Élet és Irodalom,

XXXIV. évfolyam, 18. szám, 1990. május 4.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

1

Paul Goma, a hetvenes évek egyszemélyes román ellenzéke nem tér haza Párizsból Bukarestbe. A legjobb új román lap, a 22 április 13-i számában a kesernyés dühkitörés legszebb formáját produkálja, minden illetlenséget elkövet, amit lehet, például megkérdezi, ki szólt egy szót, amikor őt 1977-ben kizárták az Írószövetségből — a mai nagy hősök közül. Gomának rossz a modora. A régi román mondást alkalmazza a mai „ellenállókra” — bocsánat, szedő úr —: „Puţini aţi fost, mulţi aţi rămas.” Azaz: kevesen voltatok, sokan maradtatok, Goma könyvei nem jelennek meg. Az emigrációban sem jelentek meg, csak fordításban. Az emigrációs kiadók visszautasították a műveit, néhány magyarbarát nyilatkozata miatt. Ah, a kozmopoliták. Igen, igen — mondta nekem Rómában —, elvégre a feleségem apját eredetileg Fischernek hívták.

2

Ellenállói érdemeim vagy miacsudáim miatt a román Írószövetség dísztagnak választott Mircea Dinescu javaslatára — no azért én se megyek haza —, amiről eszembe jutott a Magyar Írók Szövetsége és az ő tagfölvételi bizottmánya, amely utóbbi szerv elnöke (titkára?) megkért 1987-ben, hogy ne jelentkezzem tagnak, mert — idézem — „ez megnehezítené irodalom és politika kapcsolatát”. Az Írószövetség akkori alelnöke azt mondta, marhaság (még mindig adósa vagyok Miért értek egyet Fekete Gyulával? c. esszémmel; majd eztán …) — de nekem valahogy elment a kedvem attól, hogy okl. magyar író legyek. Majd csak megy ez okl. nélkül is. Márainak, Határnak, Ottliknak sincs okl. Sebaj.

3

Majd Kisinyovban találkozunk — írja a besszarábiai származású Goma. Majd Kolozsvárott. Haha.

4

Szócs Géza, az RMDSZ újdonsült főtitkára viszont hazament. Ő azt írja a Holmi áprilisi számában az örömtanya c. bagatelljében: „láttam, hogy örömkönny csillog a szemükben, és valóban:/ ő az örömapa — mutatták be az, öreget — ő meg az öröm-/ anya és ez pedig itten ez itt az örömleány”.

5

Stigmák — a kelet-európai stigmák egyik ismérve, hogy rejtettek. Magyar, román, szlovák, szerb, lengyel, észt újságokban amatőr történészek és mitográfusok ezrei hangoskodnak: „mi nem voltunk benne!” A kelet-európai politizáló értelmiségit arról lehet fölismerni, hogy ártatlan.

Mélyen megdöbbentem, amikor azt olvastam a december 22-i forradalom utáni román irodalmi lapokban, hogy Ceauşescu elnyomta a román nemzeti tudatot. Micsodát? Hát nem volt a földkerekség legnacionalistább? Ó, hát az nem volt az igazi nemzeti tudat. A mai liberális-demokratikus értelmiségi ifjúság mestere Constantin Noica, a román beszédmód („rostirea românescā”) heideggeriánus teoretikusa, afféle átmenet Prohászka Lajos, Karácsony Sándor és Lükő Gábor között: nemzetkarakterológia délibábos-metafizikus szófejtések alapján. De legalább Gabriel Liiceanu, az értelmiség szintén heideggeriánusi bálványa Budapesten elismeri: közjoggal is kellene foglalkozni. De a lényeg: a románok nem, soha, nem voltak fasiszták — Antonescu csak szovjetellenes volt. Igaz, Antonescut még Marin Preda, az RKP hivatalos regényírója rehabilitálta. Nem baj! Nem voltunk benne! A románok soha nem voltak kommunisták! Az oroszok, a magyarok, a zsidók, a svábok igen … Ceauşescu tatár volt, albán, cigány. No de az oroszok is azt mondják, a leninizmus import! Kik deportálták a zsidókat, kik telepítették ki a németeket? Ők!

Nem mi voltunk marxisták. Ők. Amazok. Az ellenzékiek. A marxizmus ellenfelei marxisták voltak. A mások mások voltak, vannak. Mi nem. Mi nem voltunk benne.

6

Európa. A nyugatiak számára ez jellegzetesen kelet-európai eszme. Az Európa-konferenciákra Havelt, Konrádot stb. szokás meghívni. Nyugaton „Európa” a Közös Piacot jelenti meg egy csomó konkrétumot. „Európai örökségről” csak szélsőjobboldali lapocskák félőrült kolumnistái meg az Alain de Benoist-féle új árja hősök beszélnek, keresztély-ellenes éllel (nietzscheánus, héroikus görögség stb. stb.). „Európa” azoknak probléma, akiknek probléma. A németeknek meg nekünk. Azt jelenti: nem Amerika. És azt jelenti: mi is jók vagyunk, mi is ott vagyunk, mi is megérdemeljük, mi is ott voltunk, mindig jelen voltunk, nem vagyunk alábbvalóak, és erről kérünk bizonyítványt, üzenetet az üzenőfüzetbe, csillagos ötöst, de a tótoknak ne tessék adni. És azt jelenti: meg vagyunk sértve, bennünket többszörösen, állandóan, szüntelen és már megint… — és a minap is azt írta az Ohiói Hírharsona, hogy barna cipőt öltöttünk barna nadrághoz! Mit szól ehhez az ENSZ? A Helsinki Watch? A Máltai Szeretetszolgálat? Rólunk csak az általunk kibocsátott európai kommüniké szólhat, mert az európaiak nem értik a mi sajátos európai lelkületűnket.

7

Nincs pénz. Elvették. Másra költik. Nem adják ide. Nem osztják szét. Merthogy van pénz. Csak nem jó helyen. Az övék. Ha a miénk, akkor sem jó, mert nekünk nem pénz kell, hanem valami több, valami más. De pénz is kell. Igazságtalanság, hogy nekünk nem adatott. Nem mi csináltuk a Rendszert. Igaz, a Rendszer alatt volt pénz. Nem igazi pénz, meg kölcsönpénz — a mások pénze —, de mégis a miénk. A Rendszer alatt pogrom se volt. Meg veszekedés. Ha Európa adna pénzt — köteles volna adni: Trianon! Saint-Germain! San Stefano! —, akkor lenne pénz. Amely megront. Amelyet ideontanak Európából a japánok, hogy elvegyék tőlünk az identitásunkat. S amelyet nem adnak, csak hogy nyomorogjunk. Pénz! Bennünket nem érdekel a pénz. Amerikában A PÉNZ AZ ISTEN. Nem kell. Vigyék. Csak kótyavetyéljék el az országot. Nesze. Hoci.

8

Szenvedtünk. Deportáltak, internáltak, elhurcoltak, becsuktak, besoroztak, tetvetlenítettek, lenyírták a fanszőrzetünket, kihallgattak, ránk ordítottak, megfélemlítettek, becsaptak, korrumpáltak, fölpofoztak, gúzsba kötöttek, intőt kaptunk. Miért nem lakoltak még a bűnösök? Miért hagytuk őket békésen megöregedni, nyugdíjba menni, ágyban, párnák közt halni meg? Hol a fizetség? Miért tűrte Európa? Miért tűrte, hogy eltűrjük? Miért — a Nyugat ellen folytatott háborúink miatt? Hiszen azokat a háborúkat nem mi indítottuk. Bárdossy áldozat, Antonescu áldozat, frontra hurcolták katonáinkat — hősi emlékművet nekik, elvégre csak kötelességüket teljesítették, a kun szemvágású párttitkár is áldozat, a kisnyilas, a kisbolsi is áldozat. Égbe kiáltunk.

Bennünket megaláztak. Kopaszra nyírtak. Kipellengéreztek. Sárga-csillagoztak. Bélistáztak. Éjjelente máshol aludtunk. Harmadrendű vádlottak voltunk. Aláírtunk. S mindezt miért?

9

Rendetlenség. A Rendszer rossz volt. De azért lefékezte. Megakadályozta. Megszervezte. Most pedig? Előtör. Előbugyog. Előhömpölyög. Az jön elő, ami valódi, ami rejtve volt? Vagy az tör (bugyog, hömpölyög) elő, amivé a Rendszer hamisította? Torzította? Facsarta? Ki teremt itt rendet? S ha, ó jaj, teremt, mily rend lesz az? Tudunk mi, periférikus, marginális, félbarbárok jó — azaz európai, azaz külföldi — rendet teremteni? S ha a rend európai lesz, hol maradunk mi, rendetlen kelet-európaiak? Hisz elő akarunk bugyogni.

10

Kisebbrendűségi érzés. A Rendszer exponenseinek létébe azért nyugodtunk bele, mert gyarmatosítóknak érzékeltük őket. Idegenek voltak. Hogyan lehet most valami új, európai, demokratikus gyarmatosítást kibulizni? Esetleg — mert büszkék vagyunk — öngyarmatosítást? Hogy mégis legyen tekintély. Márpedig egyenes, őszinte, közvetlen módon nincs tekintélyünk a saját szemünkben. Hogyan tegyünk szert tekintélyre?

Hiszen amit mi választunk, aligha ér valamit. De senki ne merjen helyettünk választani. Ó, Istenem, hát sziasztok.