Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 17. szám, 2022. április 29.
VÁNCSA ISTVÁN
Szauder József: Itália arcai, Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal, 4990 Ft
„Provence Itália előszobája (…) A legotthonosabb innen lépni be Olaszországba: egyik szobából a másikba megy át az ember, az élet hőfokának, terének s hangulatának még közös elemében mozog, csupán árnyalatnyi eltérések sokasodnak s figyelmeztetnek egy másik világ kezdetére. Csak aki szeret tárgyakat és mozdulatokat figyelni, s meditálni róluk, veszi észre Ventimiglia körül a légkör változását.”
Menton és Ventimiglia között a vonatok ma már negyedóránként járnak és tele vannak utasokkal, ám az a figyelemre méltó körülmény, hogy Ventimiglia körül a térben sűrűsödnek a finom árnyalatok, garantáltan egyik utasban se tudatosul. Az élet hőfokának, terének, hangulatának meg a többi effélének az észlelésére csakis vérbeli író képes, az ehhez szükséges receptorokkal ő van ellátva, és írni is ő tud róluk, senki más. Az itt tárgyalt mű esszégyűjtemény, első darabja a Belépés Itáliába címet kapta és a föntebb idézett mondatokkal kezdődik, az olvasó pedig ezek alapján máris sejtheti, hogy bár a könyv első rápillantásra bédekker is lehetne, valójában irodalmi minőségű szövegeket tartalmaz, ergo nem fröccsként fogyasztjuk, hanem tisztán, és bizonyos fajta rákészüléssel, vagyis elmélyülten, áhítatosan, ünneplőbe öltöztetett lélekkel, ahogy a nagy toszkán vöröseket szokás.
Szauder professzor nacionáléjának ismertetésére nincs helyem, javaslom elolvasni Barát József Irodalomtudós a kultúrharcban. Szauder József 1917–1975 című érdekfeszítő és információkban gazdag munkáját. Itt és most elég annyi, hogy Szauder a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek egyike volt, nem mellékesen italianista is, ’70-től ’75-ig a római egyetem magyar tanszékének megbízott professzora. Továbbá – ahogy a tárgyalt kötetből kiviláglik – finom tollú, avatott író, igazi stílusművész, bár ez nincs benne a köztudatban. Írónak általában azt tekintjük, aki sztorikat talál ki, mindegy, milyeneket, és azokból novellákat vagy regényeket kerekít. Szauder ezt nem csinálja, ő a világban és az emberekben mocorgó történetcsírákat meglátja ugyan, meg is mutatja őket, de nem bontja ki, hanem megy tovább. Szereti a virágot, de nem szedi le, hanem ott hagyja a mezőn, ahol szerinte a helye van.
Középkorú francia pár ül vele szemben a vonaton, kapnak egy bekezdést, ám abban benne van szinte az egész lényük, a kapcsolatuk története, a délfrancia nőknek a szerelemhez való könnyed és természetes viszonya, és valahogy benne van Marseille is. Novellára elegendő anyag. Ventimigliánál leszállnak, olasz pár foglalja el a helyüket, ők négy bekezdést érdemelnek ki, abban már egy kisregényre való észrevétel sűrűsödik. Nem csoda hát, ha valamelyik szellemmel, kultúrával, történelemmel csurig megtelt olasz kisvárosba, mondjuk Gubbióba, Narniba vagy San Gimignanóba érve a szerző elszabadul, tudásanyaga zúgva, bőgve töri át a gátot, viszont a szöveg ezenközben is gondosan megformált, tökéletes eleganciájú mondatokba öltözik. A lagúnák városa ősszel című, alig több mint háromoldalas esszé a költészet és a művészettörténet szétbonthatatlan egysége és minden bizonnyal egyike a Velencéről valaha is született legkiválóbb írásoknak, noha persze nem történik benne semmi. Leírja Velencét, ahogy az ősszel létezni szokott. Briliáns.
Szauder Józsefről a volt pályatársai, tanítványai és ismerősei nagyjából egybehangzóan állítják, hogy jóformán mindent tudott, Róma tárgykörét illetően viszont ennél is felkészültebbnek mutatkozik. Műelemzéseinek mélysége, a részletek iránti fogékonysága és nyelvezetének helyenként költői magasságai egyaránt lefegyverzők, és ez még nem minden. Foglalkozik például Bernininek a Santa Maria del Popolo Chigi-kápolnájában látható szobraival, leírja róluk azt, amit más nagyon felkészült és elmélyült gondolkodású műtörténész is le tudna írni, majd továbblép a két szobor ma már korántsem nyilvánvaló jelentésrétegéig, amihez a kulcsot Antonio Bosio 1632-ben megjelent Roma sotterraneája szolgáltatja. Megemlíti továbbá, hogy ez a munka 1650-ben latinul is megjelent, és az a változata a szobrok értelmezéséhez még részletesebb adalékokkal szolgál.
Így könnyű, ha szabad ezt mondanom.
A kötet (számomra legalábbis) legmegkapóbb írása A lépcsőkről címet viseli, és Róma szabadtéri lépcsőiről szól tizenhat nagyobbacska (B/5-ös) könyvoldalon. Többször is elolvastam, de még nem tudom fejből, noha igazából ez volna a cél.
Itália ebben a könyvben szebb, vonzóbb és sokkal éteribb, mint ott lenn, az Appennini-félszigeten, a kéken ragyogó mediterrán ég alatt.