Mi az, hogy megújulnak sebei?

■ Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? (Magvető, JAK füzetek, 1988), Recrudescunt vulnera (Cserépfalvi kiadasa, 1991.)

Hogy újra csak nem gyógyulnak, hogy időről időre felfakadnak.

A XVIII. század elején Rákóczi ezt a nemes-jeles magyar nemzet sebeire érti. Egy művekkel társalgó kortársunk pedig erről a kőbe is vésett igéről nemcsak hetvenes-nyolcvanas éveinkben nem tud megfeledkezni, amikor e beszélgetéseit megírja, s egy részüket éppen Recrudescunt vulnera sorozatcím alatt adja „közre” a Beszélőben, hanem 1991-ben sem, amikor legfrissebb kötetét megjelenteti. Feltehetően nem pontosan ugyanazért, mint korábban, de most is figyelmeztetően idézi. S e szimbolikusabban és konkrétabban is érthető diagnózissal jellemzi is a számára gondolkodáshoz-beszélgetéshez-íráshoz megadatott azokat és ezeket az éveket, amikor sebeket viselt és visel — közelebbről — a szellemi élet, a magyar kultúra, a bölcseleti, irodalmi vagy kritikai közélet is.

Radnóti Sándor nem panaszképpen tudatja, hogy az ápolni-gyógyulni nem hagyott, rosszul behegedt, felfakadt, újra vagy másképp felsértett sebek miatt nehezebb a dolga a mindenkori bölcselőnek vagy műbírálónak, mint ha gyógyult, egészséges világban dolgozna — hiszen egy csellistának, lakatosnak vagy paprikatermelőnek is nehezebb. Ellenkezőleg, inkább az izgatja, hogyan állítható éppen a gyógyítás szolgálatába az az inspiráció, ami e nehezebb körülmények közti bizonyos szellemi kalandok már-már virtussal felérő vállalása révén felszikráztatható.

Az eredményt nem kell megjósolni, mert már megmutatkozott: érdemes felkészültnek, döntésre képesnek, komoly feladatok vállalásában ambiciózusnak — egyidejűleg pedig (uram bocsa) hűnek és bátornak lenni. (Manapság nehéz ilyen szavakat választani: az önnön ifjúságukhoz való hűség túl kevesek számára vállalható, a tegnapi bátorság erényére — és mai jutalmára — ellenben túl sokan tartanának igényt. Emez azért, amaz másért felhangos szó — ilyen idő ez most.) Mégis érdemes, mondtuk, nem mintha mérlegelhetnénk, ki-ki milyen árat fizetett miért cserébe, s milyen egyenleg mutatkozik ma. Csak egyszerűen nem érdemes másképp, mint… nos, ennek a mondatnak a befejezését keressük, gondolom, sokan. De annyit csak ki kellene fejezni, hogy akkor sem lett volna érdemes könnyebb utat választani, ha az eredmény valamiért nem mutatkozhatna meg a tisztelt közönség előtt még ma sem.

Hál’istennek azonban Radnóti Sándor most betakaríthatja, ahogy mondani szokás, munkája gyümölcsét, bemutathatja két évtizede érlelődő termését. 1989-ben jutott el az olvasókhoz a kortárs magyar irodalomról szóló kritikakötete, a Mi az, hogy beszélgetés?, 1990-ben az esztétikai-művészetfilozófiai tanulmányokat magába foglaló könyve, a „Tisztelt közönség, kulcsot te találj…”, az idén pedig a bírálatok publikálásának folytatásaként a Recrudescunt vulnera. S noha ezek az írások részben láttak már nyomdafestéket (ha csak a stencilgépét vagy egyes külföldi nyomdákét is), mégis egy — hogy szólt ez a fordulat? — adósságtörlesztési, avagy beszéljünk korszerűbben: kárpótlási folyamat is ez a publikációs sorozat. Csakhogy, talán megbocsát a szerző, elsősorban mégsem az ő kárának pótlása jobb-későn-mint-soha, hanem azé a bizonyos „tisztelt közönségé”, aki ugyan felszólíttatik arra, hogy maga leljen kulcsot a megértés ajtó-feltárulásához — hajszoltan, folytonos olvasási-átgondolási hátralékjában, mindennapjainak rázúduló információ-tengerében rá-rászorul mégis az avatott szóra.

A hetvenes és nyolcvanas években született írásainak megjelenésével Radnóti úgy tűnik most, önmaga korszakhatárához érkezett. De neki ez a korszaka nem arról szól, mint a legjobb írástudók közül is sokaké, hogy ugyanis miképpen volt lehetséges akár a virtuozitásig fejleszteni a közlés áttételes, parabolisztikusan közvetett formáit, így számára a „hogyan tovább” nem etikai vagy új szerepkeresési, beszédmód-választási kérdés — csakis tárgyi.

Ugyanis ezen a sebesüléssel, összezúzódással vagy megfenekléssel hagyományosan és folyton fenyegető hazai tengeren Radnóti Sándor hajózásának —, hogy a szerző kedvenc metaforájával éljünk — Szküllája és Kharübdisze ez volt: Hogyan lehet elkerülni, hogy megcsorbuljék a hűen következetes, legjobb tudás szerinti értékítélet és meggyőződés — de ez ne is tegyen vakká a más értékrendből fakadó minőséggel szemben; kivált olyan időkben, amikor értékek, munkák és szerzők (tehetnek róla vagy nem tehetnek) nem ugyanazon eséllyel jutnak sem az egyengetettebb vagy rázósabb alkotói utakhoz, sem a publikumhoz, sem az értő bírálathoz, kritikusi mércéhez? S tudván tudva közben azt, hogy az ilyen kritika sem csupán elvállalni-elviselni kénytelen a saját víziösvény-kitapogatási feladatát, hanem maga is befolyásolja mások saját Szkülláinak és Kharübdiszeinek topográfiai helyzetét. (Különösen nagy a „felelősség” akkor, ha a kritikus, mint az elmúlt évtizedekben a „hivatalos” bíráló, hatalmi pozícióval is bír, de akkor is, ha „csak” — csupa jóból: hozzáértésből, szakértelemből, szenzibilitásból és másból kiépült — rangja, szavának meg súlya van. Ez utóbbi felelősség Radnótit nem ma érte utol, de igazi megnövekedésével, úgy vélem, mostanában és a közeljövőben kell számolnia.) Márpedig az ily módon komplikált feladatot jól betölteni csak világos, nyílt beszéddel lehet. Így az a tény, hogy Radnóti vállalta a második nyilvánosságban való szereplést, nem csupán politikai kiállásának kényszerű következménye volt, hanem tudatos választás is: nem tudta volna ugyanis jól végezni a magára szabott dolgát úgy, ha közben mindahhoz igazodnia kellett volna, amihez a kötelezően-csak-első-nyilvánosságban kellett.

Radnóti folyamatosan dolgozott, a tegnapi világban is külsődleges elfogultságok nélkül közeledett a művekhez, akkor is úgy tett, mintha normális körülmények között élne, ha írásait nem közölték. Mivel pedig esztétikai értékítéleteit soha nem helyettesítette vagy keverte össze poltikaiakkal, nemcsak arra nem lehetett tekintettel, hogy a szerkesztőségi táncrendek szerint nem illenék olyan szerzővel foglalkoznia, akit éppen indexre tettek, hanem azt sem gondolta, hogy egy mű, amellyel neki beszélnivalója van, művészileg értékesebbé válhatna a szemében attól, hogy politikai szilencium sújtja. Legfeljebb nem illik (ehhez az illemszabályhoz viszont tartotta magát) betiltott művön a port nyilvánosan elverni addig, amíg az ki nem szabadul, s a többivel azonos eséllyel meg nem védheti magát.

E sajátos helyzet miatt kell a Mi az, hogy beszélgetés? és a Recrudescunt vulnera kötetét egyetlen folyamatos gyűjteményként tekinteni, amit két könyvvé nem tisztán alkotói meggondolások, hanem külső körülmények választottak szét. (Tudniillik az első könyvhöz rendelt tematikai megkötés, valamint, hogy az még nem tartalmazhatta a szerző szamizdatban megjelent elemzéseit.) Ez kissé meg is zavarja a tisztánlátást az írások sorának szerkezetében, amely egyébként nem megszületésük időrendjét követi, hanem bizonyos „tematikák” egymásutánját. De nem műfajonként elkülönített, merev kötetstruktúra ez, hanem inkább a folyóirat-szerkesztés néha lazán asszociáló blokkfűzése. Annak a monstre folyóiratnak a hétszáz-egynéhány oldalas, egyszemélyes kritikai rovata azonban, amit így felsorakozni látunk, együtt nyilván más elrendezést nyerne. Jobban mutatkozna meg például az, hogy ítész és (mely) művek mikor hogyan tüntették ki egymást érdeklődésükkel, és mikor, hogyan nem? Mert Radnóti esetében sem érdektelen s nem is véletlen, hogy milyen fejezeteket kínál, mondjuk, a kortárs magyar irodalomról szóló gondolkodáshoz, milyen szerzőket-műveket választ ki, „kikkel” való beszélgetéseket gondol a maga dolgának, melyeket másénak, kikkel hagyja abba, s kikkel kezd új diskurzusba.

Ha áttekintünk a tanulmányok végén közölt évszámokon, azt látjuk (és nem vagyunk meglepve), hogy a hetvenes években Radnóti Sándor elsősorban a virágzó korát élő kortárs magyar költészetből választ olyan alkotókat, akikről mondandója van (1973–78. között Petriről, Tandoriról, Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről, Kiss Annáról, Csanádi Imréről, és Benkő Attiláról ír), míg a nyolcvanas évek első felében inkább a megerősödő prózából válogat (Esterházy, Spiró, Márton László és Krasznahorkai). Közben 1977-ben szentel egy tanulmányt Sinkó Ervin „filozófiai odisszeájának” (ez a problémakör sem csak Radnótit izgatta, hiszen a „levegőben” voltak akkor a történelem és az etika, a hit és a ráció, az individum és a kollektívum marxi–kierkegardi–lukácsi dilemmái Sinkónál és másoknál), s ide kapcsolódik az 1974-es Hernádi Gyula-tanulmány is. A kritikus rövidesen ismét visszatér a líra vizsgálatához: Oravecz Imréről 1981-ben, Kálnoky kései verseiről és Petri Örökhétfőjéről 1982-ben ír, nagy port felvert Juhász Ferenc-kritikáját pedig 1984-ben publikálja. A nyolcvanas évek derekán (ez már a második kötet anyaga lett) továbbfolytatja regényelemzéseit (Mészöly: Saulus, Juhász Erzsébet: Gyöngyhalászok, Esterházy: Bevezetés a szépirodalomba), s ír három színműről: Németh László Galileijéről. Eörsi Lukács-drámájáról és Csurka Megmaradni című darabjáról. Az 1988-as és ’89-es dátumokat a Weöres Sándorról, (Egy igen nagy költő), Oravecz Imréről, Somlyó Györgyről, Várady Szabolcsról és megint Petriről szóló elemzések, valamint a Lengyel Péter-tanulmány alatt olvashatjuk. Közben egy-egy írás Moldova meg Csalog köteteiről, Bálint Endre önéletrajzáról, Dalos György németül kiadott könyvéről, Kenedi János A halál és a leánykájáról néhány filmkritika (Bergman, Fellini, Ember Judit, Bereményi, Jeles), bírálat az új Mozgó Világról (1984), beszéd egy szekszárdi „művészet”politikai per ügyében (1985), búcsú Donáth Ferenctől (1986), megnyitó egy ’56-os kiállításon (1987), elemzés frissebb irodalmi antológiákról (1987), egy-két előadás, végül a Semprun–Konrád-kritika és a Hímvessző és irodalom című bírálat, már a Holmiból (1990), (Csak közbevetőleg: Érdekelne, hogy csak a véletlen, az időhiány vagy más az oka annak, hogy például Tandori életművével már régebben, Esterházyéval és Márton Lászlóéval az utóbbi 4-5 évben, Spiróéval az Ikszek után abbamaradt a beszélgetés. noha addig folyamatosnak látszott, míg Nádas Péterével, hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem, el sem kezdődött.)

Nos, ha szemügyre vesszük ezt az impozáns termést, mellette pedig a „Tisztelt közönség…’’ modern esztétikai világlátást újrafogalmazó kötetét, láthatjuk, hogy „egy igen nagy” kritikussal állunk szemben. Aki mielőtt (miközben) nekifogott hivatása praktikus gyakorlásának, kidolgozta annak — számára eszményként követhető — fundamentumát, mester-tankönyvét. S egyszerre bizonyította elméleti művével gyakorlati problémamegoldásainak megalapozottságát, bírálataival pedig a tananyag relevanciáját és messzemenő hasznavehetőségét.

Fellapozva mármost Radnóti metakritikai megnyilvánulásait, a következő maximára találunk: A kritika jó, ha harmadik utat talál magának „az eszmék nélküli, hajlékony bírálat és az azonosuló, a mű eszméjéhez empatikusan odahajoló (vagy a művet saját eszméjéhez hajlító) kritikai monológ között”; a műbírálat két lehetséges, de ellentétes ambíciója közül pedig az első a remekmű felismerése („az »íme!« megrendülése és pátosza”), a második meg az átlagos művek közül azoknak a kiválasztása, „amelyekről szólva a művészire s nem az átlagra helyezhető a hangsúly”; („szolid értés és talán testvéri emóciók”).

Ami a harmadik utat illeti, valóban nem állítható, hogy Radnóti Sándor nélkülözne eszméket (elméleti tudása, lenyűgöző műveltsége egyre-másra eredetien új elgondolásokban ölt testet), s nem vádolhatjuk azzal sem, hogy elvtelen hajlékonysággal bírálna, avagy ész nélkül, ám annál hevesebb érzelmekkel hajolna bírálata tárgyához, hogy egyetlen monológban olvadjék vele össze. Bizonyos művekkel kapcsolatos felfokozott emócióit (igen. az ész emberének érzelmeit) valaminő radikális ráhangolódást követő racionális érzékiségnek nevezném inkább. Tényleg bámulatba ejtenek ugyanis azok a teljesítményei, amelyekben a szempontok és érvek ily pompás apparátusa és tiszta logikája révén, kétkedésektől, bizonytalanságoktól mentes értékítéletekben tudja kifejezni elragadtatottságát. Vagy a felháborodását. Amikor —, hogy erre rögtön példát is vegyünk — a szilárd eszmei alapvetés és az odahajolástól (de nem a vonatkozó életmű végigolvasásától!) való következetes, ám nem sok lemondással járó tartózkodás a primitív írói mentalitás és silányan ügyeskedő tollforgatás olyan súlyos elmarasztalásában manifesztálódik, mint a Moldováról szóló Keserű belügyi romantikában.

De mindjárt bajban is vagyok, ha ezt a Moldova-kritikát például a műbírálat „két, egymással ellentétes eszméje” valamelyikében el szeretném helyezni. Lehet, hogy nem egészen értem a Bírálat — előzetes megfontolásokkal című írás idevágó fejtegetését, de Radnóti a remekműveken kívül csak „a kor művészi átlagszintjén álló művek” kritikájának esetét tárgyalja. Az ennél gyengébb teljesítményeket csak megemlíti, de bírálatuk (talán a szerző 1977-ben még nem sejtette, hogy tíz-tizenöt év múlva itt az esztétikain kívüli megfontolások miatt is szükség lehet efféle alámerülésre?) — mintha nem képezné feladat tárgyát: „Mert kétségtelen, a hamar kiugró — bár nem ritka — botrányos, csapnivaló művektől eltekintve a tudósító mindenkinél találhat szép sorokat (ha versről van szó), találó hasonlatot, csínnal és ízléssel formázott költeményeket, mintegy a mértékadó ízlések adaptációiként. De ezeket a művészet hierarchikus birodalmában mérhetetlen távolság választja el látszólag néha oly közeli társaiktól, azoktól a művektől, amelyekben ízlés és eszme valamilyen módon perszonálunióra lép, amelyeket valamilyen individuális egység jellemez, mint ahogy amazokat is a nagy remekműtől.” Azért idéztem hosszabban ezt a nagy íve dacára tömör megfogalmazást, mert (az első sikerületlen próbálkozás ellenére) egybe szeretném vetni Radnóti bírálat-tárának némely példájával.

Hogy Moldován túljutva is a szigorúbb kritikáknál maradjunk, itt van az Erdélyi tragédia (1988), amely Csurka István Megmaradni című drámájáról szól. Radnóti a téma fontossága, a valóságos dilemma megoldhatatlansága és az írói feladat nehézsége iránti őszinte megértéssel mondja ki, hogy a dráma szomorú kudarc, nemcsak művészi értelemben papírmasé-hamis, hanem „mondanivalója” kicsengését tekintve is (bocsánat a bírálat zanza-interpretálásáért). Hát, minden jel szerint ebben a Csurka-darabban sem „a művészire… helyezhető a hangsúly”, még ha akadnak is benne szép sorok (bár ilyenekről sem esik szó), számomra mégsem szorul különösebb indoklásra, hogy az ilyen műveket is megilleti a kritika, kivált, ha olyan világos okfejtésű, mint Radnótié.

A híres-hírhedt Juhász Ferenc-tanulmányt és vitacikket újraolvasva ráismerek a vonatkozó esetre, mert a kritikus „a nagy tehetség elismeréséből és a mű elutasításából keletkező zavart” abból vezeti le, hogy „eszme és forma nem lépett frigyre (fentebb: perszonálunióra) egymással”, és sorra veszi a juhászi biologikum, a mikro- meg makrokozmosz-burjánzás és mítosz egyetemességakarásait, a vátesz-költő elavult pózát és a romantika-epigonizmust. Itt bizony nincs „szolid értés”, és „testvéri emóciók” sincsenek — szemben például Radnóti egyik szép, korai munkájával, a Csanádi Imre költészete felé forduló Krónikás lírával, amelyre most szomorúan rímel a költő halálára írt és a Holmi 1990. áprilisi számában közreadott nekrológja.

A nagy tét azonban (mint az írók közül talán Spiró, Mészöly, Esterházy vagy Lengyel Péter esetében — saját, botor Radnóti-értelmezéseim és kiragadásaim!) a perszonálunióig és meddig még tovább esetében forog fenn. Ezek nemcsak az ítész számára a legizgalmasabb feladatok, hanem a műveket és bírálatokat olvasónak is élvezetes elfoglaltságot (együttérző vagy kaján egyetértést vagy ellenkezést) jelentenek, kivált, ha a kortárs líra és próza ilyen reprezentánsairól és erről az elvtelen pardont nem ismerő kritikusról van szó. Nemcsak arra gondolok, hogy Radnóti ki mer mondani ilyesmit (megalapozottnak bizonyul-e majd bátorsága vagy sem — de hol? mikor? hogyan?), hogy ,,nyilván kevesen lesznek, akik Tandori Dezső e regényét (A meghívás fennállról van szó) — csodálatosan következetes művészi pályájának újabb állomását — velem együtt remekműnek tartanák”, ugyanakkor „nyilván kevesen lesznek Esterházy Péter olvasói közt, akik e regényét (a Termelési regényt) — az utolsó évtizedek egyik legszínvonalasabb magyar prózáját — velem együtt mégsem fogják remekműnek tartani”. Hanem ez azt is jelenti, hogy ezekben a kritikákban — remekebb vagy gyarlóbb, élvezetes vagy nyögvenyelősebb — de önértéket képező mű is bennfoglaltatik, nemcsak a mesterség magas szintű űzésével megalapozott ítélet. Radnóti Sándor elismerést kiváltóan s gyakran sikerrel ambicionálja, hogy opuszai a maguk nemének katedrálisaivá magasodjanak. Véleményem szerint ez az Esterházy Bevezetéséről írt 1987-es Az ambivalens műbírálat című tanulmányában sikerült a leginkább (Resrudescunti vulnera 135–173. old ), ennek ellenére mintha mégis az első kötetben gyűlt volna össze több egységesebben, következetesebben és szigorúbban igényes alaptanulmány. Közülük talán a legélesebb a Megalázottak és megszomorítottak című, Krasznahorkai László Sátántangójáról szóló páratlanul lelkes méltatás, amelyben korszakalkotó, makulátlan remekműnek nevezi a regényt. („Néha, nagy ritkán ezt a szót is leírhatja kritikus.”) Radnóti elemzése itt tényleg „a nagyság érzetének magyarázata”, amelyet őszintén itat át „az »ime!« megrendülése és pátosza”. Csak az a baj, hogy ez már egy kicsit régen volt, 1985-ben.

Ellenben az is igaz, hogy a hetvenes évek tudós kritikusának stílusához képest Radnóti Sándor az utóbbi évtizedben vált invenciózusan, magávalragadóan és pontosan fogalmazó, merészen s mégis találóan asszociáló, gyakorta bravúrokat felcsillantó kritikai esszéistává, s ez viszont az újabb kötetében mutatkozik meg inkább.

De itt már a recenzens, aki nem akarta az olvasót az elején megterhelni képtelen feladata miatti panaszával (hogyan lehetséges kritikát írni kritikákról, amelyeket ilyen kritikus írt?), a műbírálatnak olyan vizeire téved, amelyek a Radnóti által megfogalmazott maximák hatálya alá esnek. Ezért inkább belekapaszkodik az első kötet 148. oldalán olvasható műfaji elhatárolásba (a műbírálat megkülönböztetendő a mű-tudósítástól), és siet leszögezni: fejtegetései puszta tudósítások. Kritikai megjegyzésként pedig csak ennyit told hozzá: Egy kicsivel több birtokragot és vonatkozó névmást a Radnóti-szövegekbe, ha lehet!

(Ami pedig a sebeket illeti, azok tényleg begyógyulhatnának már.)