Transzcendentális (népnemzeti) meditáció

Alábbi közleményünk címzettje nem egyszerűen a nyájas olvasó, hanem maga a nép, sőt a nemzet; a szöveg pedig nemcsak szöveg, hanem egyben virágcsokor, melyet ezennel a nép és a nemzet (népnemzet) lábai elé helyezünk. Azt olvastuk ugyanis a leendő kormánypárthoz (a tulipánoshoz) közelálló hetilap vezércikkében, hogy a nép „döntött és ő szabott új irányt a történelmének és még csak egy baráti virágcsokrot sem kapott a saját sajtójától. (…) De ősi szokása szerint türelmesen vár, hogy megkapja illő jutalmát. Nem várhat sokáig.”

Mi nem kívánunk visszaélni a nép türelmével. Az idézett szövegből világossá vált számunkra, hogy a választás több annál az aktusnál, amelyben egy ország polgárai kinyilvánítják politikai akaratukat; a választáson a nép vizsgázik, jól vagy rosszul, ennek megfelelően jutalom vagy korholás kell legyen az osztályrésze; a sajtó pedig nem azért van, hogy információkat közöljön és különféle politikai elgondolásokkal ismertesse meg az olvasót, hanem hogy a népet — érdemei szerint — dorgálja vagy jutalmazza. Az a dicsőség vár tehát a sajtóra, hogy az eljövendő hatalom sújtó vagy becéző jobbja leend, ellentétben múltbéli ocsmány szerepével, amikoris egy másik hatalom szócsöve volt.

De miből is álljon mármost ez a csokor?

Talajgyökér-kompatibilis alapelveink

Az általunk föntebb oly nagy tisztelettel idézett írásmű — melyet a továbbiakban is eszmei vezérfonalunknak fogunk tekinteni — reálpolitikai alapokon nyugvó jövőképet vázol föl, amely honmentő hétköznapok politikai „kislépéseiből” áll majd; alapelve, hogy „Naponként történjék valami valóban jó”.

Nincs olyan ember, aki ezt kifogásolná.

Mondanivalója lényegét a szerző tanulságos példázattal világítja meg, idézzük: „Archimedes, a bölcs túlságosan nagy vízkiszorítású bárkát épített Syracusában. Akkor azt mondták a világ legmodernebb hajójának. Minden pompás lett rajta, benne. Csak egy hibája volt: nagyobbra sikerült, mint a megrendelő város kikötője, Nem passzolt Syracusába.

Érdemes itt megjegyeznünk, hogy Plutarkhosz, akitől az Arkhimédész életére vonatkozó információink többsége származik, nem ismeri ezt az épületes történetet, amelynek értelmében Arkhimédész perfekt hülye lett volna; ő éppenséggel már-már isteni tudású hadmérnökként írja le. Nem tud erről az eseményről a négykötetes Ókori Lexikon sem, megállapítható tehát, hogy a szóban forgó publicisztikai írásmű nemcsak eszmei eltökéltségünket szilárdítja tovább, de ókortörténeti műveltségünket is gazdagítja.

Persze nem elsősorban ezért örülünk neki.

Azért örülünk, mert rámutat, hogy mindenfajta jobbító szándék csakis akkor érhet célt e honban, ha olyan módszerrel társul, amely megfelel a magyarság alkati sajátosságainak. Hogy aztán ezek tulajdonképpen micsodák, azt nem könnyű definiálni, mindazonáltal megpróbáljuk leírni a kívánatos módszer általunk többé-kevésbé lényegesnek ítélt paramétereit:

— ne kerüljön semmibe;

— ne igényelje működőtöké behozatalát, népnemzeti megfogalmazással: az ország „kiárusítását”;

— ne kelljen hozzá nyugati technológia, munkaszervezés, marketing, vezetéstudomány és egyáltalán semmi, ami nyugatról jön;

— működjön az értelmiség aktív közreműködése nélkül, sőt az értelmiségi réteg hiányában is;

— legyen független a végzett munka mennyiségétől, minőségétől és a termelékenységtől;

— eredményei közvetlenül a magyar néplélek termő humuszából sarjadjanak;

— hatására a nép övezze gyermeki tisztelettel azt az erőt, amely őt vezetni „megalakulása óta hivatva volt”.

Nagyjából ennyi. A kérdés most-már csupáncsak az, hogy van-e ilyen módszer.

Van.

Kielégülés az egyesült térben

Tíz nappal ezelőtt megjelent a Magyar Nemzetben egy hirdetés, csaknem fél oldalon, mindazonáltal kevesen figyeltek föl rá. Ha a magyar olvasó — pláne most, választások után — ilyen szócsoportot lát nagyfokozatú betűkkel szedve, hogy A MENNYORSZÁG MEGTEREMTÉSE A FÖLDÖN, unottan lapoz tovább, számára ez az ígéret sem nem elég merész, sem, nem elég eredeti, és a legcsekélyebb mértékben sem újszerű. Ám, ha mégis akadt valaki, aki alaposabb tanulmányozásra méltatta a szöveget, igen figyelemreméltó passzusokat találhatott benne, a legfontosabbat idézzük is. Így szól:

Az egész nemzeti tudat kezelése.

A kormányok előtt álló alapvető probléma a társadalom számtalan áramlatának és irányzatának sikeres integrálása. Csak a nemzet kollektív tudatában teremtett koherencia révén remélheti egy kormány azt, hogy minden polgárát kielégítheti. Mivel a nemzet kollektív tudata a kormány fő mozgatója, a társadalom sikeres igazgatása érdekében létfontosságú, hogy minden kormány összetartó nemzeti tudatot hozzon létre.

Maharishi Transzcendentális Meditációjának és TM-Szidhi progromjának csoportos gyakorlása feleleveníti az egyesült teret, és automatikusan megnöveli a közös tudat koherenciáját. A tökéletesen harmonikus nemzeti tudat az egyesült tér szövetségét élvezi. Ez biztosítja a természeti törvény tápláló és fejlesztő erejének teljes támogatását mindenki kívánságának beteljesítésére.

A nemzeti sorskérdések iránt fogékony magyar emberben, ha elolvassa ezt a szöveget, tüstént bizseregni kezd a tájhaza gyökérvalóságában összehabarodó létazonosságtudat. (Akiben nem bizsereg, az kozmopolita, pszeudoliberális, transzbolsevik lélekkufár, hogy csak a legszalonképesebb tulajdonságait említsük.) Örömünk forrása az a körülmény, hogy rokonvonásokat vélünk felfedezni a föntebb idézett szöveg gondolatvilága és azon elvi-politikai-ideológiai koncepciók között, amelyek tűzoszlopként fogják kivezetni népünket a jelenlegi Gyehennából, s amelyek — már amennyire képesek vagyunk ezt megítélni — szintén a transzcendenciában vannak lehorgonyozva, sőt teljes egészükben a transzcendenciába burkolvák, elannyira, hogy áldásos hatásukat is legfőképp metafizikai síkon fogják kifejteni, mindenekelőtt a magyarság ellomposodott kollektív szuperegójának virgoncra pofozásával. Mindazonáltal a hirdetés szövege még a nálunk megszokott politikai stílushoz képest is túlzottan balladisztikus, aránylag elég kevés tudható meg belőle arról, hogy milyen is lesz a hamarost megvalósuló földi mennyország.

Ezen viszont tudunk segíteni. Egy ehhez hasonló, de összehasonlíthatatlanul bővebb terjedelmű hirdetés jelent meg a Times április 6-i számában két teljes újságoldalon. (Tudvalevő, hogy a Timesban egy oldal akkora, mint a Magyar Nemzetben kettő.) A szöveg olyannyira, revelatív és oly éterikusan harmonizál az országunk jövőjét meghatározni eo ipso elhivatott szellemiséggel, hogy legszívesebben idéznénk elejétől végig, dehát nem tehetjük, sajnos.

Szemelgetünk belőle csupán, mint galamb a tiszta búzából.

A bevezető rész mindjárt a következőket mondja:

„Minden olyan kormányzat, amely az egyesített mező Maharishi-féle technológiáját alkalmazza, birtokolni fogja a világ fölötti kiegyensúlyozott hatalmat, képes lesz táplálni bármely nemzetet és vezető szerepnek — atyai szerepnek — fog örvendeni a népek családjában.”

Talán mondani se kell, hogy nekünk mindenekelőtt ez az atyai szerep tetszik. Először is, mert a történelem arra tanít, hogy kollektív atya híján népünk féleszű óriás. Másodszor pedig a következőket olvastuk a tulipános hetilap már idézett — és, mint mondtuk, eszmei vezérfonalunknak tekintett — írásában: „tapintható a magyar viszonyokban egy érrendszer, amelyikben (…) egy jellegzetesen magyar népi arisztokratizmus lüktetett.” Ez pedig abban állt, hogy a természetes kiválasztódás útján létrejövő népi arisztokrácia uralmát a lakosság elismerte demokratikusnak, még akkor is, ha kicsit tekintélyelvű volt.” Más szóval a paternalizmus úgy kell a magyarnak, mint egy falat kenyér. Sőt: „A kormány-intézkedéseket csak ettől, az ezeréves folyamatossággal átélt minőség-elven választott, mindennapi arisztokráciától fogadja el ez a társadalom.” Készséggel elismerjük, hogy a latinos világosság nem tartozik e mondat legfőbb erényei közé, ez inkább mélységével és intellektuális kvalitásaival készteti ámulatra az olvasót, akinek bizony némi szellemi erőfeszítést kell produkálnia a közöltek hiánytalan megértéséhez. Arról van itt szó, hogy ennek az ezeréves népi arisztokráciának a tulipánosok az örökösei, a magyarság csakis az ő uralmukat fogadja el, még akkor is, ha ez az uralom egy kicsit (?) tekintélyelvű lesz; Magyarországon ez az egyetlen lehetséges demokrácia, mert „… benne van a sokaság történelmi emlékezetében”.

Most pedig térjünk vissza a másik bölcshöz, Maharlshi Mahesh-hez.

A magyar lélek transzcendentalitása

Jó tudni mindenekelőtt, hogy „… a Maharishi-hatás minden más tudományos eredménynél széleskörűbben dokumentált és alaposabban kidolgozott …”, s emellett „önmagában igazolja az Egyesített Mező létezését”. Ez azért jó, mert e mező létezését amúgy még semmi más nem igazolja, sem elméletileg, sem gyakorlatilag, őszentsége ugyanis az úgynevezett egységes mezőelméletre utal, amely egyelőre zsenge tudományos ábránd, nem egyéb. Számunkra viszont nem ez a fontos. Ami igazán fontos, az a következő: (1) a kormányzat részéről „.. .az elmélet megértése egyáltalán nem lényeges… Az elméleti tudás luxus, nem pedig követelmény.” Továbbá: az állami vezetők „ne vesztegessék idejüket a szakértők véleményének összegyűjtésére”, minthogy mindaz, ami az egyesült mezők Maharishi-féle technológiájára vonatkozik, teljes egészében kívülesik az efféle tudományos tanácsadók látókörén. Másszóval értelmiség nem kell, sem a kormányban, sem kívüle, így az általunk említett követelmények közül a negyedik máris teljesítve van.

(2) „Maharishi Egyesített Mezőalapú Gazdaságpolitikája haladást és beteljesülést biztosít KÉMÉNY MUNKA, STRESSZ és FÁRADTSÁG nélkül.” Ezzel kilőve az ötödik követelmény.

(3) „… a végtelen kreativitás és szervezőerő, amely mindenfajta prosperitásnak és fejlődésnek az alapja, vitalitásának teljességében része az Egyesült Mezőnek”, és minthogy „az Egyesült Mező az emberi tudat legtermészetesebb állapotában lelhető föl, az egyének mindegyike határtalan teremtő képességekkel bír”, ennélfogva „az egész nemzet korlátlan jólétet és haladást fog élvezni”.

S ezzel teljesítve valamennyi követelmény, melyeket dolgozatunk első felében fölsoroltunk, pedig nem teszünk most egyebet, mint ötletszerűen emelünk ki egy- egy drágakövet Maharishi gondolatainak kimeríthetetlen kincsesházából. Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a Maharishi-módszer felöleli az egyéni és társadalmi élet valamennyi területét, a mezőgazdaságtól az egészségügyön és a közoktatáson át a honvédelemig; ez utóbbit tekintve például akként funkcionál, hogy a Módszert alkalmazó ország ellenségei meg sem születnek. (Hogy mi van akkor, ha már megszülettek, az nem egészen világos.) Summázatként annyi mindenképpen elmondható, hogy a Maharishi-módszer semmivel sem irracionálisabb, mint az általunk ismert választási programok többsége — kivált a népi arisztokratáké —, spirituális emelkedettségét tekintve sem marad el mögöttük, sőt — ha szabad ezt mondanunk —, talán egy fokozattal még átszellemültebb és magasröptűbb, s mint ilyen, mindenkepp a magyar nép és a mindennapi arisztokrácia figyelmébe ajánlható.

Hát ez lett volna a mi virágcsokrunk.

S a haza fényre derül

Hátra van még annak az ismertetése, hogy a Maharishi-módszer miként is művelendő a gyakorlatban. Roppant egyszerű. Szükség van a lakosság létszáma egy százalékának a négyzetgyökére. Vegyük a népességet tizenegy milliónak (optimális körülmények között szapora ám a nép!), akkor az egy százalék száztíz ezer, ennek a négyzetgyöke — egész számra kerekítve — háromszázharminckettő. De legyen inkább háromszázharminchárom, az mégiscsak szebb szám, sőt szent szám. A feladat pedig az, hogy ez a háromszázharminchárom ember együtt egyidejűleg, egyugyanazon helyen gyakorolja a transzcendentális meditációt. Úgy gondoljuk, össze kéne gyűjteni a tulipános lap szerzője által korábban gyöngéd szeretettel aposztrofált keskeny szemrésű, kun párttitkárok közül háromszázharminchármat, jurtákat kéne fölverni számukra a Kossuth téren, ott üldögélhetnének talpig díszmagyarban, és abszolúte transzcendentálisan meditálnának.

Krassó György pedig, ha már úgyis ezen a szent helyen hallgatja a fű növését, időnként verhetné nekik a sámándobot.