444.hu, 2020. szeptember 16.
UJ PÉTER
4.1.1. „Folyton a szenvedésről beszélünk… Ez a mi utunk az élettapasztalathoz. A nyugatiakat naivnak látjuk, mert ők nem szenvednek. Minden pattanásra akad megfelelő pirulájuk. Mi viszont lágerekben ültünk, a háborúban megtöltöttük az anyaföldet a halottainkkal, Csernobilban puszta kézzel rakodtuk a hasadóanyagot. Most meg itt ülünk a szocializmus romjain. Mint a háború után. Olyan nyúzottak, olyan összetörtek vagyunk. Megvan a saját nyelvünk. A szenvedés nyelve. Probáltam erről a diákjaimmal beszélgetni. A képembe nevettek: »Mi nem akarunk szenvedni. Az élet nekünk valami másról szól.« Még semmit sem értünk a közelmúlt világából, de már egy új világban élünk. Egy egész civilizáció került a szemétdombra…”
4.1.2. „Én nem bánom, hogy megéltük a kilencvenes éveket. Pezsgő, optimista időszak volt. Én, akit korábban nem is érdekelt a politika, újságot sem olvastam, jelöltettem magam képviselőnek. Kik voltak a peresztrojka előfutárai? Hát, írók, művészek… Költők… A Szovjetunió népi küldötteinek első kongresszusán körbe lehetett járni autogramot gyűjteni… A férjem közgazdász, őt ettől a guta kerülgette. »Lángot lobbantani az embereket szívében, ez jól megy a költőknek. A forradalmat meg tudjátok csinálni. De utána, utána mi lesz? Hogy fogtok demokráciát építeni? Ki fog? Világos, mi lesz ebből…« Kinevetett. Ezért váltunk el… de igaza lett.”
4.1.3. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő Elhordott múltjaink című könyvéből (Iván Ildikó fordítása; Európa Könyvkiadó, 2019) való a fenti két (három) idézet. Legszívesebben idéznék még belőle hosszan… oldalakat… vagy százat. Még sosem olvastam szöveget, amiből jobban kiderülne, mi is történt (mi történik éppen!) velünk Kelet-Európában. Jó, Magyarország nem Oroszország, a Magyar Népköztársaság nem a Szovjetunió volt, de aki élt még egy-két évtizednyit abban a rendszerben, az megismeri a helyzeteket, az embereket, a gesztusokat, a gondolatokat, gyorsan rájön mit mennyivel kell osztani.
„Könyvéből…” – próbálom elkerülni a műfajmeghatározást, mert talán dokumentumregénynek, talán óriási riportnak, talán interjúgyűjteménynek lehetne nevezni, mindegy is, gyönyörű szöveg végig. Alekszijevics minden munkája (vagy legalábbis a magyarul megjelentek) ugyanezzel a technikával készült: emberek beszélnek a szovjet múltról, a végtelen szenvedésről, reményről, reménytelenségről. Non-fiksön, na. A fiksön fölött mintha egy csöppöt eljárt volna az idő, illetve a valóság. Mintha fölösleges volna már történeteket kreálni, amikor mindenféle, a legfiksönebbél is hihetetlenebb, megrázóbb, szörnyűbb, felemelőbb, satöbbibb történet is rendelkezésre áll. Valahol.
4.1.4. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónőre most diplomaták vigyáznak. Felváltva látogatnak hozzá, előre kialkudott beosztás szerint, nagykövetek, attasék, külföldi kollégák, hogy mindig legyen nála valaki, és ne rabolhassák el otthonról Lukasenka csuklyás emberei, úgy, ahogy a többi fehérorosz ellenzéki vezetőt. A V4 országok külképviseletei is kiveszik a részüket: a lengyeleknek eleve nagyon fontos Belarusz, szomszédos ország, közös történelem, miegyéb, és hát a lengyelek finoman szólva sem olyan lelkes rajongói Putyinnak és az orosz nacionalizmusnak, mint a Basic Streetfighter, szeretnék magukhoz és így a Nyugathoz közelebb húzni a fehéroroszokat. (És valószínűleg a lengyelek IS okozzák a Lukasenka-diktatúra megreccsenését: hogy látható keletről is, mekkorát fejlődött a nyugatos, NATO-tag, mintakapitalistává lett szomszéd. A példa. Hogy lehet úgy is élni.) A csehek meg elég következetesen antikommunisták és diktatúraellenesek, ott sem mindenki, persze, de van ez a vonal, például most éppen ők a Kínának Legbátrabban Beintő Európai Ország. (Szegény Zeman, szívhatja a fogát.) Szlovákia meg liberális demokrácia.
Na, melyik V4-es maradt ki a minszki akcióból? Melyik vonakodik akárcsak egy kicsit is elítélni a diktátort és brutális rendőreit?
(Hollik: Mi sem szeretjük, ha beleszólnak a dolgainkba…) Jó, persze Orbán is aláírogatja azért a kellőképpen visszafogott és helyzet megnyugató, békés rendezését szorgalmazó közös nyilatkozatokat, közben a kormánymédiában meg az ezzel megbízott szakemberek full kraft nyomatják a putyinista narratívát: nyugatról finanszírozott tüntetők, CIA-akció, satöbbi, mintha 56-ban hallgatnánk a moszkvai (vagy a jereváni, mindegy) rádiót.
4.1.5. Az meg már tényleg a totálneodadaista, huszonegyedik századi posztrúsz őrület, hogy ezek alatt a cikkek alatt (fölött, közben) is fut az Alapjogokért Központ nevű unthink-tank fantasztikus kampánya, az eltorzult arccal Molotov-koktélt lóbáló fiatal, és a képpel összefüggésbe nehezen hozható „igazság, erő, felemelkedés” hármas jelszó, továbbá a még rejtélyesebb „Együtt tesszük naggyá a Kárpát-medencét!” mondat, ami azért már a szerző nyelvi képeségeiről is elárul egyet s mást, ti. a Kárpát-medencét nem lehet naggyá tenni, az akkora, amekkora, minthogy az földrajzi név, egy objektum neve, az objektumnak meg van kiterjedése. Amit naggyá lehet tenni – képletesen! – az a nemzet, esetleg az ország. (Arról nem beszélve, hogy tanárian rímel ez a szlogen a 2014-es kampányban orrba-szájba tolt Bajnai-ellenes, „Együtt tették tönkre…” reklámra.)
Talán arra sem haszontalan fölhívni a figyelmet, hogy a Molotov-koktélokat annak idején nem az orosz tankok mellett dobálták.
De ne vesszünk el nagyon ebben a kampányban (már a legutóbbi hírlevében, szegény Menzelre erőltetve is megpedítettük, hogy), azt elég pontosan jellemezte Kálmán László nyelvész, miszerint az egésznek nyilvánvalóan semmi értelme, a szokásos uszítgatáson, provokálgatáson kívül. (Szerintem uszítgatásra és provokálgatásra többet költ az ország, mint felsőoktatásra.)
4.1.6. Viszont az is elég nyilvánvaló, hogy ezt a kampány ugyanaz az agytröszt ötlötte ki, amelyik a magyar kormány általános politikai irányvonalát is egyengeti, eképpen a fehéroroszügyi álláspontot is meghatározza. A fehéroroszügyi álláspont meg jól megmutat valamit, amit jobb híján nevezzünk a kormánypárt lelkületének. Talán vannak még, akik emlékeznek a 2010 előtti Fideszre. Arra a Fideszre, amely minden hasonló ügyre azonnal ugrott, ment, akciózott, verte a tamtamot, szabadságot mindenkinek, listen to your heart! És nemcsak a még bőven prejach Szijjártó 2006-os,fehérorosz diktatúra elleni kiállására gondolok, hanem úgy általában.
Na, ezért fontos gesztus ez. Mutatja, hányadán állunk. Állnak.
4.2. Szolg. közl.: októberben jön a második Makro. Ezúttal egyetlen, könyvnyi cikk lesz benne: Magyari Péter gigantikus, tízrészes riportja a 2018-as kampány ellenzéki bénázásáról. Nektek, kedves Kör-emberek, ajándék.
4.3. Ez a hírlevél úgy készül, hogy fogom magam, oszt beleírom a Mailchimpbe. Jó, néha előbb Google Docsba. De nincsen szerkesztő, korrektor, ilyesmi. (Spellchecket meg elvből kikapcsolom, az csak több kárt csinál.) Tehát előfordulhatnak elütések, mellényúlások, sőt akár szofisztikáltabb hülyeségek, horribile dictu helyesírási hibák is. A legutóbbiba az elütések gusztustalan fajtájának egyik legkellemetlenebbike csúszott be: rosszul írt név. Ráadásul a cikk főhősének neve volt az áldozat. Addig bohóckodtam a csehszlovák ékezetekkel, hogy minden név minden hacsekja, egyebe stimmoljon, hogy Jiři Menzel nevébe, a röpülő ékezettel való viaskodás eredményeként bekerült egy fölösleges „z”. És mivel a további ujjgyakorlatos röpülőékezetezést próbáltam megspórolni, és végigkopipészteltem a cikkben a nevet, ezért vagy féltucatszor szerepelt rosszul. Szomorú, bosszantó, szégyenletes. Kardomba vagyok dőlve.