Hálátlanok

Ismerőseim egyike óraadó volt a bölcsészkaron, de abbahagyta, ugyanis az agglomerációból járt be, és az óráiért nem kapott annyit, amennyibe a közlekedés került. Történt mindez harminc évvel ezelőtt, amikor a magyar oktatásügyben még paradicsomi állapotok uralkodtak, legalábbis a mostaniakhoz képest, egyebek között saját minisztériuma is volt neki (igaz, a kultúrával közösen), azaz nem kellett az egészségüggyel és a sporttal közös akolban szorongania. Azóta a helyzet romlik, de nem lineárisan, hanem ahogy az emeleti ablakból kihajított macska zuhan a föld felé, parabolapályán, amely a végén a függőlegeshez közelít. Ezt a metaforát még avval kell kiegészítenünk, hogy apostoli kormányzatunk a sikeresen landoló macskán úthengerrel tervez áthajtani, sőt nem csak tervez, hiszen a kivasalandó alany hátsó traktusát mostanra már cigarettapapír vékonyságúra lapította, a többi pedig idő kérdése csupán.

Ennyit a módszerről, most vegyük szemügyre a koncepciót. Sokat evvel se kell vacakolnunk, ugyanis hat évvel ezelőtt az akkori miniszterelnökséget vezető miniszter napnál világosabb summázattal állt elő.

Szerinte az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, ugyanis a kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, az az, hogy jó keresztényt és jó magyart nevelnek belőle. A kabinet ehhez a nevelési elvhez remél szövetségest a történelmi egyházakban, ennek rendeli alá az új alaptantervet és a magyar oktatáspolitika megszervezését is.

Lázár János ezt Mezőtúron mondta a református kollégium felújított könyvtárának átadásakor, azt pedig valamennyien tudjuk, hogy a „jó keresztény és jó magyar” kifejezés köznapi nyelvre fordítva mit jelent.

Azt jelenti, hogy orbánhitű.

Kormányzatunk tehát nem azért ragaszkodik ahhoz, hogy az iskola a tanárnak, a gyereknek és a szülőnek egyaránt a lehető legborzalmasabb legyen, mert nem tudja, hogyan kell normálisan működtetni az iskolarendszert (noha persze csakugyan nem tudja, de nem is akarja megtanulni), hanem mert ezen a módon tolja helyre a kizökkent időt. A cél az, hogy az iskolából derék, szívós, munkabíró egyedek kerüljenek ki, akik hétköznap helytállnak a futószalag mellett, vasárnap pedig a templomban imádkoznak Orbán Viktorért. Ennek az elérését az ötvenes évekből, sőt valójában Mária Terézia idejéből örökölt iskolamodell szolgálja leginkább, amivel két baj van csupán. Az egyik az, hogy a rendszerváltozást követő két évtized folyamán az LMBTQ-lobbi aknamunkájának eredményeképp sajnálatos módon fellazult, a másik pedig az, hogy eredetileg se volt annyira merev, erélyes és szigorú, amilyenné kormányzó urunk szerint válnia kell. Nemzetünk magasztos céljainak elérése érdekében a tanintézeteket kaszárnyává, az iskolaudvart rohampályává, a tanulókat harcosokká, a tanulást kiképzéssé kell továbbfejlesztenünk, ellenkező esetben ugyanis jönnek a migránsok, a disznóvágást, a bort és a pálinkát betiltják, és kötelezővé teszik a csadort. A gyerekek tehát mindenekelőtt fegyelmet és alakias mozgást tanuljanak, meg persze írni, olvasni, számolni, de csak amennyire kell. Mélyebb ismereteket elsajátítaniuk nemcsak fölösleges volna, hanem kontraproduktív is, hiszen a túlpallérozott csemete előbb-utóbb lepattan, és a későbbiek folyamán valamelyik nyugat-európai országban fogja sérelmezni, hogy nem voksolhat ugyanolyan kényelmesen, mint az erdélyiek.

Pénzt a kormány az oktatásba feccölni nem akar, minek is tenné. Korábban voltak elhamarkodott lépései, így például a pedagógus-életpályamodell bevezetésének eredményeképp 2012 és 2014 között a tanári fizetések az OECD-n belül Magyarországon növekedtek leginkább. Hálásak neki ezért a magyar pedagógusok? Szó nincs ilyesmiről, hálálkodni eszükbe se jut, sőt – szakminisztériumuk veretes megfogalmazása szerint – kormányellenes kampányakcióban vesznek részt. Csupán azon az alapon, hogy a húsz százalékuk a kezdő szakmunkásalapbérnek megfelelő összeget visz haza.

Értelmiségiként inkább azt kéne belátniuk, hogy a nálunk most országoló – minek is nevezzük, klikk, rablóbanda, bűnszövetkezet? – elit tagjai mégiscsak egy velejéig hazug, romlott, képmutató stb. korszakban szocializálódtak, annak a korszaknak a normái épültek beléjük, azt tekintették természetesnek, azt hitték, és most is azt hiszik, hogy a világ ilyen, és ilyennek is kell maradnia. Ennek a látásmódnak a magától értetődő voltát cseppet se cáfolja az a körülmény, hogy mások ugyanakkor és ugyanott ragaszkodtak egy korábbi, elavult világképhez (nem hazudik, nem csal, nem lop, idősödő felebarátait nem löki a vonat alá stb.), és talán ahhoz ragaszkodnak ma is, nem vagyunk egyformák. Mindig akadnak deviánsok, akikre a normális többség megvetéssel és gyanakodva tekint.

Uralkodó elitünk világképe messzemenően koherens, és mint ilyen, a mindennapi politikai gyakorlatnak sziklaszilárd támaszául szolgál. Az ellenség ezt látja, de nem érti, ezért van az, hogy hülyeségekkel hozakodik elő. „Szabad országot, szabad embereket csak szabad tanárok tudnak nevelni” – mondta a Kossuth téri demonstráció egyik szónoka, noha ma már a távoli és oly hangulatos Csukcsföld lakói is pontosan tudják, hogy kormányzatunk szabad országra és szabad emberekre vágyik a legkevésbé. Továbbmegyek, az ország és lakossága se okvetlenül pályázik ilyesmire. Ellenkező esetben ugyanis mivel magyarázhatnánk azt a figyelemre méltó körülményt, hogy kormányzó urunk immár a negyedik ciklusára készül, és nem is annyira esélytelenül, mint illenék.

Ha nyer – és mért ne nyerne, amikor valamennyi csatorna- és egyéb nyílásból az ő propagandája türemkedik kifelé –, akkor az oktatással aligha kell vacakolnia. Úgy el van az már boronálva, hogy jobban nem is lehetne. A magyar pedagógusok fizetése nemcsak Európához képest, hanem régiós összevetésben is roppant alacsony, a tanulók teszteredményei egyértelmű és folyamatos süllyedést mutatnak, a korai iskolaelhagyók aránya a régióban mindenütt csökken, nálunk emelkedik. Egyetlen kivétel van, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a 25–34 éves népességben. Ez a mutató a régióban mindenütt emelkedik, nálunk viszont nem csökken, hanem stagnál, úgyhogy ezen még lehetne rontani valamicskét. Már csak a rend kedvéért is. Ne lógjon ki a sorból annyira.

Kormányzatunknak az elkövetkező ciklusokban még bőven lesznek tennivalói, ám evvel együtt a fejlődés letagadhatatlan. A romkocsmák félhomályában merengő, állástalan diplomásokkal ma Dunát lehet rekeszteni, mondta Orbán kerek tíz esztendeje, ennek mostanra vége szakadt. Rom- vagy egyéb kocsmában ma nemhogy állástalan diplomás, de állásban levő pedagógus se fordul elő. Nem tudná a cechet kifizetni.