444.hu, 2022. október 20.
UJ PÉTER
112.1. Undok víperafajzatok dúlják fel e várt
112.1.1. Nyilván, rég túlvagyunk már azon, hogy meglepődjünk/felháborodjunk/falra másszunk/etc. Ha megcsinálták gyerekeiket hátukon cipelő, a biztos halál elől menekülő, rongyos, koszos nyomorultakkal, megcsinálták gonoszan vigyorgó zsidó spekulánssal, megcsinálták – ohne zsanér – saját pénzeszsákjukkal (aki előtt még hajlongtak hónapokkal azelőtt)… Megcsinálnák a saját anyjukkal is, tudjuk, ez a lényege ennek a csodapolitikának, semmi se számít (még a szar is le van szarva), ötvenhat se, a nemzeti-konzervatív értékhogyishívják szívcsakrája, majd néhány év múlva, amikor újra adekvát lesz, vagy micsoda, akkor majd megint lesz ruszkikhazázva, teli torokból, mintha mi sem történt volna, addig meg Gulyás Gergely elmakog valamit a műegyetemen, vagy majd bedobódik melléje még valami gumicsont is, bár az is lehet, hogy ez maga a gumicsont, vagy akkor a gumicsontról elterelő gumicsont, metagumicsont, mother of all gumicsont, amúgy is hegyekben áll a gumicsont, kurva nagy gumicsont az egész ország, gumicsontvázak grasszálnak gumicsonthalmok közt (ossz mán!, vad népednek).
112.1.2. Jó, hát akkor mostmár tudják a magyarok, legalábbis a harmaduk, amelyik hajlamos valamiért ezeket elhinni, hogy Brüsszel bombái (megjegyzem, mint látjuk, feleslegesen: Orbán szavazatával ledobott bombái) miatt kétezer forint negyed kiló vaj és 84 a román lej. A „brüsszeli szankciók” szintagma (ma már gyakorlatilag frázis) kifejlesztéséért pártállásra való tekintet nélkül jár a szakmai kredit a Rogán-corpsnak: ennél undorítóbban hangzó valamit – csupa köpködés, prüszkölés, idegen csattogás – koszorús költők és marketingnyelvzsenik zászlóaljharccsoportjának bevetésével sem találtak volna. Méltó utóda lehet a migránsnak, az orbánizmus eddigi leghatékonyabb nyelvpolitikai tömegpusztító fegyverének. A vizuális stáb, gondolom, változatlan, ugyanolyan magabiztos ízléssel dolgozott, mint amikor a háttérből gonoszan vigyorogva marionettező zsidót kellett abszolúlt nácizmusmentesen megjeleníteni.
112.1.3. Azért foglaljuk össze az erkölcsi tanulságüzenetlényeget (bár tudom jól, nem szabad moralizálni; ebben az országban soha!): amikor néhány száz kilométerre észak-keletre éppen húspéppé bombáznak a saját lakásaikban ártatlan embereket, mi képzeletbeli brüsszeli bombákkal plakátolunk magunknak terrort. Újabb nagy pillanata a magyar szellem történetének.
Legalább arra jó, hogy az ország (nemzet) teljes morális megsemmisülését dabölcsekkoljuk: csekked!
Marad megen a molarizálás, merthát mit lehetne itt tenni? A lakosságnak az a törpe kisebbsége, amely hajlandó megtekinteni és megérteni egy olaj- vagy gázárgrafikont – amiről rögtön látszik, hogy az árak voltak háború nélkül is voltak már magasabban, és most sincsenek följebb (vagy minimálisan), mint a háború kitörésekor – szóval ez a törpe kisebbség szomorúan hallgat vagy repülőjegyet foglal. Mondani valamit? Magyarázni? Kinek? Minek?
112.1.4. Eleve a legelmagyarázhatatlabb dolgok legeslegelmagyarázhatatlanabbika, hogy a prociklikus gazdaságpolitikát mindig, ezerből ezerszer bünteti a válság. Mindig kiröhögik meg leugatják azokat a közgazdászokat, akik konjunktúra idején erre figyelmeztetnek, de aztán egyszercsak jön a végtelen árfolyamesés, a vészesen ürülő államkassza, a leggyurcsányibb időket messze túlszárnyaló kamat (amit majd ki köll fizetnie a magyar államnak – nekünk!) meg a többi, és akor már csak az utóokoskodás marad, hogy nem kelletett volna a lejtőn tövig nyomni a gázt, 12 éven ész nélkül gyengíteni a forintot, illetve energiaintenzív ipari termelésre építeni mindent brutális kiszolgáltatottság mellett…
Ennél az érthetőbb, hogy Brüsszel, nem?
Jóhogy nem ikerdeficit meg cserearányromlás.
112.2. Fény az éjszakában
112.2.1. Hangulati ellensúly képzése gyanánt megemlíteném, hogy a napokban két mérsékelten szuperoptimistának mondható, kiváló szerző is amellett érvelt, hogy ez a brutálisnak tűnő válságsorozat (polikrízis: kovid-, posztkovid-, infláció, adósság-, szociális, ellátási, energia-, klíma-, ingatlan-, ja, és még a háború, nukleáris felhangokkal) bármennyire is fenyegetőnek tűnik, az eseményeket jobban megvizsgálva megint arra juthatunk, hogy az autokratikus rendszerek nem versenyképesek a liberális demokráciákkal. Az egyszemélyi döntésekre alapuló, hierarchikus szervezetek bármennyire is hatékonynak mutatják magukat, nem tudnak jó eredménnyel megküzdeni az igazán bonyolult helyzetekkel. És a helyzetek egyre bonyolultabbak.
112.2.2. Az egyik dolgozatíró maga Francis Fukuyama volt, akit csúnya atomerőműbalesete után sokan leírtak, de sziszifuszi munkával főnixként támadt föl hamvaiból, ahogy a Népsport írná, és még egy kis Orbánozásra is futotta az erejéből.
Miklósi kolléga szemlézte már, úgyhogy nem bonyolódnék bele.
112.2.3. A másik optimista Noah Smith, akit elég gyakran szoktam idézni itten, gyakorlatilag ugyanazon a gondolati vonalon halad, mint Fukuyama, miszerint az autokratikus vezetők egész egyszerűen rosszul a kormányoznak. Érdekes az érdekességben, hogy Smith, érvelését megtámogatandó, idézi Luis R. Martinez (University of Chicago) tanulmányát, amelyet nemrég publikált a Világbank: műholdas adatok alapján egy-egy ország éjszakai fénykibocsátását, ennek változásait vizsgálta évtizedes távélatban, illetve azt, hogy a fényváltozások hogyan függenek össze a GDP-adatokkal. Azt találta, hogy amíg a demokratikus országok (nyugati típusú avagy liberális demokráciák) hivatalos GDP-adatai teljesen szinkronban mozognak a fénykibocsátás változásával (erősebb gadasági aktivitás: több fény), addig az autokratikus országoknál valami nem stimmel. A leggyanúsabb Kína, ahol a hivatalos adatok szerint majdnem ötszörösére nőtt a gazdaság az elmúlt két évtizedben, de a fények alapján csak háromszoros lehet a valódi növekedés.
112.2.4. Smith mussolinoid vezetőknek nevezi a modern autokratákat: Hszi Csin-Pinget, Putyint, Trumpot és Orbánt. (És idézi azt az olasz népi legendát, miszerint „Mussolini legalább el tudta intézni, hogy ne késsenek a vonatok” az egyébként idegesítően lazán kezelt menetrendjéről hírhedt olasz államvasutaknál. Valójában akkor sem jártak menetrend szerint a vonatok, de Mossuliniék építettek egy csomó új, nagy pályaudvart, nagy vasútfelújítási projektek voltak, és rengeteg propaganda az egész körül, ami nem is maradt hatástalan. A vonatok ettől még késtek akkor is.)
112.2.5. A végkövetkeztétés: az autokratikus rendszerek nem bírnak a nemzetépítés, az erős gazdaság és a jólét megteremtésének bonyolult feladatával, ezért ellenségképeket kreálnak, ellenségeket keresnek, és végül tragikus konfliktusokat keltenek.
112.3. A hét mondata rovat: Tállai András elrúgja
112.3.1. Részlet a Nemzeti Sport múlt hétvégi tudósításából, a Mezőkövesd–Ferencváros (2:1) bajnoki labdarúgómérkőzésről:
„A kezdőrúgást Tállai András, a hazai klub vezetője végzi el unokáival.”
112.4. Tiszta esztétikum
112.4.1. A legfotogénabb rockzenekar, ever (incl. Manowar).
112.5. A Szovjetunió képekben
112.5.1. A szerkesztőségben megmezmörizálódva nézzük Adam Curtis hatszor (hétszer) egyórás monstre dokumentumfilmjét a Szovjetunió összeomlásáról és a putyini Oroszország kialakulásáról. Illetve nem is dokumentumfilm ez: önálló egy-két perces snittekből, sztorirészletekből összerakott mozaik, monstre videoklip, aminek nincsen összefüggő története (illetve a történet ennyi: Oroszország). A BBC 1985 és 1999 között rögzített anyagaiból vágta – szerintem zseniálisra. Érdekes, izgalmas, érvényes.
A filmet megjutúbosító Joseph Daenton vagy elbaszta a számozást, és a sorozat valójában csak hatrészes (és véletlenül írt hetediket az utolsóhoz), vagy eltűnt egy rész valahol.