A hadviselés filozófiai alapjai

A magyar nemzet köztudottan katonanemzet, mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter egy katonazenekari fesztiválon, bejelentése különösebb visszhangot nem váltott ki. Honvédelmi tárcánk vezetője badarságokat beszél, vélekedik vitézkedésre termett népünk, és rezzenetlen arccal tér napirendre a hallottak fölött. Részint nyilván azért, mert pártunk és kormányunk vezetői ennél általában jóval nagyobb sületlenségeket mondanak, igény esetén naponta több alkalommal is, másrészt mert szokva vagyunk ahhoz, hogy a honvédelmi tárca élén különös figurák bukkannak elő. Für Lajos, Münnich Ferenc, Farkas Mihály, Veres Péter, Kun Béla, Wekerle Sándor, igen vegyes névsor, mindenesetre józanabb országokban hadügyminiszteri munkakörbe nem okvetlenül a hozzájuk hasonlókat keresik.

Evvel együtt az a megállapítás, hogy „a magyar nemzet köztudottan katonanemzet”, tárgyszerűen igaz. Tanítják az iskolában, és amit az iskolában tanítanak, az bizonyos értelemben igaznak minősül mindaddig, amíg tanítani nem kezdik a cáfolatát. Itt van előttem a Honvédelmi alapismeretek kerettanterv a szakgimnáziumok 11–12. évfolyama számára című dokumentum, megjelent a Magyar Közlöny 2018. évi 131. számában, ebben olvasom, hogy „A tanuló ismerje meg a hadviselés filozófiai alapjait, a jelentősebb hadikultúrák jellemzőit. Tudatosodjon benne, hogy a magyar katonanemzet… Ismerje, hogy a középkorban a Magyar Királyság meghatározó katonai hatalom volt, egészen Hunyadi Mátyás haláláig.”

Katonanemzet voltunk tehát nem vitatéma, hanem olyasvalami, mint a Pitagorasz-tétel, meg kell tanulni és passz. Evvel együtt persze hülyeség. A magyar csak volt katonanemzet, közelebbről 899-től 970-ig, amíg erre a szakmára Európa-szerte kereslet mutatkozott, a konjunktúra elmúltával viszont át kellett képeznünk magunkat földművelővé. Jó, nem teljesen, hiszen Mátyás haláláig, ahogy a kerettanterv is mondja, olykor-olykor még labdába rúghattunk, aztán annak is vége szakadt. Utolsó nagy lehetőségünk volt 1683, amikor a Bécset ostromló törökökhöz csatlakozhattunk, ekképpen védelmezve a keresztény Európát a pogányok ellen, Kara Musztafa ugyanis önsorsrontó karakter volt, de jó ösztönökkel, így aztán megérezte, hogy amibe mi beletenyerelünk, abból nem sül ki semmi jó. Halálvágy munkált benne, veresége után meg is kapta a szultántól a selyemzsinórt, mi pedig részévé váltunk a Habsburg Birodalomnak, történelmünknek valószínűleg ez az utolsó pozitív mozzanata.

Légy a levesben, hogy ez viszont az első világháború vesztes oldalához tartozásunkban és így a történelmi Magyarország széthullásában konkludált, viszont történhetett volna mindez rosszabbul is.

Önképünk a vereség nyomán hallatlanul megacélozódott, ugyanis ekkor épült bele a „katonanemzet” fogalma, aminek értelme nincs ugyan, viszont hatása alá kerülve éppoly rettenthetetlenül meredünk magunk elé, mint a soponyai harangozó a harmadik liter bor után. A második világháború kitörését követően valamennyi magyar kisded egy legyőzhetetlen katonanemzet harcosának minősült, legalábbis a korabeli sajtóból kirajzolódó összkép szerint. Napjainkban ennek a kakaskodásnak az updatingje folyik, hogy miért, azt talán magyarázni se kell. Stadionból több már nemigen fér el az országban, nemzetünk legjobbjainak pedig mégiscsak meg kell keresniük valahogy a betevőt. A haditechnika piaca hálás terep, kivált az olyan szereplők számára, akiknek van érzékük az ilyesmihez, a magyarság színe-virága pedig e tekintetben aligha panaszkodhat.

De vajon nem lehetséges-e, hogy tévedünk, hogy Árpád vére igenis katonanemzet maradt mindmostanáig, mi pedig badarságokat zagyválunk összevissza? Bizony ez nagyon is lehetséges, már csak azért is, mert magyarázná, mért vált belőlünk Európa hülyéje a rendszerváltozás után, viszont dicső fajunkat ez a verzió még előnytelenebb színben tünteti fel. Ez ugyanis arról szól, hogy eredeti szakmánkban bő ötszáz esztendeje nem tudunk érvényesülni, annyi eszünk viszont, hogy kitanuljunk egy új mesterséget, nem volt, és ha így megy tovább, nem is igen lesz. Maradunk a falu bolondja munkakörben, összeszedjük és felfaljuk a piaci hulladékot, amit az árusok kidobáltak, a kocsmában hátrahagyott poharak tartalmát szorgosan fellafatyoljuk.

Unokáink a hadviselés filozófiai alapjait tanulják az iskolában, horizontjukon a jelennél is hibbantabb jövendő dereng.