Nélkülünk

Széteső, kis országok tengerében mi tartjuk Európa utolsó gerendáját. Európa széteső országai azonban gyanakodva figyelik, mit is csinálunk a gerendával. Abba kapaszkodunk netalán részegen, vagy esetleg el akarjuk lopni az ajtókerettel és a szőnyeggel együtt, hogy aztán ökröt süssünk a tüzénél. De még morfondíroznak, nem szeretnének elhamarkodottan ítélkezni. Még tanulmányoznak és jegyzetelnek.

„Minek írtam volna angolul, majd lefordítják neki!” – vágta oda hetykén Schmidt Mária a Boris Johnson brit miniszterelnöknek címzett Facebook-bejegyzéséről. És bizonyára tényleg lefordítják.

Ez ugyanis az egyik feladata egy nagykövetségnek. Nyilván Kanyifaszi Guszti kommentjét nem táviratozzák meg Londonba, de az itt dolgozó diplomaták képben vannak, és el tudják dönteni, mi érdemel említést.

Nem kell bőrkötéses díszkiadásra gondolni, annyi újdonság nincs Schmidt hőbörgésében. Inkább csak egyetlen mondatnyi említést kap a jelentésben, ahol ismertetik, hogy mit mondott a héten a külügyminiszter a meccs ügyében, és hogyan tercelt utána az egész udvartartás. Valószínűleg Schmidt Mária egész életénél érdekesebb számukra a jelenség maga, ahogy a karnagy megadja az alaphangot, és felzúg a kórus. Ilyen borzongással mutogatták a szabad világban, elrettentő példaként a hidegháború alatt a giccses és nevetséges kommunista himnuszokat. Hasonló bizarr karriert futott be az észak-koreai híradó és az ottani popzene. Belenéz a nyugati polgár, és csapkodja a térdét, vagy éppen elszörnyed: milyen beteg rendszerek lehetnek, amelyek erre vesznek rá embereket?

De akár megérhet bővebb profilírozást az elkövető. Ha sajtófigyelő lennék a brit követségen, lehet, megemlíteném, miféle figura ez, hogyan váltja hatalomra gátlástalan hajlandóságát a történelemhamisításra, és hány milliárdhoz jutott annak a kormánynak a kegyeltjeként, amelyet az Európai Unió nemcsak eltűr, de tizenegy éve odaadóan etet. Többet elárul az Orbán-rezsimről, mint tíz oldal statisztika.

Szóval lehet, hogy lefordítják, de abban nem lesz köszönet.

Maga az incidens, amiből a konfliktus szárba szökkent, szóra sem érdemes. Volt egy focimeccs, ahol az angolok annak rendje és módja szerint elverték a magyar válogatottat, de úgy, hogy meg is unták a verést, és átadták Albániának, hogy folytassa. Azok meg ugye erősek és magasak. Úgy könnyű.

Egy-két mondatot megér a jelentésben az is, hogy olyan kormány ez, amely konokul ragaszkodik a kényszerképzethez, hogy a magyarokat focisikerekkel lakassa jól, de még ez sem sikerül neki, pedig eszetlen és aránytalan összegeket költ rá. Amiből természetesen szintén lopnak.

És ezen a focimeccsen természetesen ott voltak a náci drukkerek is. Abban mind Schmidt Máriának, mind a külügyminiszternek igaza van, hogy ilyen alakok általában előfordulnak meccseken; valamiért a futball kitermeli vagy bevonzza ezeket a majmokat, a kézilabda vagy a hangverseny pedig nem. Ezek a figurák huhogtak, dobálóztak, fütyültek – nácultak, ahogy szoktak. Ennek pedig híre ment, nyilván nem függetlenül attól, hogy a magyar kormányt korábban is a fasizmus vádja érte. Ekkor még nem történt katasztrófa: vállalhatatlan szurkolók máshol is vannak.

Csakhogy ott nem is vállalják őket. Van olyan, hogy egy zavart elméjű norvég náci lemészárol egy csomó embert, de ilyenkor senki sem azonosítja sem az országgal, sem a kormánnyal. Ez azért van, mert a norvég külügyminiszter nem arról kezd ilyenkor beszélni, hogy máshol is történnek gyilkosságok, és nem áll bele az egész norvég kormány, nem fejtegetik kormánybiztos milliárdosok, hogy Breivik úrnak megvan a sajátos kultúrája, és számára provokáció volt az áldozatai létezése.

A magyar kormány inkább nekiállt minden összekaparható eszközzel sértegetni Angliát, mint hogy egy szóval ellenezze a náci drukkerek viselkedését. Ami megint csak sokatmondó. Ezek a gorillák valamiért nagyon fontosak a Fidesznek. Fontosabbak, mint Britannia. És nem azért, mert magyarok – hiszen magyarok tömegeit rekesztik ki, bélyegzik meg és hanyagolják el egy évtizede.

Nem az első nemzetközi konfliktusunk ez, ami leleplezi a rendszernek az ostobasághoz fűződő bensőséges viszonyát. Éppen Norvégiát küldtük el a kurva anyjába alig pár hónapja, amiért pénzt akart adni a magyaroknak, és ennek öt százalékát független civilek kapták volna.

Érdekesek vagyunk. Sztorikat szállítunk, tanulságos meséket, amelyek megmutatják, hová vezet, ha egy kormány az ország hülyéire támaszkodik. Nem, az utolsó gerendát nem mi tartjuk, de fontos szerepet nyertünk el Európában. Mi lehetünk a cirkuszi törpe. A mutáció, amire rá lehet csodálkozni, hogy ilyen is van. Van az Európai Uniónak olyan tagja, ahol a kormány a náci kemény maggal tart, ahol ebben egész nemesi had követi, és ezt az arisztokráciát még ki is fizettetik Európával. Nem, ez nem normális, épp ezért érdekes. De csak úgy, mint a fonálféreg a mikroszkóp alatt.

Miattunk biztosan nem jönnek vissza. Egy indok a Brexit mellett, az vagyunk. Európa jól teszi, ha óvakodik a törpétől.