444.hu, 2022. február 3.
UJ PÉTER
76.0.1. Most nem lesz Orbán egyáltalán. Bár lehetne. (Bár lenne)
Most halál van. Nem híres emberé, nem íróé, énekesé, politikusé. Hanem egy halászé. Kocsmárosé. Paraszté. Nagyon jó emberé.
76.1.1. „Lassan fogok megfulladni. Nem szép halál” – mondta Bóby rezignáltan a kocsma előtt. Éppen búcsúzkodtunk, és csak kifele menet, amikor láttam, hogy kicsit húzza a lábát, jegyezte meg, hogy ALS-e van. Kalocsán, a kórházban megmondták. A Stephen Hawking-betegség. Rohadt egy dolog, még magyar neve sincs, viszont gyógyíthatatlan. És még ott az ajtóban, a Bóby Büfé betonlépcsőjén el is magyarázta, hogyan sorvadnak majd el az izmai, tolószék, lélegeztetőgép, satöbbi, a Wikipédián megnézte, 2-4 éve lehet hátra.
Unalmas, nyomasztó nyári délután volt, a falu, Fajsz, szinte mozdulatlan. Legalább fél órát álltunk még a büfé lépcsőjén, Bóby fönn, én lenn, szép nagydarab ember volt egyébként is, így meg volt köztünk vagy fél méter szintkülönbség. Nagy csönd körülöttünk, pedig hétköznap volt; teljes kihaltság. Fél óra alatt egyetlen félmeztelen cigánygyerek bicklizett el az utcán nyikorogva, elengedett kormánnyal.
A büfében bent egy szem vendég, az Ászokját (azt hiszem, Ászok volt, Arany) szuggeráló antik alkoholista, ahogy kell, olajos, kék overálban. Bóby csapolt sört már évek óta nem tartott, nem fogyott el egy hordó két hét alatt sem, nem volt, aki igya. Azt mesélte, hogy a nyolcvanas években hetente két hordó sör is elment. Fajsz volt az egyik leggazdagabb falu az országban, főleg paprikából. Hasított a téesz, a Kék Duna, Berta Jenő volt az elnök, a paprikakirály, a szocialista mezőgazdaság egyik nagy sztárja, miniszterek bokáztak előtte. 1988-ban Állami Díjat is kapott.
Berta volt a hetvenes évek közepén létrehozott, és a rendszerváltásig a környék gazdaságát meghatározó hatalmas agráripari egyesülés, a KAGE vezetője. Parasztgyerek volt, kemény, gyors észjárású vezetőnek ismerték, mindenféle legendák keringenek róla ma is a faluban. Hogy hajnalonta, négy óra tájban kiment az istállóba, ráterített egy pokrócot egy lóra, és úgy, szerszám nélkül fölpattant rá, ment egy kört a határban, megnézte, minden rendben van-e. Ha a minisztériumba, Pestre ment tárgyalni, néha akkor is vitt magával szalonnát meg vöröshagymát, azt ette a kocsiban, és amikor a sofőr megkérdezte, hogy jó lesz-e, ha ilyen hagymaszagúan megy be a miniszterhez, annyit mondott, hogy „az anyja picsáját, amíg én etetem a minisztert, fogja csak be a pofáját!”
„Volt a téesznek egy halászcsárdája is, de olyan halat főztek, hogy szombatonként onnét hoztuk” – mondta Bóby. Na, ilyen dicséretet környékbelitől ritkán (értsd: soha) hallani. Pláne halászó embertől. Mert errefelé mindig, mindenki, minden alkalommal halat főz, saját maga, és mindenki rendkívül büszke is a saját levére, sosem hozatna vendéglőből.
Tinusz Gábor, az érsekcsanádi Rév csárda tulajdonosa mondta, amikor szörnyülködtem, hogy képes hetente hatszor halászlevet enni: „Várjál, a fajsziak még súlyosabbak. Ott még disznóöléskor is halászlé van. Nem viccelek, mentem disznóvágásra Fajszra, délre főzték a halat.”
Amikor ezt elmeséltem Bóbynak, lelkesen helyeselt, bizony, úgy van, disznóöléskor délben soha nem orjaleves volt, hanem hal. Lazításnak, a sok zsír mellé.
Csere Lajost mindenki csak a becenevén ismerte: Bóby. Volt vagy nyolc-kilenc család is Csere néven Fajszon. Ennek is van története: a XVIII. században egy nagy árvíz szinte teljesen elpusztította a Duna-parti települést, és a szomszédos Bogyiszlóról költöztettek át több családot. Ők lettek a Cserék. (Bogyiszló akkoriban még a Duna innenső, keleti – Bács megyei – oldalán volt, egy későbbi kanyarátvágódás után, a XIX. században került át a túlsó, tolnai oldalra.)
Bóbyval 2015-ben találkoztam először, halásztunk, egész pontosan millingeztünk és kecéztünk a Dunán. Évekkel előtte olvasta valamelyik cikkemet a Népszabadságban, amiben a halászokon illetve az élővízi halászaton háborogtam, ő meg a cikken, persze. Bóby éppen akkoriban valamilyen greenpeace-es Duna-projektben vett részt a fajszi kishalászegyesület elnökeként, megkérte a greenpeace-eseknek, hogy írjanak nekem, az Indexbe akkor még. Aztán mailezgettük, szerveztük a halászatot. A mailcímére is emlékszem: szapoly@freemail.hu
Azt sem tudtam, hogy sporthalászat létezik még. Nagyon kevés sporthalászegyesület van az országban, tulajdonképpen nem sport ez, inkább hagyományőrzés. Mindenféle hagyományos halászeszközökkel, úgynevezett kisszerszámokkal – kisebb emelőhálókkal, varsákkal, kecékkel, dobóhálókkal – foghatnak halat, körülbelül a horgászokra is érvényes szabályozás szerint. (Az élővizek kereskedelmi célú halászatát 2010 után betiltották, de korlátozott számban még ezután is kiadtak kishalász-engedélyeket, a hivatalos megnevezés szerint „rekreációs célú” halászatra.)
Nyár eleje, keszegívás ideje (de inkább a vége) volt, amikor befutottam a büféhez, Bóby már halászlével várt, mi mással várt volna? Törpeharcsák, kárászok, fajszi paprika. Megettük a tornác alatt. Alkonyat felé kimentünk millingezni, bár a vízállás nem volt túl jó, éppen agresszív apadásba ment át a Duna, ilyenkor visszahúzódnak a mederbe a halak, a szélvízen nem lehet fogni. Márpedig millingezni a part mellett lehet. A milling hagyományos, rém egyszerű halászeszköz, talán az őskor óta változatlan: jó három-négy méter hosszú, három felé ágazó ágasfára hálót kötnek – olyan mint egy hatalmas merítőszák –, és a szélvizen ívó keszegeket fogják vele, úgy, hogy egy ladikkal csorognak a part mentén, a hálóval pedig a ladik mellett menekülő halakat emelgetik ki. Nem könnyű módszer, schwarzeneggeri alkar és tricepsz kell hozzá, eleve nehéz a nagy ágas, aztán ha a sodrás belekap a bő hálóba, még nehezebb. Húzgáltuk a kecét is, az sem kevésbé archaikus eszköz, fakeretes háló, amit meder közepén csorgó csónakból a fenéken húznak, a gödrökben lapuló harcsákat, süllőket, pontyokat fogják meg vele.
Millingeztünk másfél órát, én abból talán tíz percet, de annyi idő alatt is beállt az alkarom, két tenyérnyi keszeget fogtunk, az ívásnak már vége volt, a halak eltűntek; aztán kecéztünk még egy kicsit, abból lett egy három kiló körüli kölyökharcsa. Ment vissza.
Az egykori révházban (nincs már komp, fölöslegessé vált, mióta 2003-ban átadták a Szent László hidat, alig öt kilométerre ide) megnéztem az utolsó fajszi vízimalom makettjét. Az utolsó fajszi vízimolnár, Nánási János készítette a hatvanas években. Évszázadokon át a vízimalmok voltak a környékbeli gazdaság központjai.
Lajos parasztnak mondta magát. Bár eredetileg gépszerelő volt, a téeszben dolgozott, 1984-ben, 24 évesen, egy műtét után pedig kocsmáros lett. Mindig nagy közösségi ember volt, a társaság csupaszíve, a falu lelke. Diszkózott, bulikat szervezett (a cuccok ott álltak a kocsma sarkában, bánatos rádiórock dünnyögött belőlük), kitalálta a parasztolimpiát, mindenféle hülye gumicsizmás-kapás-kaszás versenyszámokkal, akkora sikere lett, hogy rákaptak a lokális médiákok, aztán az ország több településén is lemásolták.
De a halászhagyományőrzés, a Dunagyöngye Kishalász Egyesület volt a legszívügyebb szívügye talán. Meg a Duna, úgy általában.
Ironikus izé: a mai kormánypárti szólamok vagy ideológia vagy micsoda szerint a fideszes mintaember lehetett volna. Falusi, öntudatos polgár, sziklaszilárd identitás, magyarparaszt-öntudat, hagyományőrzés, közösségi aktivitás. De nem szerette a Fideszt. Sőt, egy időben SZDSZ-tag is volt; lehet, hogy egyetlen a faluban.
A fenti jelenet, amivel kezdtem, a büfé lépcsőjén már 2017-ben, két évvel a közös halászgatás után játszódott. Paprikaügyben mentem Fajszra, éppen a Lajostól kapott infók, történetek alapján (az azóta is félkész kéziratban hányódó paprikakönyv; néhány bekezdést abból emeltem át ide), és beugrottam hozzá, akkor mondta meg, hogy beteg. Tudta, hogy kemény lesz, de egyáltalán nem pánikolt.
Kalkulálgattam magamban: Stephen Hawkingnak is két évet adtak az orvosok 21 éves korában, amikor diagnosztizálták, aztán 2018-ig, 76 éves koráig élt. Persze, ez a betegség eléggé kiszámíthatatlan, és Hawking valószínűleg az elképzelhető legjobb ellátást kapta.
„Azért, ha van valami ötleted az idő kvantumos jellegéről vagy a gravitációról, szóljál” – idétlenkedtem búcsúzóul a kocsmalépcsőn. Nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Mindig csak a Markos-Nádas marad.
2019-ben még videochateltünk többször Facebook-messengeren. Ágyban volt már, gép zümmögött mellette. 2020 tavaszán, a lezárások után megint mentem Fajszra, megint paprikaügyben, előtte hívtam, nagyon nehezére esett már a beszéd. Végül nem mentem be, azt hazudtam, hogy időben nem jött össze, de igazából nem mertem.
Aztán csak most, januárban vettem észre, hogy eltűnt a Facebook-profil. A Google meg rögtön feldobta a nekrológot a Kalohírekben. Már a halála másnapján, december 28-án megjelent. Szerették Lajost.
Keresgetem a képeket egy külső vincseszteren, nézem az exif-adatokat, dátumokat, visszaszámolok: négy év. Igaza lett a kurva Wikipédiának.
A Dózsa utcai Bóby Büfé is eltűnt a Google Mapsről, pedig éveken át az volt az egyetlen jelölt vendéglátóhely a faluban.
76.1.2. Csere Lajos „Bóby” (1960–2021)