Próbaüzem

Magyarország posztkommunista korszaka megfigyelési üggyel vette kezdetét. A kilencvenes évek legelső napjaiban, még a Németh-kormány idején derült fény arra, hogy az Állambiztonsági Szolgálat illegálisan gyűjt adatokat, lehallgat, megfigyel, vagyis végzi a dolgát, ahogy a kádári időkben szokta volt. A bizonyítékokat a Fidesz és az SZDSZ sajtóértekezleten tárta az újságírók elé, nem eredménytelenül. Pillanatok alatt méretes botrány szökkent szárba, csaknem minden második közszereplő fajsúlyosnak szánt megnyilatkozásokkal iparkodott az előtérbe nyomakodni, a skandalum pedig még évekkel később is hálás beszédtémának bizonyult.

Négy esztendőre rá az borzolta föl a kedélyeket, hogy a Honvédelmi Minisztériumban megfigyelték Keletinét, mindamellett a publikum ezt már valamelyest rezignáltabban vette tudomásul. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az 1998-ban hivatalba lépett új kormányfő is célszeméllyé szeretett volna válni, de nemcsak egymagában, hanem szűkebb kompániájával együtt. Pártjának választmányi ülésén hozta nyilvánosságra azt a hátborzongató felismerést, mely szerint az élcsapat vezetőit egy évvel azelőtt titokban, törvénytelenül megfigyelték, és velük kapcsolatban adatokat gyűjtöttek.

Magyar Watergate-ként emlegette az akciót, amelyről aztán napokon belül kiderült, hogy nem őket figyelték, hanem a céginfót, más szóval nyilvános, mindenki által szabadon elérhető nyilvántartásból származnak az adatok, amelyeket jámbor irodisták rendeztek jól áttekinthető táblázatokba, és amelyek arról szóltak csupán, hogy a feltörekvő politikai elit tagjai közül kinek, hol, milyen gazdasági érdekeltsége van. Az új kormányfő nyilván arra vágyott, hogy miniszterelnöki pályafutásának első akciója valami emlékezetes, nagy durranás legyen. Csakugyan az lett, más kérdés, hogy a nálunk igényesebb országokban ez lett volna az egyben az utolsó is, nem kell magyarázni, miért. Normális ember ily esetben azonnal csomagolni kezdett volna, hogy taxisnak álljon Rapa Nuin, őt azonban részint más fából faragták, részint pedig pontosan tudja, hol él.

Olyan országban, ahol ma már senki soha semmin nem csodálkozik, és ahol a politikában neki és a bandájának gyakorlatilag mindent szabad.

Azt is, amiről Széky kolléga borongott egy héttel ezelőtt ugyanitt, tehát hogy titkosszolgálati eszközökkel figyeltesse az államfő testőreit, és ezáltal indirekt módon Ádert magát. Akit mellesleg úgy negyven éve közelről ismer, és akinek vele szemben egy árva ütőlapja sincs. Meg aztán mit is akarhatna, mármint az államfő, ideje jövőre letelik, utána pecázhat egész nap, még a halőröktől se kell tartania, azokat az emberei úgyis elzavarják.

Közjogi méltóságokat persze máshol is megfigyelnek, a Washington Post júliusban már tíz érintett kormányfőt, három államfőt és egy koronás uralkodót talált a Pegasus intim kapcsolatai között, azóta nyilván jóval többen vannak, de hát ez együtt jár a munkakörrel, bele van számítva a fizetésbe. Aki a bozótból a fejét kidugja, az az ellenség mesterlövészeinek áldozata lesz. Nem pedig a honfitársaié, noha például Sztálin idejében az volt a szokás. Orbán persze nem Sztálin, már csak azért se, mert Magyarország nem a Szovjetunió, evvel együtt, ahogy a minap kiderült, az első ciklusa idején Göncz Árpádot is megfigyeltette. Hozzá képest Áder csakugyan hétpróbás kettős ügynök és vérszomjas terrorista egy személyben, ami pedig bölcs vezérünket illeti, ő azóta sokat fejlődött mentálisan, vagyis mostanra még bölcsebbé vált. Ezért van az, hogy Áder és testőrei után már nem a régmúlt idők avíttas módszereivel kutakodnak, hanem informatikai csúcstechnológiával, amelyet a világ legagyafúrtabb ügynökei és legveszélyesebb terroristái ellen fejlesztettek ki. Nem pedig nyugdíjba készülő államfők és testőreik ellen, noha persze arra sincs cáfolhatatlan bizonyság, hogy effajta személyek nem lehetnek terroristák vagy pláne ügynökök, mért ne lehetnének. Ha viszont egy normális országban arra derül fény, hogy a legfőbb közjogi méltóságok egyike csak úgy kedvtelésből megfigyeltet egy másikat, abból a kutakodás eredményétől függetlenül olyan botrány kerekedik, hogy a föld is beleremeg, mármint elméletileg. A gyakorlatban azért nem, mert normális országokban ilyesmi csak elhanyagolható gyakorisággal fordul elő, de ha mégis, akkor a folytatás az előző mondatban írtaknak megfelelően alakul.

Orbán, ahogy erről föntebb már volt szó, a párttársai tollasodását tükröző dokumentációt magyar Watergate-nek nevezte, megfeledkezve egy apróságról. Arról tudniillik, hogy az igazi Watergate-botrány folyományaképpen negyvennyolc kormánytisztviselőt helyeztek vád alá, közülük legalább nyolcan ültek is egy darabig. Azért történt így, mert a többé-kevésbé egészséges állam hasonlít az élő organizmusokhoz, tehát a kórokozókat leküzdeni vagy legalábbis elszigetelni iparkodik. Kivéve azt a végső, visszafordíthatatlan stádiumot, amikor már a kórokozó bitorolja a hatalmat, és mindent ő maga intéz, ideértve az aktuális ellenség kijelölését és az ellene folyó harcot is. Maga az állam ekkor már tetszhalott, a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete pedig egykedvű, fásult, letargikus, ami esetünkben az Áder-ügy visszhangjából is kiviláglik.

Az Áder-ügy kitüntető sajátossága, hogy visszhangja nincs is egyáltalán.

A miniszterelnök az államfővel szemben terrorelhárító csodafegyvert alkalmaz anélkül, hogy az utcára tóduló tömeg fennszóval kérdőre vonná, vagy legalábbis akként nyilatkozna, hogy nocsak. Volt egy hosszabb tényfeltáró cikk a Direkt36-on, evvel a tárgykör le van tudva, de hát mi egyebet is várhatnánk. Pegasus-ügyben a kormányzat hónapokon át összevissza hazudozott, és nyilvánvaló módon a továbbiakban is ezt tervezi. Paradigmatikus ilyen szempontból a belügyminiszter válasza Szél Bernadettnek. A képviselő azt kérdezte, hogy ki rendelte meg a Pegasust, Pintér pedig azt felelte, hogy Magyarország demokratikus jogállam. Noha mindenki tudja, hogy (1) nem demokratikus és (2) nem jogállam, ugyanis jogállami körülmények között a kormánytisztviselő indokoltnak érezné, hogy a hozzá intézett kérdésre érdeminek látszó választ adjon, vagy ha ehhez mégse fűlik a foga, akkor a problémának az asztalról való lesöprését kevésbé pökhendi módon oldja meg.

Áder e lapszámunk megjelenését követően már csak százharmincnyolc napig lesz a hivatalában, eszerint őt monitorozni igazából fölösleges. Utódát elvileg a nép választja képviselői útján, de valójában ez a teher is a kormányfő vállára nehezedik. Schmitt Pál sajnos már nem jöhet szóba, noha ő az az ember, akit az isten is magyar államfőnek teremtett, mindenki más csak pótmegoldás lehet. Veszélyforrásnak a leendő jelöltek közül nyilván senki se tekinthető, mindamellett az ördög nem alszik, tehát a körmükre kell nézni nagyon. Ami Áderrel történt, az volt a próbaüzem. A leendő érintettektől elváratik, hogy megfigyeltetésük tényét honfiúi büszkeségtől dagadó kebellel akceptálják. „Egész világ reánk, sorsdöntő népre, bámul. / S Hadúr figyel reánk a csillagok felett.”