.