Egy politikai mutáció kibontakozása

Legutóbb megint kiverte a biztosítékot a demokratákban a Petőfi Irodalmi Múzeum „száztíz százalékosan” Orbán-hű vezetőjének nyilatkozata arról, hogy „az úgynevezett exportra termelő írók nem magyar írók. Csak magyarul írnak, mert nem tudnak más nyelven írni.” Mintha az ilyen kirekesztés nem kezdődött volna el már nagyon régen. Orbán első hatalomra kerülése előtt, 1998-ban az „Ellenzéki nyilatkozatban” közölte, hogy „ellenfeleink idegenszerűek”. Hatalmának átmeneti elvesztésekor, 2002‑ben pedig a Várban tartott beszédében, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Keveseknek volt ebből világos, hogy mindezzel kijelölte azt a politikai és szellemi keretet, amelyet rákényszerít Magyarországra. Hiszen ezek „csak szavak”. Hát most itt van, ami belőlük következik.

Amikor 2010-ben a rendszer a maga pompájában fokozatosan kibontakozott, kevesen érzékelték, hogy a klasszikus fasizmus demokratikus álarcban megjelenő, át- és újraformázott, közkeletűen populistának nevezett, mutáns megjelenési változatának eleven, történelmi tanúi (Ungváry Rudolf: A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon, 2014). Ahogy F. Finchelstein „A fasizmustól a populizmusig a történelemben” (Univ. of Calif. Press, 2017.) című könyvében fogalmazott: „A populizmus a háború után jött létre a fasizmus új formájaként, és a demokrácia tekintélyuralmi fajtája. A populizmusból csak a fasizmus megsemmisülése után lett először politikai rendszer. Ez olyan fordulópont volt a történelemben, mint Mussolini és a hitleri rendszer hatalomra jutása.”

Kétségtelen, hogy a mutáns fasisztoid rendszer fogalma túl elvont, de hát a fogalmak már csak ilyenek, elvontak. Egyébként is hat még az önámító klapancia: a fasizmus-nemzetiszocializmus teljesen egyedi, szinguláris valami a történelemben, tehát eleve meg sem ismétlődhet. Kétségtelen, hol van már a tavalyi hó. Másrészt semmi sem lehet ugyanolyan, mint valami más. A második világháborúban elszenvedett katasztrofális vereségéből okulva a fasizmus mutálódva támadt fel, és így felismerhetetlenné vált mind a bal‑, mind a jobboldali, mind a konzervatív, mind a liberális demokraták többségének politikai immunrendszere számára. Az egyre elmélyülő felismerések alapján azonban a fasiszta diktatúra csak egy speciális, klasszikus fajtája volt a modern szélsőjobboldali tömegdiktatúrának. Ahogy Finchelstein írja, a klasszikus fasiszta diktatúra tapasztalata kulcsszerepet játszott a populista rendszerek létrejöttében. „A diktatúra a modern populizmus számára az egyik alap, de a populizmus mégse diktatúra. […]” Ez a paradoxon azzal magyarázható, hogy sikerült olyan „fasizmust” létrehozni, amely nem látszódik diktatúrának. Ezáltal keletkezett a fából vaskarika, a demokrácia tekintélyelvű, Orbán által illiberálisnak nevezett, fasisztoid formája.

Azt a lehetőséget, hogy a liberális demokráciából létrejöhet a diktatúra, lassan már közel kétszáz éve, az amerikai tömegdemokrácia tapasztalatai alapján Alexis de Tocque­ville felismerte Az amerikai demokrácia című könyvében (1835, 1840, I. és II. köt.). A modern tömegdemokrácia és a belőle kitermelődő diktatúra összefüggésével a legutóbbi években Salamon János politikai filozófus is foglalkozott. Szerinte a demokrácia szükségszerűen vezet zsarnokságra (Egy mondat a demokráciáról, ÉS, 2012/18., máj. 4.). És egy autoriter rendszer a lényegét tekintve mindig zsarnokság, hiába nevezik populista vagy illiberális demokráciának.

Azokban a gyanútlan korai időkben, amikor az euroatlanti liberális demokráciák még éppen csak bontakoztak, Tocqueville a fű alatti, rejtőzködő demokratikus zsarnokságot a Többség zsarnoksága fejezetben nagyon árnyaltan jellemezte, de még elképzelni se tudta azokat az aljas technikákat, amelyekkel a fasisztoid jelleget láthatatlanítani lehet: kezdve a legképtelenebb hazugságoktól, az agyba-főbe „tömegtájékoztatott” választók politikai járatlanságával való nyílt visszaélésen át az állam demokratikus intézményeinek teljes megszállásáig és az állandó ellenségképzésig. Egykor a „zsidók”, ma az éppen kijelölt idegenszerűek – a filozófusoktól az „exportra termelő”, magyarul író, de nem magyar írókig. És hát „a liberális [, aki] nem más, mint diplomás kommunista”. De lehet akár egyetlen ember is a főgonosz, mint éppen Soros György. Nem kellenek ide a „zsidók”, megoldható ez másként is. Azért a háttérben még ők is ott vannak, a folytonosság fenntartására, és azok kedvéért, akik csak ebből értenek.

A politikai mainstream máig egyszerűen intézi el magának a dolgot. Hogyan is lehetne az orbáni rendszer, netán a populizmus „fasizmus”? Hiszen a vak is látja, hogy nem lövik a zsidókat a Dunába! Kétségtelen. Lévén, hogy az orbáni rendszer, vele az euroatlanti világban csírázó többi populista rendszer alakváltoztatott, új- és átformált változatai a fasizmusnak. Le Pentől Salvinin, Trumpon át a lengyel Kaczyńskiig. Nincs szükség lövetésre. Megvan a tömegtámogatás így is, és a teljes hatalom biztosítható a nyílt erőszak nélkül is. A rendszer választások útján szinte leválthatatlan. Erre van kitalálva.

De az is lehet, hogy vannak, akiknek azért nehéz elismerni a populizmussal, vele a demokráciával álcázott fasisztoid visszatérést, mert ez annyira elviselhetetlennek tűnik, hogy annál még az öngyilkosság is jobb lenne. Az öngyilkosság, akárcsak a tények politológusi szakszerűséggel álcázott sunyító letagadása, nyilván egyszerűbb, főleg olcsóbb és könnyebb megoldás, mint megnevezni a valót, és ennek alapján megkeresni a sokkal nyíltabb ellenállás, harc formáját.

Miután az orbáni rendszer a fasisztoid, pártszolgálatos klónjaival az Alkotmánybíróságig bezárólag maradéktalanul megszállta a fékek és ellensúlyok egész rendszerét, egyre jobban megjelenik a rendszer egyik alapvető technikája, a politikai elittel és az értelmiséggel szemben alkalmazott megosztás és a kompromittálás. Ékes példák sorolhatók, ahogy önkormányzati „független”, illetve „szocialista” politikusok közül egyesek a megválasztásuk után elkezdenek együttműködni az állampártként funkcionális Fidesz politikusaival.

Gazdasági szinten kezdettől fogva zajlik a „nemzeti” polgárság és tőkések totálisan együttműködő rétegének kialakítása az állami szintre emelt korrupcióval – ráadásul főként az Európai Unió támogatásainak elcsatornázásával. Az EU politikusainak jelentős része se akarja elismerni a populista „demokrácia” formájában újjászületett fasisztoid rendszerek megjelenését.

Tanúi vagyunk az egészségügy módszeres lerohasztásának. Mindezt a szakszerűnek álcázott „takarékos” gazdálkodás kikényszerítésével annak érdekében, hogy lényegében boldog-boldogtalant a szabad piaci egészségügybe kényszerítsenek, és majd csak a legszegényebb páriák legyenek kénytelenek az állami egészségbiztosítás keretein belül maradni. Itt egy tőrül metszett darwini koncepcióról van szó: visszatérés az őserdőbe a természetes kiválasztódás érvényesítésével társadalmi keretek között. Pusztuljon a férgese.

A térfoglalás kulturális szinten is zajlik. Elüldözték a CEU-t, a Magyar Tudományos Akadémiát megfosztották a kutatóintézeteitől, a nyilas eszmékkel rokonszenvező egykori írókat beemelték a Nemzeti alaptantervbe, a színházi törvény módosításával pedig elkezdődött a független színházak ellehetetlenítése. Ami művészeti téren legújabban lejátszódik, szinte bohózatba illik. Miután az egyenirányított Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Művészeti Akadémia gyakorlatilag lábon megvette és semlegesítette az irodalmi és képzőművészeti élet egyik, idősebb részét, anyagilag pedig felfuttattak egy rendszerhű írótársaságot, immár sor került a maradék, még független magyar irodalomra is. A PIM vezetője egy „irodalmi erőközpont” jegyében nekikezdett az irodalmi, könyvtári és könyvkiadási élet teljes állami legyűréséhez. Térey János azáltal, hogy őt kereste föl egy középgenerációs írói ösztöndíj ötletével, lehetőséget adott a PIM urának ahhoz, hogy az író halála után abból az írókat megosztó apanázsrendszert alakítson ki.

A nem állami befolyás alatt álló Szépírók Társasága is, a tagság hangadóinak és többségének egyetértésével betársult az ösztöndíj kuratóriumába, ami kezdi végletesen megosztani a társaságot. Íróinak jelentős része, ahogy az igazi íróhoz illik, „nem politikus alkat”, nem lát kivetnivalót az ösztöndíj elfogadásában, hiszen eszébe se jut ennek érdekében majd másképp írni. Csak öten utasították el az ösztöndíjat, de a nyilvánosság számára ez csupán a jéghegy csúcsa a társaságon belül. A tagság egy része ugyanis már régen követeli, hogy a társaság nagyobb hangsúllyal ítélje el az önkényuralmi kormányzati lépéseket, és véglegesen szakítson azzal, hogy a PIM bármilyen társasági rendezvény színhelye, még kevésbé a székhelye legyen. Különösen, mióta az „erőközponttá” vált PIM irányítója sorra végletesen kirekesztően nyilatkozik a magyar írók egy részéről. (Kérdés, persze, ugyan milyen értelemben lehet egy fasisztoid rendszertől „követelni” – de ezzel egyelőre csak keveseknek akaródzik szembenézni.) A másik, kisebb, ugyancsak független Fiatal Írók Szövetsége belső ügyeiről keveset tudni, talán azért is, mert ezek nem zajlanak a könnyen „lehallgatható” levelezőlistán. Noha besúgók a jelek szerint már mindenütt szorgosan jelentenek. Hisz ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

Minden újabb kirekesztő megnyilvánulás alkalmával elhangzik a határozott, elutasító testületi nyilatkozat kiadásának követelése. Erre ugyan rendre sor is kerül, de semmit sem ér. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a társaság tagjai közül sokan, talán a többség nem ért egyet azzal, hogy a rendszer fasisztoid lenne, vagy a rendszer ilyen általános megközelítése idegen tőle, csak a konkrét disznóságokra horgad fel. Vannak továbbá olyanok a társaság tagjai között, akik demokráciának tekintik a rendszert. Babarczy Eszter ezt meg is fogalmazta: „Ez a demokráciánk van, ebből kell jobbat, többet kihozni.” (Levél Szijj Ferencnek, ÉS, 2020/7., febr. 14.) Mivel szó nélkül se lehet hagyni a szabadság elleni támadásokat, a színvonalas irodalmi kultúra nyelvén szőrmentén megfogalmazott nyilatkozatszövegek éppen a kormány demokratikusságának a látszatát erősítik. Hiszen lám: nyilatkozni lehet. „Mindeközben az írótársadalom atomjaira hullott szét, laza kötelékei elszakadtak, elszabadult a pusztító őrület”, írta a társaság állapotát értőn elemző Schein Gábor (Társadalmi helyzete: író, ÉS, 2020/8.,  febr. 21.) Ha a jövőben az egész tagságot érintő szavazásra kerül a sor, valószínűsíthető, hogy a többséget a radikálisabb lépésektől tartózkodók fogják képviselni. Kérdés, mennyire viseli ezt el a kisebbség. Ilyen körülmények között a Szépírók Társaságának elnöksége, amelynek egyszerre feladata a radikálisabban és a középutas módon gondolkodó tagok képviselete, egyre megoldhatatlanabb helyzetek elé kerül.

Mindez programozva volt, többek között a Térey-ösztöndíjjal. Hiába figyelmeztettek néhányan, hogy eleve mérgezett pályázatról van szó. Legutóbb, megható ártatlansággal valaki azzal a javaslattal állt elő, hogy a társaság udvarias, szépen kérő levelet írjon Orbánnak, hogy legyen olyan szíves, és távolítsa el a PIM főigazgatóját.

Erről a zsarnoknak írandó levélről az embernek Nicola Bombacci forradalmi marxista, az olasz kommunista párt megalapítója, a korai internacionálékban a párt képviselője jut az eszébe, aki „még látta Le­nint”. Az 1930-as évekre, Mussolini teljhatalma idején már nyomorban élt. Olyan politikus volt, akinek más munka büdös lehetett. Mivel végül a felesége gyógyszereire se tellett, kérő levélben fordult Mussolinihez. És lőn. Il Duce évi apanázst biztosított neki. Bombacci 1944-ben a salói fasiszta szociális köztársaság iparügyi megbízottja lett, elvállalta az ipari élet „társadalmasítását” – egy kommunistától mi sincs kevésbé távolabb. Egy fasiszta meg bármikor képes akár kommunista programot is felvállalni, ha ez az érdeke. A sikert csak a gaz német nemzetiszocialisták hiúsították meg, akiknek nem állt érdekükben a még megmaradt északolasz ipar tönkretétele. A salói állam, vele a német uralom összeomlásakor az ellenállók elfogták a Németországba menekülni próbáló Bombaccit, és a vezérével meg a többi miniszterrel meg a vezér szeretőjével együtt akasztották föl a lábánál fogva Milánó főterén.