HVG, 2022/23., 2022. június 9.
TÓTA W. ÁRPÁD
Eleget turkáltunk a saját sebeinkben. Oly sokat, hogy lassan úgy érezhetjük, a magyar az egyetlen nép a világban, amely juszt se hajlandó felnőni, szembenézni tévedéseivel, és belátni, hogy nem érv semmilyen hülyeség mellett az, hogy régen is úgy volt. Pedig Anglia éppen hét határra szóló bohócfesztivállal ünnepli, hogy már jó régóta ül a nyakán II. Erzsébet.
Az ünneplésnek, ahogy magának II. Erzsébetnek, természetesen semmi felfogható értelme nincsen. Nem győzelemre emlékeznek, nem is tragikus vereségre vagy katasztrófára, csak arra, hogy hetven évvel ezelőtt lépett trónra ez az asszony, hogy aztán hetven évig ne csináljon semmi említésre méltót. Erre lehetősége sem volt persze; nem kérem én számon, hogy miért nem igázta le Írországot – de hát épp ezért annyi ünnepelnivaló sincs a pályáján, mint egy kisvárosi polgármesterén.
Jól van az úgy, hogy II. Erzsébet egy totálisan jelentéktelen alak.
Mi errefelé pontosan tudjuk, milyen kellemetlen jelenség az egyeduralkodó, aki tényleg kormányozni akar, és meg is teheti; vénülő, szűkülő tudatához hajlít egy egész országot, és metszegeti, ami abba nem fér bele. Vagy csak mert aznap metszegetni óhajt, vagy éppen speciális művelethez támadt kedve.
Szép kort ért meg, az nem vitás; mifelénk itt a civilizációban az ilyen aranyos nénikhez kimegy a tanácselnök, esetleg maga a kormányfő, visz virágot meg jókívánságot, vágókép, és ennyi. Az is szép, hogy szült négy gyereket, és abból csak egyről tudjuk biztosan, hogy koszlott pedofil bűnöző. Az az egy végül szerencsésen beteget jelentett, így nem kellett Britanniának belehánynia a saját szájába az ünnep alkalmából, és a királynőnek sem reagálnia arra, hogy miféle szörnyet rejteget a padláson.
András békében meghúzta magát, nyugi van. Na, erről szól az intézmény, erről igazán: András hercegről, az előjogokról, ezekről az ingyenélő, alkalmatlanul és utolsó gazemberként is érinthetetlen senkiháziakról.
Sajnálatos fekély a brit monarchia a Nyugat testén,
noha nem az egyetlen – de ez látszik a legmesszebb. Udvariasan, félrenézve mulatunk vagy hüledezünk a törülközőfejű arab hercegeken, kissé lesajnálóan; hát igen, ők még itt tartanak, uralkodócsaládok meg vérvonalak, mint a középkorban – de akkor nem tapsolhatunk Erzsébetnek. A politikai hatalmat a királyi család kezéből régen kicsavarták: senki sem lehet előbbre való azért, mert őt pont a Buckingham-palota kéményébe pottyantotta a gólya. Ennek ellenére most egy ország – pontosabban egy állam – ünnepel egy öregasszonyt pontosan ezért, és semmi többért.
Hát elég hülyén néznek ki.
Nem nehéz észrevenni: Erzsébet a nagymama figuráját játszotta el, márpedig az ember a nagymamájának nem szól be, és nem hánytorgatja fel neki a hibáit. Ez természetesen ugyanolyan tévedés, mint amikor más népek az atyjuknak nézik a zsarnokukat. II. Erzsébet nem sütött süteményt a briteknek, nem vigyázott a gyerekeikre, és ha netán megszólalt, akkor pont a fölöslegesen motyogó mammer színvonalát hozta. Viszont jó sokba került az eltartása, és tartozik hozzá egy népes család, a már említett ocsmány pedofillal, különféle egyéb fura alakokkal, akiket mind etetni, ruházni és kvártélyozni kellett, csak mert ők a Windsor-ház.
A nagymama napjai megszámláltattak, az alapvetően szerethető Erzsébet helyébe hamarosan egy király lép, és akkor a királyság létjogosultsága újult erővel vethető fel.
A monarchiát emberek találták ki, nem Isten vagy Gaia, úgyhogy emberek le is bonthatják ugyanúgy, ahogy megtették másutt. A brit fiatalok többsége már most is csak röhög a majomparádén; aligha fogja őket meggyőzni a trónon gubbaszkodó, híresen buta és visszataszító Károly.
Megy is a spekuláció, hogy esetleg ki kéne őt hagyni a sorból, és lehetne király rögtön Vilmos, aki valamivel elviselhetőbb és népszerűbb. Csakhogy a monarchiának konkrétan az a lényege, hogy az uralkodót nem választják, nem kell neki képviselnie a népet vagy megfelelni az elvárásainak, hanem egyszerűen trónra kerül, amikor ő jön. Hiszen Erzsébet se tett semmit ezért. Ha az emberi minőség szemponttá válik, akkor ennyi erővel választhatnak köztársasági elnököt is.
S most, hogy kimulattuk magunkat a brit királyság abszurditásán, figyeljünk fel arra, hogy nem egyedül szórakozunk, hanem egy csomó brit polgárral együtt. E cikk miatt nem fog hápogni a budapesti nagykövetség, és Londonban sem rendelik be a magyar követet számonkérésre. Anglia nemcsak ezt bírja ki, de sokkal keményebb kritikákat is saját határain belül, újságban, filmen és tévéműsorban; sőt ezeket a kritikákat maga a brit állam finanszírozza akár a BBC-n – mert a brit állam nem a királynő tiszteletével egyenlő, hanem a királynő kigúnyolásával és brutális sértegetésével is. Fel sem merül, hogy aki a királynővel viccel, aki bűnözőnek nevezi a pedoherceget, vagy eltörölné az egész tollasbált, az kevésbé lenne angol.
Ettől erős Britannia, sőt paradox módon ettől erős a királynő maga. Nem kötelező szeretni – és ha valamit érdemes ünnepelni, ez az.
A szerző a HVG munkatársa