Senki sem sziget

Háborús évünk volt, és még békétlenebb időszak áll előttünk. A jövő bizonytalan, senki sem láthatja, mi lesz Magyarországgal kormányváltás esetén vagy anélkül. Mindkét esetben történhet bármi, az államcsődtől a tűrhető működésig; ennél merészebb reményeket nem szívesen bátorítanék. A totális szétesés mindkét pakliban benne van. A világot meghatározó események pláne kiszámíthatatlanok. Egyvalami szolgál mindennapi vigaszként: a bizonyos tudat, hogy ki mindenki hülye.

A járványévek előbb kényszerből tereltek internetre minden kommunikációt, aztán megszoktuk, belekényelmesedtünk. Logikus, célszerű, olcsó. Csekély árnak tűnik mindezért, hogy az üzenetek, a mondatok egymagukban állnak pőre betűkként – pedig emberéletekkel fizetünk értük. Eltörölt, letiltott, elvesztett barátságokkal, ismeretségekkel. Félreértett vagy véletlenül kicsúszott mondatok, részletkérdésekben egymásnak feszülő álláspontok, pillanatnyi sértődések eszkalálódnak a totális kiközösítésig: nem vagy többé az ismerősöm, számomra nem létezel.

Nem nosztalgia, csak ténymegállapítás, hogy az ilyen döntést jelentősen megkönnyíti a virtualitás, ugyanis a kocsmába vagy az osztályba, a munkahelyre be kell járni azután is, hogy valakiről kiderült, mást gondol oltásról, transzneműekről, istenről vagy szocializmusról. És az illető ott lesz másnap is, megátalkodottan. A viszony lehet hideg, de összeverekedni nem lehet mindennap, úgyhogy végül tolerálni kell, hogy ilyen is van. Néha esetleg morogva elfogadni, hogy ugyanannak az embernek más dolgokban viszont igaza van, ügyesen hajtogat állatokat papírból, tud franciául, szépen énekel, és ő is szereti a skandináv krimit.

Ezzel szemben az online kommunikációban pillanatként villannak fel a megnyilvánulások, az agy is másodpercről másodpercre működik, ahogy szkenneli az egymás után villogó közléseket. Végletessé válik így a hatás is: elég egy nem megfelelő poszt lájkolása, vagy épp a kinevetése, és ennyi vagy, semmi több. Nincs hozzá kellemes bariton, kedves félmosoly, ironikus felhang. Minden vérre megy, mert abban a pillanatban épp nincs semmi más, csak az az egy gesztus.

A teljes egyformaság megkövetelése totalitárius, kollektivista rezsimek jellemzője; ezeknek mindig megvan a kódexük, hogy milyen legyen a jó keresztény, az árja hazafi vagy a szovjetember. A deviánsok kiiktatása az erőszakszervek és a cenzorok dolga. Az online térben mindenki a maga Stasija lehet, hogy kíméletlenül leszámoljon a normáitól eltérő haverokkal. Lehet az interneten új barátokat találni, de még könnyebb a segítségével megszabadulni a régiektől.

Így születnek a buborékok tehát. Talán a végtelen, őserejű lustaság fújja őket keményre, az ígéret, hogy ha minden kritikát, ellentmondást, kihívást és különbséget sikerül kiirtani látótávon belül, akkor elmúlik a kellemetlen gyanú, hogy bármin is változtatni kellene.

De elég a kesergésből, mert Newton óta tudjuk, hogy minden erőhöz tartozik egy ellenerő. A buborékokat, az egyetértés oxigénsátrait nap mint nap bökdösi csőre töltött fecskendőivel egy digitális özönvíz előtti, tökéletesen boomer intézményrendszer: a sajtó. Amikor már minden balos letiltotta az összes fideszest, akkor megbeszélhetik egymás között, mit írt a Magyar Nemzet. Amikor minden nemzetioldali igazmagyar megszabadult a kommunista apóstól és a sorosista unokaöcsitől, akkor együtt okádhatnak tüzet egy-egy HVG-cikk miatt. Mert bármennyire szeretnénk, nem tudunk meglenni egymás nélkül. A lustasággal és kényelemmel szembeszegülő ellenerő nem más, mint az unalom és a kíváncsiság.

Mindazt, amit most éppen gondolunk a világról, korábbi vitákból, ellentmondó információkból, megszámlálhatatlan ingerből szűrtük le. Ezért keressük éhesen, mohón a kihívást, hajtunk fel az autópályára forgalommal szemben, mert az ellenszélből ered a felhajtóerő. És mivel a közelünkben nem tűrjük meg a vitát és a cáfolatot, marad a megbízható ellenség: az intézményesült közbeszéd megmaradt orgánumai. Felbecsülhetetlen a felelősségük, hogy érveket csempésszenek a buborékok falán túlra.

Piszok unalmas lenne, ha mindenben egyetértenénk. Még kibírhatatlanabb elképzelni, hogy aki bármiben ellentmond, az mind buta, tanulatlan, rosszindulatú és csúnya is. Képregénytől, hollywoodi filmtől is többet, árnyaltabb világot várunk. Mégis engedünk a primitív késztetésnek, és berendezzük magunknak a háborítatlan kiskertet, amint kapunk egy gombot hozzá.

Pedig a tudásunk, a meggyőződésünk, amit fűnyírónak használunk, nem mond szinte semmit arról, ami előttünk van, akár csak félévnyire. Gazdátlanul gurulgatnak a kristálygömbök a szőnyegen. Nem tudhatjuk, kire lesz szükségünk.

Lehet, hogy csak egy kellemes baritonra, egy papírból hajtogatott macskára, vagy csak pár könnyed mondatra skandináv krimikről. Vagy épp arra a jóleső érzésre, hogy el bírjuk viselni a különbözőséget, és ennyiben is többek vagyunk, mint az a többi seggfej, aki nem.