444.hu, 2021. január 28.
UJ PÉTER
23.1.1. Valamikor nyár elején hallgattam meg Tóth Szabolcs Töhötöm, független podcastolásba menekült volt Magyar Nemzet-főszerkhelyettes hosszú interjúját Zoltán Gábor íróval. Zoltán 2016-os Orgia és 2018-as, Szomszéd című regényeiről beszélgettek, az író kutatásairól, milyen borzalmas gyilkosságokat követtek el azokon a hangulatos kis budai utcákon, amelyeken minden nap végigsétál, a szomszédos házak pincéiben, udvarain, ahol gyerekként játszott. A XII. kerületi nyilasok 1944-45-ös rémtetteiről.
A kocsiban hallgattam a podcastot, Budapestről tartottam Mindszent felé, majdnem két óra az út, de az interjú még hosszabb volt. Amire megérkeztem, úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomorba rúgtak.
23.1.2. Végigkövettem annak idején újságíróként, Index-főszerkesztőként a turulos emlékmű történetét, a fejemben megvolt még a kissé fura – egyes gesztusaival leginkább az ütődöttebb Torgyán-kisgazdákra emlékeztető – politikai epizodistának tűnő Mitnyan polgármester, és a kerület szélsőjobbos megmozdulásokban gazdag közelmúltja is. Kun Páterről is hallottam már korábban.
De hogy tényleg a magyar történelem egyik legbrutálisabb gyilkosságsorozatának színhelyétől ötven méterre van „a II. világháború áldozatainak emléket állító” szobor, ahol még 2008-ban is ércesen zengett a „mocskos zsidók”…
23.1.3. Pois István története maradt meg bennem legélesebben. A keresztény bankár, akinek zsidó feleségét egy-két nappal a Vörös Hadsereg bevonulása előtt hurcolták el a pártszolgálatosok, a férj bement a pártirodára reklamálni, összetűzött a nyilasokkal, agyonverték. Ahogy a feleségét is. Pois neve, mint áldozaté, rajta van az emlékművön, ahogy valószínűleg a gyilkosaié is. Ahogy Pokorni Józsefé is rajta volt. (Azt talán már leszedték azóta.)
23.1.4. Amikor hazaértem, meghallgattam újra, aztán beküldtem a szerkesztőségi levelezőlistára a podcast linkjét. Ács Dani akkor még a parkolási sztori negyvenhetedik follow-upján motorozott, így került a XII. kerület testületi üléseire, és csöppent bele a turulszavazásba. Meghallgatta a podcastot, elolvasta a két regényt, és elkezdett kutakodni.
Néhány hét múlva rutinból rákérdeztem egy szerkesztőnél, hogy éppen min dolgozik Dani. Azt válaszolta, hogy a turulos videón. Oké, gondoltam, hát lesz majd anyagunk a turulról, okos-fontos, nyilatkoznak valakik, Pokorni meg történészek, biztos, püff, kipipáljuk. Újabb két-három hét után megint rákérdeztem, hogy min dolgozik Dani, megint azt mondták, hogy a turulvideón. Akkor derült ki nekem, hogy ez nem valami videoriport, hanem nagyobb dokumentumfilm lesz.
23.1.5. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon fellelkesedtem. Valahogy nem éreztem bele a nagy dobást. Van még ebben a holokausztozásban? A két Zoltán-regény, a Rab Laci-féle Mozgó Világ-cikk után lehet még ebből erős dolog?
Kétségeim voltak, na. De nem szóltam. Annak idején, egy éve a parkolós történetbe sem láttam bele a belpolitikát hónapokra tematizáló, az önkormányzati kampányt leuraló gigabotrányt. Csak akkor kezdett derengeni, hogy ez betalálhat, amikor már ott ültem több száz támogatónkkal együtt a Csepel Plaza hatalmas mozitermében tavaly februárban, és a vége főcím után hallottam az alig fél percnyi érezhetően feszült/döbbent csendet, majd kitörni a tapsvihart. Akkor kezdtem kapisgálni.
Most nem szervezhettünk vetítést, egyedül néztem meg, otthon a már majdnem véglegesre vágott, de még némi utómunkára váró turulfilmet kábé három hete. Nem tudtam nem elképzelni a végén, hogy most mekkora csönd lenne a moziteremben. Nem lenne tapsvihar, az biztos. Talán hangos szót sem hallanánk percekig.
23.1.6. Hogy mennyire bele tudja enni magát az ember fejébe a legsunyibb hazugság/csúsztatás is, ha eleget ismétlik: gyakorlatilag a rendszerváltás óta a szélsőjobb mondókája – sőt, azóta behúzódott szépen középre, ahogy a szélsőjobb egy csomó más mítosza, összeesküvéselmélete, jelszava is –, hogy a nagy liberális véleménydiktatúrában itt mindig csak a holkausztról szabad megemlékezni/beszélni, de közben nincsen irodalmi mű/film az „igazán magyar” tragédiákról, Trianonról, a Gulágról, a málenkíj robotról, a Don-kanyarról, Recskről. Most, Dani filmje alatt döbbentem rá, hogyha fejből föl kéne sorolnom a huszadik századi nemzeti történelmi sorsfordulókról szóló fontos dokumentumfilmeket, biztos, hogy a Gulyás testvérek Isonzó-filmje jutna először eszembe, aztán Sára Don-kanyarja, szintén Gulyásék Málenkíj robotja, a Böszörményi-Gyarmarthy páros Recsk-filmje, Almási Tamás kerepestarcsai szembesítős dokumentumfilmje…, de egy holokausztfilmet sem tudnék mondani. Nyilasokkal foglalkozót végleg nem.
23.1.7. Ha a turul/pillangó megrebbenti szárnyát (mágikusrealista sorsszimfónia és káoszelmélet): Zoltán Gábor regényei nélkül aligha lett volna cikk Pokorni nagyapjáról, film a turulról, aligha semmisül meg morálisan a Fidesz egyik legerősebb polgármestere. Zoltán Gábor valószínűleg sosem írta volna meg a két regényt, ha 2011-ben nem éri el az orbánizmus tisztogatása a közmédiában. Kirúgák a Magyar Rádióból, ahol évtizedek óta dolgozott irodalmi szerkesztőként. Munkanélküli lett, muszáj lett írnia.
Ha nincs Simicska–Orbán háború, és nem bombázzák szét a Magyar Nemzetet, Tóth Szabolcs Töhötöm nem kezd podcastolni, és én Mindszentre menet nem hallgatom a műsorát…
Lehet, hogy Rab László sem ír hosszú riportot Pokorni apjának nyilas múltjáról a Mozgó Világba, ha 2016-ban az orbánizmus bosszúja nem éri el a Népszabadságot. (Hanem tovább küldözgethetem neki kedd délutánonként a Szerdákat, ahogyan 16 éven át tettem. 2000 és 2016 között ő volt a Népszabadságnál az erre ítélt szerkesztő.)
23.1.8. Lesz még itt tanulságlevonogatás, emberi-történelmi-morális hogyishívjákolás bőven, most meg is spórolnám. Annyit mégis a végére szúrnék, hogy ez a kellemetlen közjáték egyébként nemcsak a Böszörményi–Németvölgyi sarkon álló kőmadarat érinti ám. Érint ez sokmindent. Mást ne mondjak, ott van a Szabadság téren elkövetett esztétikai-morális terrorcselekmény.