Élet és Irodalom,

LXV. évfolyam, 46. szám, 2021. november 19.

VÁNCSA ISTVÁN

A hatvanas évek második felében a benzin litere három forint volt, a hetvenesek derekán ugyanannyi, a rendszer pedig gránitszilárdságúnak mutatkozott, sőt egyre szilárdabbnak. Aztán az történt vele, ami, bár valószínűleg nem azért, mert ’75 végén a benzin ára mégiscsak elindult fölfelé. Harminc évvel ezelőtt viszont az öbölháborúnak és az orosz olajszállítások csökkenésének következtében üzemanyaghiány állt elő, a kormány pedig a benzin árának hatvanöt százalékos emelésével reagált. A hatás elsöprő volt, de csaknem szó szerint, Orbánnak tehát pályafutása legelején adódott alkalma közelről megcsodálni, milyen is az, amikor az istenadta nép a szemöldökét csakugyan összevonja.

Kerülni kell az ilyesmit, ő pedig kerüli is, kerül, amibe kerül. A piaci folyamatok abuzálása általában sokba szokott kerülni, viszont a költségeket a föntebb már említett nép állja, és még hálás is emiatt. Gond tehát egy szál se, sőt. Más kérdés, hogy némely politikus az ilyen ziccereket is kihagyja. 2005-ben az üzemanyagok ára megint kapaszkodni kezdett fölfelé, a népnyúzó kormány azonban nem az ár befagyasztásában, hanem az áfatartalom csökkentésében vélte a megoldást föltalálni. A következő évben aztán bejelentette, hogy elk×rtuk, tovább színesítve evvel a magyar politikai nyelv palettáját, sőt a magyar filmművészetet is. Szó se róla, ez is eredmény, bár nem az a fajta, amelyik a nagyra törő államférfi lelkét kelő napként ragyogja be.

Orbán ilyen hibákat nem szokott elkövetni, ha ő cicázni kezd egy problémával, akkor apait-anyait belead, az eredmény pedig leginkább az egyiptomi tíz csapáshoz hasonlítható. A rezsicsökkentést úgy indította, hogy jó előre megálmodta a rezsibiztos figuráját, sőt a szerep megformálására alkalmas személyt is gondosan választotta ki. Németh Szilárd oly elementárisan bukkant fel a közéletben, mint bivalybika a téeszirodán, de másnapra celebbé avanzsált, részint politikai intelligenciájának, részint pedig konyhaművészeti kreativitásának köszönhetően. Győzedelmes bevonulása óta eltelt nyolc esztendő, ám a korosabb hölgyek álmaiban ma is délceg lovagként szokott megjelenni, a korosabb urak pedig úgy gondolnak rá, mint mázsa fölötti súlyú úttörőre, aki ahol tud, segít.

Holott ezen nyolc év alatt az Európa fejlettebb részétől való lemaradásunk nem csökkent, hanem fokozódott, csakhogy ennek valójában semmi jelentősége nincs, a föntebb jelzett hölgyek és urak közérzetét nem befolyásolja, Orbán fennkölt személyébe vetett bizalmukat a legkevésbé se ingatja meg.

Ez nem puszta feltételezés, hanem az Eurostat grafikonjaiból kiolvasható tény. Különösen érdekes az élettel való általános elégedettség a jövedelmi helyzet függvényében (overall life satisfaction by income situation) tárgyú, 2018-as grafikon, amely országonként ábrázolja, hol mennyire van a nép a sorsával megbékülve, pontosabban nem a nép egésze, hanem a leggazdagabbak és a legszegényebbek, még pontosabban a felső és az alsó jövedelmi kvintilis. Magyarország a sor vége felé kullog, ám ez csöppet se meglepő. Ami meglepő, az az, hogy a pórnép mindenütt elégedettebb a vagyonosaknál, és minél szegényebb az ország, ez a különbség annál szembeötlőbb. Hihetetlen, de a legszegényebb magyar elégedettebb a sorsával, mint például a leggazdagabb német, olasz vagy francia, a leggazdagabb svéddel és dánnal pedig egy szinten áll.

Vonjuk le a kézenfekvő következtetéseket. Minél többen kerülünk a legalsó jövedelmi kvintilisbe, azaz szegényedünk el a kenyérhéjig és a szalonnabőrig, sőt az alá, Mária országa annál boldogabb lesz, Orbánért pedig annál többen és annál hőbben rajonganak. Neki ez ügyben semmi tennivalója nincs, illetve csak folytatnia kell, amit eddig csinált, és ő ezt tudja is. Mi volt a kormányprogram 2014-ben? Folytatjuk. Mi lesz most? Ugyanaz.

Persze a folytatás érdekében előbb választást kell nyerni, ám e tárgyban már történt intézkedés. A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény frissiben megszavazott módosítása szerint „a polgár lakóhelye” a továbbiakban nem az, ahol a polgár csakugyan lakik, hanem az, amit számára a párt kijelöl, a bérszavazók tehát papíron ott fognak lakni, ahol pártunk a választás ideje alatt leginkább hasznukat veszi.

Nyilván egyszerűbb lett volna törvénybe foglalni, hogy a miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják, csak hát a helyzet az, hogy „Magyarországon (…) a jelenlegi kormányoldal a szabadság örököse, akinek a demokratikus meggyőződése megkérdőjelezhetetlen”, ezt Gulyás Gergely mondta a Magyarország Alaptörvénye 10 éves fedőnevű konferencián.

– Szerénység. Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység – ezt pedig Bástya elvtárs mondta, de sajnos mindhiába, intelme a legreménytelibb utódokról is lepereg.