Engedetlenség és törvényes kormány

Der Wetterwart schaut sie und stutzt:
zum ersten Mal sieht er verdutzt,
was sonst rein phänomenal,
im Dienst einer klaren Moral.

Christian Morgenstern: Die Windhosen

Sűrűn szól a csöngő. Készül a tüntetés. Beszédfogalmazványok, nyilatkozattervezetek bolyhosodó kupaca a kisasztalon. Cimborák, újságírók, őrültek, munkatársak adják egymásnak a kilincset. Március idusa közeleg. Megint csöngetnek. Tudok-e még gondolkozni? Tudok-e még írni?

Aminek alább következnie kellene, konzisztenciáját tekintve tömény, tapintását illetően száraz, hőmérséklete: hűvös. Fogalmi hagyománya: az analitikus fenőkövön élezett angolszász politikai filozófia. Fújhatok-e a rendelkezésemre álló egy szájból hideget — elemzést — és meleget — gyújtó köztéri szózatot?

Hadd lássuk.

Mi az engedetlenség?

A mérvadó textus Henry David Thoreau írása, „A polgári engedetlenség iránti kötelességről” (magyarul Az el nem képzelt Amerika című szöveggyűjteményben, 1974).

„… Olyan kormány uralma alatt — írja Thoreau (Tandorink kedvelt ideológia) —, amely bárkit is igazságtalanul bebörtönöz, az igaz embernek börtönben a helye.” Thoreau úgy vélte, olyan államnak, amely elismeri a rabszolgaság intézményét, nem kell adót fizetni. Ez kétségtelenül bűncselekmény, lázadás. Van-e, lehet-e okunk arra, hogy erkölcsi megfontolásból megszegjük a törvényt?

John Rawls, a demokratikus politikai elmélet élő klasszikusa szerint az engedetlenség — habár lényege a törvénysértés — jogintézmény. A Theory of Justice (Az Igazságosság elmélete, 1971) című művében, amely tankönyvként használatos több ezer egyetemen, azt állítja, hogy az állampolgári engedetlenségnek csakis demokratikus berendezkedésben van értelme. Ám voltaképp még valami sokkal korlátozottabbra gondol. Arra az eleven tradícióra, amely az ősi angol bírói jog (common law) gyakorlatára — a stare decisis józanságára — támaszkodik. Az angolszász világban (amelynek ilyetén áldásaiból India és Nigéria is részesedik: ezért jobb helyek, mint Vietnam és Kongó) a bíró törvényalkotó is. A többséget vagy Isten tudja kit képviselő parlament döntéseivel szemben akárki — ön is, ha oroszlán és egyszarvú van az útlevele borítóján — kereshet jogorvoslatot. Ha ön törvényt szeg, és a bíró fölmenti önt, a törvény attól koldul.

Így hát az engedetlenségnek csak angolszász demokráciában van értelme; a kockázat vállalható; ön, engedetlen állampolgár, nem az igazságkeresés tébolyultja; nem ragasztják ajtajára a politikai dögvész pirosló céduláját.

Rawls — 55. § — azt mondja, „az állampolgári engedetlenség nyilvános, erőszakmentes, tudatos, bár politikai aktus, amely ellentétben áll a törvénnyel, s amelyet többnyire avval a céllal követnek el, hogy változást idézzenek elő a jogban vagy a kormányzat politikájában. Ha az ember ilyesformán cselekszik, a közösség zömének igazságérzetéhez fordul, és kijelenti, hogy jól meghányt-vetett véleménye szerint a szabad és egyenlő emberek közötti társadalmi együttélés elveit nem tartják tiszteletben.” Hozzáteszi még: „nem szükséges, hogy az állampolgári engedetlen aktus ugyanazt a törvényt szegje meg, amely ellen tiltakozik”.

Példa: ön „a párt vezető szerepe” elnevezésű alkotmányos fikció ellen protestál, de a gyülekezési, egyesülési vagy sajtótörvényt szegi meg.

„Meg kell jegyezni — mondja Rawls ugyanott —, hogy az állampolgári engedetlenség nemcsak abban az értelemben politikai cselekmény, hogy a politikai hatalmat kezében tartó többséghez szól, hanem azért is, mert politikai elvek által irányított és igazolt aktus … Föltételezhető, hogy egy módjával igazságos demokratikus rendszerben föllelhető az igazságosság oly közfölfogása, amelyre hivatkozva az állampolgárok elrendezhetik politikai ügyeiket, és értelmezhetik az alkotmányt.”

Szép.

Az engedetlen angolszász állampolgár az engedetlenséget úgynevezett próbapörnek — test case — tekinti. A bíróságban testet öltő közösségi jogérzékhez föllebez: sittre vághatják, de helyre is ütheti az igazságtalanságot. Próba-szerencse.

Ha ez így igaz, mi, akik a diktatúra körülményei között kísérleteztünk az engedetlenséggel, bírói hatalom híján csak afféle politikai happeninget, „akciószínházat” rendeztünk. Csakugyan?

A nem intézményesült jogérzékhez föllebezni: tagadhatjuk naphosszat, forradalmi politizálás, mert nem a jogelvek betartását, hanem megteremtését szorgalmazza. Ám az ellenzéki „akciószínház” azt képzelte: reformer. Öncsalás lett volna?

Emberi jogok

Ha az intézményekbe és hagyományokba nem kapaszkodhatunk, ott van a tantétel és a kódex. Ez volt a Charta 77 stratégiája. Nagyméltóságú himpellérek — mondották —, Kegyedék aláírták az Ilyen-És-Amolyan Nyilatkozatokat, ennek ellenére telefonunk gyanúsan kattog, trolivezetői állásunk veszélyben, České Budejovicéből föllátogató híveink túl hosszan szemlélik az őrszoba sárga szegélyes zöld olajfestését.

Válasz persze nem érkezett, ha a nyaklevesektől eltekintünk. Ez nem ért bennünket — cseheket — váratlanul. Ahogyan az angolszász honpolgár a közösség zömének jogérzékéhez föllebez, úgy mutattuk mi meg, hogy a névtelen totalitárius Hatóságnak nincs jogérzéke, nem tudja, hogyan kellene a tőle is elismert szabályokat betartania. Ám mi — oroszok, csehek, magyarok — úgy véltük, közömbös, mit esmér magáénak a Hatóság, emberi méltóságunk címén egy s más megillet bennünket.

Bennünket? Kicsodát?

Tagadhattuk naphosszat, hogy mi lennénk a néma közösség jogérzékének hangja; mivel más hang nem hallaték, ha ki erre figyelmezett volna, hallani csak ezt hallhatta volt. Innen a gőg, amely sokakat elriasztott az ellenzéktől. A jajszó gőgje, a furfangos alázat.

Tán nem véletlen, hogy az emberi jogokra a legharsányabban a francia forradalom hivatkozott. Ha nem értünk egyet abban, mi a természetes, mi a jogszerű, mi a méltányos, ha nincs mód kitudni, kit illet meg micsoda, a döntés: vízpróba, istenítélet, az akaratok összemérése.

De ezt nem akartuk.

Hadd használjam most Roland Dworkin udvariasság-hasonlatát Law’s Empire (A jog birodalma, 1986) című munkájából. A szalonba belép egy hölgy: mi férfiak fölállunk. Az udvariasság előírásait többféleképpen értelmezhetjük: úgy vélhetjük például, ez a tisztelet megnyilvánulása. A tisztelet az emberi lények bizonyos csoportjait illeti meg. Valamilyen tisztelet mindenkit, némely fajtája csak némelyeket. Az udvariasság paradigma: olyan példa, amelyre minden hihető értelmezésnek illenie kell. Példaszerűségéért valamely intézmény kezeskedik. Mondjuk:       a hagyomány.

Joga van-é egy hölgynek ahhoz, hogy fölálljak, ha belép? Tudjuk, feminista számára — mivel ez a különbség állítása — akár sértés is lehet. Hiszen ez a viszony nem szimmetrikus.

Akkor lehet az udvariasság a tisztelet — az emberi méltóság elismerése — különleges esete, ha maga az aszimmetria nem minősül tiszteletlenségnek. Ha legtöbben elismerik, ezért az aszimmetriáért kárpótol valami más.

A diktatúra udvariatlan. Nincs olyan intézményes hagyomány, amely az indokolatlan szolgaság aszimmetriájáért bárkit kárpótolna. A pucér erőszakkal, a kapkodva-pirulva takargatott kényszerrel szemben a puszta követelés: ez az „emberi jogok” erkölcsi absztrakciója. Ha nincs bíró, nincs vádló; ha nincs vádló, nincs vádlott; ha nincs vád, nincs ítélet; ha nincs ítélet, nincs igazság.

Megbízás nélküli ügyvitel

Ez a fogalom a praetori jogból származik. Hasonlatképpen alkalmazom arra az állapotra, amely hazánk jogi viszonyait ma jellemzi. A praetori jog álláspontja szerint betörhetünk egy házba, ha kigyulladt, kimenthetjük, amit lehet. Ha közben megperzselődünk, jogcímünk támad a tulajdonossal szemben. „Ha valaki más ügyében jár el, vagy olyan ügyben, amely olyasvalakié, aki meghalt, annak ezen a címen támadt követelését megítélem.” (Ulpianus D. 3. 5. 3. pr.) „Ha valaki a távollevő ügyeit akár annak tudtán kívül is ellátja, igényelheti tőle mindazt, amit annak ügyeiben hasznosan befektetett… Mert… méltányos az, hogy az ügyvivőt kötelezzük számadásra, és marasztaljuk el, ha valamit nem megfelelően cselekedett…” (Gaius D. 3. 5. 2. — Zlinszky János fordításai.)

A magyar nemzet ma a jogalkotó szemszögéből halott. Néma. Ügyében a kormányzat eljár, eljárásáért a költségeket fölszámítja. De hol a praetor, aki megmondhatná, jogosak-e követelései. A kormányzat önnön jogcímének megítélését magának tartja fönn.

A megbízás nélküli ügyvivő eljárhat jogosan és jogtalanul, jól és rosszul, nagylelkűen és rabló módra. Egyre megy. Eljárása akkor ítélhető meg, ha van általa és a virtuális „megbízó” — a halott nemzet — által elismert instancia, tekintély, amely elmarasztalhatja vagy fölmentheti.

Ilyen instancia jelenleg nincsen.

De ahogyan a kormányzat eljárása önmagában jogcímet támaszt — adózunk annak fejében, hogy helyettünk és nevünkben eljár úgy, ahogy, és be kell látnunk, ez önmagában nem kifogásolható —, ha mi holtak föltámadunk, mi is támaszthatunk követeléseket: számon kérhetjük, úgy vitték-e ügyeinket, ahogy kell.

Ha ennek eldöntésére nincs módunk, nem kétséges, hogy jogunkban áll megbízatás nélküli ügyvivőnk megbízatásának fölülvizsgálata, netán visszavonása. Ezt akkor is visszavonhatjuk, ha a megbízás aktusára voltaképpen nem is került sor.

Hogyan lehetséges a számonkérés, a fölülvizsgálat?

Létre kell hoznunk azt az instanciát, amelyet mind a kérdezetlen „megbízó”, mind a kormányzat tekintélyként ismerhet el. Legtöbben úgy vélik manapság, ez az instancia a többségi szavazattal létesített népképviselet. Ámde a népképviselet — habár világosan látható megbízás alapján működik — nem egyéb, mint kormányzat. A kormányzat nem kérheti számon önmagától, helyesen vitte-e az ügyeket. A megbízó s az immár nyilvánosan és jogszerűen megbízott ügyvivő között maga a jog lehet csak a tekintélyes instancia. Ez pedig csak olyan bíróság alakjában képzelhető el, amelyhez minden honpolgár egyaránt fordulhat, s amely nemcsak az „ügyvivővel”, hanem a többi „megbízó” jogigényével szemben is megvédheti, ha kell.

Igen ám, de az, hogy bízunk-e a bírói hatalomban, az kultúra és hagyomány kérdése. Ennek hiányában — s bizony mi ennek híjával vagyunk — csak az engedetlenségtől kiprovokált próbapörök teremthetik meg a szükséges bizalmat.

Csak az izgatás, a lázadás, a hűtlenség példaerejű esetei — és az izgatók, a lázadók, a hűtlenek esetenkénti fölmentése — mutathatják meg, hogy a bírói instanciát megajándékozhatjuk-e bizalmunkkal A kormányzat törvényessége — mint jogi és lelki állapot — nem fog egy csapásra létrejönni. Előbb s közben az engedetlen honpolgár — az emberi lény, a magyar ember — igazának látványos eseti érvényesülésére van szükség. Különben nem hiszünk majd sem az Országgyűlésnek, sem a bíróságnak, legyen bár megpatkolva bármennyi demokratikus „jogosítvánnyal”, a népgyűlések bármennyire egyhangú határozatával.

Itt R. M. Hare tanulmányából indulok ki, amelynek címe „The Lawful Government’’ (A törvényes kormányzat; legismertebb kiadása a Philosophy, Politics and Society című sorozat 3. kötetében, szerkesztette Laslett és Runciman, 1967). A kérdés. Hare tanár úr szerint, a következő: „Hogyan válik egy de facto kormányzat de iure kormányzattá?” Hare kimutatja, hogy azok az elméletek, amelyek a törvényesség kritériumát a hatalom de facto gyakorlásában vélik föllelhetni, tévesek. Mindezek az elméletek az „elsőrendű” és az „idézőjeles” erkölcsi ítéletek összekeverésén alapulnak. Az idézőjeles erkölcsi ítélet akkor és csakis akkor igaz, ha valamely meghatározott csoport elsőrendű erkölcsi ítéletet hozott. Például az az ítélet, hogy „meg kell látogatnunk Kovácsékat”, nem elsőrendű erkölcsi ítélet, hanem annak az embercsoportnak az elsőrendű erkölcsi ítéletéből vezettük le, amelyet mondjuk „a jó társaság”-nak nevezünk.

A bíróság is ilyen embercsoportnak számít.

„Törvényes kormány” — mi légyen az?

H. L. A. Hart egy híres tanulmányában leíró (descriptive) és beszámító (ascriptive) ítéleteket különböztet meg. Amikor ügyvédem egy telket mint saját tulajdonomat írja le, viszonyt határoz meg; amikor a bíróság ugyanezt teszi, utasítást ad a rendőrségnek s mindenkinek, akit illet, hogy birtokom élvezetében ne háborítson. Hare szerint a beszámító (ascriptive) ítélet nemcsak a törvényszék kiváltsága. Forradalmi időkben különösen gyakori magánszemélyek beszámító jogi ítélete; ez a „beszámító” beszédaktus: hűségnyilatkozat (act of allegiance). Hare azonban tiltakozik az ellen az értelmezés ellen, amely szerint az a kormányzat, amelynek adott területen a nép zöme hűséget esküszik, törvényes kormányzat. Ez végtelen regresszushoz vezet. Úgy véli, hogy „a törvényes kormányzat ilyen és ilyen” kijelentés ugyan hűségnyilatkozat, de nem annak a puszta kijelentése, hogy valaki ilyen vagy amolyan hűségnyilatkozatot tett.

Ez nagyon fontos logikai különbség.

Ha ezt nem értjük meg, nem fogjuk megérteni az 1848-i pozsonyi diéta rendkívül szubtilis álláspontját (nem hiába nevezte Deák István a szabadságharcot „törvényes forradalom”-nak, noha ez persze idézet).

Leíró ítélet nem elegendő a törvényesség megállapításához. A leíró ítélet kimondhatja, hogy

—   a politikai közösség zöme valamely állapotot törvényesnek tekint,

—   valamely területen stabil jogintézmények működnek,

—   ezt a „törvényes” állapotot „törvényesnek” ismeri el a külföld.

Ez mind kevés.

A törvényes állapot akkor lesz vitathatatlan, ha a törvényszegés is a jog része, ha az állampolgári engedetlenségnek esélye van arra, hogy hatályos joggá váljék, föllebbezvén az „idézőjeles” erkölcsi kijelentésektől az „elsőrendűekhez”. Így minden reprezentatív állampolgári magatartásforma a jogot — s ezzel a közösséget — célozza meg.

Nem menekülés lesz. nem puszta szeszély és nonkonformizmus, hanem a politikai közösség számára hasznosítható energia …

Michael Oakeshott „The Rule of Law” (Jogállam) című klasszikus tanulmányában leszögezi, hogy a jog hitelességének ismérvei maguk is a jog részesei; hogy a jogalkalmazás maga is jogi kérdés.

Ezért van — volt — értelme az engedetlenségnek a diktatúra körülményei között is.

Magyarországon ma, akár 1848-ban, „törvényes forradalom” zajlik. Az úgynevezett civil társadalom zűrzavarosnak tetsző mozgolódása törvényes állapotot óhajt előidézni. Ezt számos tényező nehezíti. A legitimáció egyik típusától a másikig való átmenet könnyebb, ha a letűnőfélben lévő elit iránt némi ösztönös tisztelet mutatkozik. Ez nálunk hiányzik. Könnyebb az átmenet akkor is. ha a hatalomváltás nem nyers érdekek megkérdőjelezéséből fakad, hanem legalább elvileg egyenértékű legitimációs modellek közötti vitából. Ez nálunk nem várható. Nem oly göröngyös az átmenet akkor, ha a legitimáció változása nem jár együtt szociális megrázkódtatással, a civilizáció alapjainak megrendülésével. Erre nálunk kevés az esély.

Nehezebb a dolgunk, mint eleinknek volt 1848-ban.

Pedig Széchenyi még abba is beleőrült.