Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 31. szám, 2022. augusztus 5.
UNGVÁRY RUDOLF
Boldog órák szép emlékeképpen, bárányfelhők húztak át az égen.
Lassan egy éve, hogy eltört a combcsontom (pertrochanter törés). Túl jól éreztem magam negyven kilométer után, úsztam is egyet a Dunában Nagymaros alatt, nem maradt el a büntetés. Egy kanyart rosszul vettem az aszfalton. Nyolcvanhat évesen lassú már a kalluszképződés, de mára a több darabra tört trochanter-dudor előtti csontrész végre összeforrt. Mivel még mindig nem tudok a belenyilallás miatt úgy felszállni a kerékpárra, hogy lábam átvetem az ülésen, nem merek egyelőre kerékpárra ülni. Órákig szobabiciklizni vagy gyógytornázni már maga az őrületes unalom. Két hónapja úgy döntöttem, hogy mindennap fölmegyek a Budakeszi útról a János-hegy északi oldalán a kilátóig. Olykor nem csak egyedül. Ez a rész régebben a hegyoldal legkevésbé járt, legszebb része, zonális vegyes cser-tölgyesekkel és bükkösökkel. Nem olyan, mint egy svájci Nordwand, de Magyarban megteszi. Csak magamnak tehetek szemrehányást, hogy itt ragadtam ebben az országban.
Az elején egy rég felhagyott, lassan fákkal benövő földút bevágását követem, hogy elérjek egy szerpentinben fölvezető jelzett utat. A kanyarjait mindenütt levágom. Figyelni kell, mert a meredekség miatt erősen előre kell hajolni, hogy az ember hátra ne essék, ha meg sziklák jönnek, erőseket kell fellépni. Első alkalommal egy óra tíz perc volt a kilátóig, most már 30–35 perc. Érzem, többre aligha fogja futni. Amikor olykor (ritkán) egy tájfutó föl- vagy leszáguld mellettem, világos, hogy számomra már mennyire közeli a koporsó.
A hegy legfelső, még meredekebben kiemelkedő domborulata a messzeségből árulja el igazi, természetes báját: magányos női mellre emlékeztet. (Óh, ez az örökké vonzó mell. Cukrosbácsi-korban észbontó próbatétel a forró nyári utca: a sok takarékosan fedett, a mai melltartók jóvoltából diadalmasan meredő mell és a tövig meztelen, legkülönbözőbb módon formás-combos lábak: asszonyos-begyakorolt, izmos-teherbíró, nyúlánk-támadó, lányos-fürge, kinél hogyan. Maga az elérhetetlen vizuális utcai paradicsom. És velük szemben micsoda kiábrándítóan lappasztó kontraszt a férfiak lomposan gyűrött, fenékben buggyos nadrágja. Nem is értem, mit esznek a nők rajtuk.)
Csak most jövök rá, miközben ezt írom, hogy tulajdonképpen őt, azt a mellet „mászom” meg ezen a hegycsúcson naponta. A kéj feminin kihívását, akinél nincs édesebb, amíg a haldoklás el nem kezdődik… És erről az jut az eszembe, hogy a halál elől mászom. Körülöttem a nemzedékem már gyakorlatilag kipusztult. Piszkosul új helyzet. Ilyen előtte nemhogy nincs senki életében, de elképzelni se tudja, akármennyi ész szorult is netán beléje. Nekem meg csak ösztöneim vannak, hiába vagyok gépészmérnök. Ha nem lennének valamivel fiatalabb barátaim meg szeretteim, nem is tudom… Család ezt nem helyettesíti, hiába kábítja valaki magát ezzel, és bezárkózik a családi hagyományba. Ez semmiféle védelem. Mit érdekeltek engem húszévesen a saját nagyszüleim, és később a szüleim. Hiába halt meg anyám a karjaim között, megajándékozva ezzel végleg önmagával. Meg se kottyant – huszonhárom évvel ezelőtt.
Két barátomat is sikerült egyszer elcsábítani, hogy jöjjenek a hegyre velem, állításuk szerint élvezték. Tény, tény, tény, hogy nemes Pilis vármegye közgyűlése elfogadta és megújította ősi nemességüket (a vármegye főispánjának és főszolgabírájának leereszkedő némaságától kísérve), és a „de genere jánoshegyi” előnévvel jutalmazta derekasságukat. (Pedig afféle szépírófajzatok…)
Amikor kavargó gondolatok és ábrándok kíséretében elérvén a hegy égbe meredő, szépséges dudorjának tövébe, még sűrűbb lesz az erdő. Egy márgába vágott, török kor utáni ezüstbánya kettős barlangnyílását hagyom el, és elképzelem a korabeli létet. A hegyoldalt egykor, ahogy az egész hegységet is, beszőtték a lassan bevágódó szekérutak. Egyre kevésbé észrevehető, fákkal rég benőtt árkaik tanúskodnak az akkori, a mainál még nagyobb keservekkel és szenvedésekkel teli, természetes paraszti életről. Amikor egy ilyen fölfelé vezető út mélyedésének nyoma mellett elhaladok, magam előtt látom, ahogy a parasztok az üres szekér után haladva – a ló ismerte az utat –, olykor pipázva, könnyedén baktatnak fölfelé. Utoljára 1964-ben tátrai gorálokat láttam ilyen könnyedén járni a meredek, behavazott tájban, semmibe véve az erős emelkedőt, miközben előttük a ló húzta a szánon fölhalmozott hátizsákokat és síléceket. Lihegtem az egyik nyomában, ő közben szívta a cigarettáját, mint akinek a lélegzete se gyorsult. A Budapestről jött autóbusz domesztikált utasainak gyülevész hada a bundás öltözékében, lógó nyelvével egyre jobban lemaradt.
Fönt, ha nyitva van a büfé, veszek két almalevet, és jóval távolabb az egyik padon, ahová már nem hallatszik el a büfé ablakába kitett degenerált rádiózene, bedöntöm. Sör is kapható, de nem tanultam meg sörözni, harmincon túl kóstoltam meg először. Keserű volt. A legszívesebben a kakaót, ovomaltine-t vagy tejet innám. („Nem író az ilyen…”) Ilyesmiket Ungarnban amúgy se idegenforgalmaznak. Burgenlandban kerékpározva bárhol kérhettem, ahová betértem. Az ovomaltine-ból most már csak módjával, mert édes és potrohnövelő.
A lefelé úton is figyelni kell, mert főleg az elején, ameddig a hegy domborulatának kemény dachsteini mészköve tart, tiszta görgeteg az egykori turistaút. Öklömnyi fehér kőgöröngyök, ha nem jól lép le az ember, megbillen a bokája, és annyi. Nyomorom itt a legnagyobb, mert a tájfutók méteres ugrásokkal száguldanak el mellettem lefelé, megint szembesítve az elmúlással.
Kölyökkutya koromban ez az út se volt köves. Keskeny volt és földes, kevés turista járta. Most a leszálló délutáni napfényben méteres–másfél méteres szélességben vakítanak a kőgöröngyök.
A mindenütt felbukkanó hegyikerékpárosok tarolnak. A lejtős ösvényekről a kőzetig erodálják a kevés talajt. Fellazítják, és az esők lemossák. Egyben ki is szélesítik az eredetileg könyöknyi, sűrű lombok között föl- és lefelé vezető csapásokat. Figyelni kell. Ha egy kanyar előtt tartok éppen, nem vehetem korán észre a száz kilométeres sebességgel, akrobatikus ügyességgel lefelé száguldó kétkerekűt. Jól neveltebb része többnyire már előre kiáltja, hogy jó napot. A középosztályi proli csak elordítja magát, amint közel száz kilométeres sebességgel megpillant. Eszükbe se jut, hogy ne ők legyenek elsőbbségben egy erdei gyalogúton. Gyalogosnak ezeken a meredek ösvényeken az erősen árkolt talpú turistalábbeli és a szédülésmentesség mellett még a ruganyos ugróképesség is javasolt. Két sportbot (mai magyarban nordic walking túra stick) is jól jön.
Még a hetvenes években nem volt úgy, hogy az ember ezekben a mély erdőkben (különösen reggel) ne riasztott volna föl őzet, rókát, nyulat. A Harang-völgyben nemritkán láttam kora délelőtt lesiklás közben fölfelé szökkenő őzet, aki igyekezett az északi oldal rejtett sűrűségébe menekülni. Hol van már az a hó! Legalábbis évszázadokra. Ma csak a vaddisznók csörtetnek be éjjel Budakeszin túlról, a Nagy-Kopasz még kevésbé érintett erdeiből a városi házak kukáihoz. A rókák már nem, mert eleve beszoktak a házak kertjeibe. Ha esténként barátaimtól jövök haza a sötétben, akikkel végtelen magányomat enyhítem, nemegyszer látok magam előtt átsuhanni az utcán az élettelenül parkoló autók alól egy-egy lompos farkú, vékony rókaárnyat. Egy pillanat, és eltűnnek a másik oldal gépdögei alatt, és tovább a szemközti kertekben. Sok az embernek láthatatlan, laktató hulladék. Éjjel meg olykor veszett küzdelmet folytatnak a hasonló okból bennlakókká váló nyestekkel. Ha meg nem, az éjjelre kieresztett házi macskák élik gyereksírás-ordító hangzavarban a nemi életüket. Jó lehet nekik. Bárhol, bármikor csinálhatják.
Ma ennek a hegységnek (egykor
Ofner Berge is) az erdői haldokolnak. Nemcsak a gyalogos sétálók miatt, akik a szerpentineket és a szintvonalban haladó jelzett utakat járják, egymással sokszor hangosan ordibálva, akár a romkocsmákban. A kerékpárosokról nem beszélve. Az egyre kopottabb sűrűségben por, bűz, végleg magyar szó, piszok. Van egy olyan, egyenesen fölvezető egykori ösvény, amely még a dachsteini kúp teteje előtt, a János-hegyi-nyeregben ér véget. Az ötvenes évek végén még földes, keskeny, egészen rejtett, erősen emelkedő nyom, melyet csak azok ismertek, akik élvezettel mászták meg a sűrűn benőtt meredeket. Ma csupa szikla, helyenként keresztbe fektetett gerendákkal kiképzett hajmeresztő ugratókkal. Akár hegyikerékpáros világbajnokság is rendezhető rajta. Ott aztán gyalogosan tényleg ugrani kell az életért. Csak nagyon ritkán megyek föl rajta, hiába is mondta il Duce, hogy „élj veszélyesen”. Pedig de szép ritmusosan cseng-bong: „vivere pericolosamente”. Ő persze csúnyán ráfázott. A milánó Piazzetta Loretoi benzinkútjának vasszerkezetén rendezett hullakiállításon fejjel lefelé akasztással jutalmazták. Lóghattak volna az Oktogon lámpavasain is.
A közel negyvenfokos hőség még elmegy. Görögországban se volt kevesebb, valahányszor ott voltunk. Kerékpárt béreltem, és jártam a kopár tájat. Olykor egy mopedes bennszülött megállt, hogy kerékpárostul maga mögé vegyen. Ott ez közönséges. Kézzel-lábbal magyaráztam, de nem értette. Legyintett, továbbhajtott. Csak amikor rájöttem, hogy azt kell mondanom: „sport”, értettek a szóból, és elégedetten a megvilágosodástól gázt adtak. Azt nem mondhattam nekik, hogy egészségesen akarok meghalni. Alapvetően ugyanis derűlátó vagyok. De átmenetileg, néhány száz vagy ezer évre, melegebb lesz. Hetekig. A pokol. Magyarban is.