Kenedi Jánosnak

Kedves János, Berkovits György dokumentumközlése (Budapesti Jelenlét, 23/24), Ungváry Rudolf elemzése és a Te Tar Sándorral való levélváltásod (ÉS, 1999. november 2.) után hárman fejtették ki nézeteiket a besúgás és a múltföltárás tárgykörében (Ungváry Rudolf megint, Eörsi István és Petri Lukács Ádám, ÉS, 1999. november 19.). Nincs nagy kedvem újabb kontroverziába bocsátkozni, hiszen megindult ellenem a kb. félévenként esedékes hajtóvadászat, és ez meglehetősen zavar a munkámban – ugyanakkor az ügy nem tűr halasztást.

Ungváry, Eörsi és a kis Petri szívtelen, embertelen, gőgös írása – amelyeknek a közös tézisét minden szempontból elutasítom – szerény és bizonytalan véleményem szerint mintha azt mutatná, hogy a titkosszolgálati iratok sorsát illetően talán módosítanunk kellene az álláspontunkat.

De hadd kezdjem az elején.

1. A „létezett szocializmus” bukása után fölmerült a kérdés: mi történjék a leváltott diktatúra intézményes hagyatékával? A távozó nómenklatúra szigorú, nem személyválogató módon kijelölt szegmentumának (pl. járási első titkártól, megyei jogú városi pb-vb-tagságtól, minisztériumi/országos hatósági osztályvezetőtől fölfelé plusz a teljes KB-hatásköri lista) időleges (5 éves) eltiltása a politikai tevékenységtől 1988/89-ben többünkben fölmerült, de a hatalomátadás békés-tárgyalásos módja (no meg a tervbe beavatott, „mérsékelt” MDF-személyiségek ellenkezése) miatt lekerült a napirendről. Ez talán nem is baj, de ma ezt már nehéz megítélni. Az viszont bizonyosnak tetszett, hogy a diktatúrát fönntartó erőszakszervezeteket – a munkásőrség mintájára – föl kell oszlatni. Mivel (pl. Lengyelországtól, Romániától, Jugoszláviától és főleg a Szovjetuniótól eltérően) a hadsereg jelentősége nálunk nem volt nagy, itt az ÁVO/ÁVH utódszervezetét (a BM III. ügyosztályt), a katonai földerítést stb., tehát a titkosrendőrségi és kémszervezeteket kellett volna szélnek ereszteni – továbbá irataikat demokratikus kezekben biztonságosan elhelyezni. Ez sem történt meg. Ezért ma a diktatúrának sem a „nyilvános”, sem a titkos vezetői és működtetői nem szenvedték el a legcsekélyebb korlátozást sem (a titkosrendőrök, kémek, kémelhárítók, földerítők stb. döntő többségét egyszerűen átvette az új rendszer, maga a nagy főmacher, Csikós József pár éve még épp az iratainkkal foglalkozott a BM-ben – és nekem, mi tagadás, még a tavalyi őrizetbe vétele [valamiféle gazdasági visszaélés örvén…] is elég gyanús). Amikor a régebbi jobboldal előállt a rosszul koncipiált „igazságtételi” és kárpótlási törvénytervezetekkel – amelyek a posztsztálinista erőszakszervezetek ún. átmentésével szemben amúgy is erőtlenek, tehetetlenek voltak –, akkor a jogállam megőrzése volt a fontos: mindezért a rendszerváltás nálunk képtelen volt az egykori diktatúra legegyértelműbben bűnös szervezetének fölszámolására. Még a KGB és a román Securitate utódszervezeteiben is széles körűbb személycserék voltak, mint nálunk: ott persze mint az állam vezetői (Primakov, Sevarnadze stb.) bukkannak föl.

2. Az első demokratikus parlamenti ciklus (1990-1994) idején a jobboldal és liberális ellenzéke (SZDSZ és Fidesz) „a múlt” kérdéseiben csapott össze, miközben a közvélemény többsége, a baloldali sajtó és rádió „a múlt lezárását” sürgette. Beszéljünk a „valódi” kérdésekről – mondták; s a „valódi” kérdéseken kizárólag a gazdasági modernizáció kérdéseit értették. A szocialisták 1994-i választási győzelme már ebből is borítékolható volt (és az SZDSZ 1990-ben elsősorban éles kommunistaellenessége miatt nem nyert). „A múlt” azonban minden új rendszer alapkérdése: ezt elég szépen bebizonyította a weimari köztársaság – ha valamely új rendszer nem szakít élesen a múlttal, ha minden mástól különböző önazonossága nem elég erős, akkor nem tudja saját történelmi küldetését véghezvinni. Ahol Hindenburg tábornagy a Reichspräsident (tehát nem köztársasági, hanem birodalmi elnök), ott a republikánus rendért fabatkát sem lehetett adni – nem is ért annyit sajnos. Az anomáliák nálunk is hamar bekövetkeztek. És ezek között az anomáliák között a legföltűnőbb és erkölcsileg a legtragikusabb éppen a spicliprobléma, az ügynökdossziék afférja volt (és maradt). Nem is az volt a baj, hogy A. József néhai miniszterelnök T. József és Cs. István mai szélsőjobboldali pártelnökök ügyirataival manipulált – ez végtére is szimpla visszaélés volt „a jó ügy érdekében”, amit az alkotmányos jogállami szemlélet persze nem tűrhetett, és a „leleplezés” értékét megsemmisítette a választott módszer simlissége. A baj az volt (és maradt), hogy mivel a posztsztálinista nómenklatúra és politikai rendőrség társadalmi tiszteletreméltósága (és az utóbbi esetében csaknem változatlan intézményi szerepe) megőrződött, sőt: erősödött, a nemzetnek az elmúlt rendszer iránti elfojtott haragja (ill. bűntudata, rossz lelkiismerete) azokra a szerencsétlen emberekre – igen, János, igazad van: áldozatokra! – irányult, akiket az ávó, a titkosszolgálat „beszervezett”, azaz együttműködésre kényszerített.

Ebből az a lehetetlenség következik, hogy Gorbacsov, Jelcin, Kwaśniewski, Iliescu, Pozsgay, Horn, Pintér stb. a demokrácia hősei, míg a szerencsétlenek, akiket a föntiek irányította rendszer belerémített a kollaborációba, viselhetik a szégyenbélyeget. Ez tűrhetetlen. Tehát a morális felelősség a diktatúra „bedolgozóvá” kínzott titkos áldozataié, a csöndes méltóság és a pragmatikus államrezon pedig a diktatúrát nyíltan vezető és reprezentáló politikusoké, hivatalnokoké és értelmiségieké? Csak Kelet-Németország helyzete más. De ott az NDK mint állam megszűnt, és a megszálló (nyugatnémet) hatalom a Siegerjustiz jegyében bélistázik és (le)sittel: miközben Gorbacsov Kohllal és Bushsal a berlini falbontás évfordulóját ünnepli, tőle 2 km-re börtönbüntetésre ítélik az általa kinevezett Egon Krenzet és Günther Schabowskit. A közvéleménynek demonstrálják, hogy csak az erősebb joga számít.

A „bársonyos forradalom” tizedik évfordulós pozsonyi ünnepségeinek díszvendége: Horn Gyula. De mit beszélek: pár nap múlva én magam is együtt lépek föl Bécsben Pozsgay Imrével mint „a két rendszerváltók” – hát nem klassz? Akrobat oh.

3. A diktatúrával szembeni erkölcsi, világnézeti és politikai állásfoglalást ijesztő, abszurd, naiv és barbár módon összekeverik a titkossággal szembeni időtlen és zsigeri („örök emberi”) ellenszenvvel. Merem állítani, hogy sok ember fejében összekeveredik az, hogy a demokratikus ellenzék kismértékben bár, de kénytelen volt titkolózni, „konspiratív” módszereket alkalmazni (noha igazi „illegális” folyóirat csak egy volt, a rövid életű Kisúgó>/em>, amelyet Lányi Andrással, Dániel Ferenccel, Vági Gáborral, Várnai Gáborral együtt állítottunk össze; a spiritus rector Lányi volt), avval, hogy velünk szemben az ávó (III/III, III/IV… stb.) titkos, konspiratív eszközöket alkalmazott. Titok, titok. Ennek semmi köze a politikához, csak a pszichológiához. Ugyan miért lett volna „rosszabb” a „konspirált” tmb., mint az önként és dalolva szolgáló főszerkesztő, kutatóintézeti és médiapárttitkár, filmgyári vezér, Kossuth-díjas akadémikus, vezérkari tiszt, béketanács-elnök és utólag „polgárinak” állított, érdemrendekkel ékesített, TMB-től fémjelzett „pártonkívüli bolsevik” (sötétkék blézer, Skoda, halk zsidózás)? Arról nem is beszélve, hogy az értelmiség körében azokat volt az ávónak érdemes elkapnia, akik nonkonformisták voltak, lázadók, érzékenyek, a társadalom kitaszítottjaival szolidárisak, emiatt persze szegények, marginálisak, „sikertelenek” – hiszen róluk lehetett föltételezni, hogy előbb-utóbb találkozni fognak a demokratikus ellenzékkel. Tehát nyilván nem az establishment tagjait fogják valamilyen gyarlóságukkal zsarolni, hanem Tar Sándort.

Azért éppen Tar Sándort – vagy a fiatal Cs. Istvánt, a későbbi írót és politikust az 1956-i forradalom után, akit ezért (bár csak ezért) részvét illet, nem ítélet – zsarolják meg és gyötrik bele ebbe az iszonyatba, mert Tar Sándor a diktatúra ellenfele, a diktatúra szociális hazugságainak leleplezője. Fejes Endrét, Szakonyi Károlyt, Gyurkovics Tibort, Moldova Györgyöt, Kertész Ákost, Somogyi Tóth Sándort, Jókai Annát – a maguk nemében kitűnő embereket, a mérsékelt, középfajú, reformszocialista társadalombírálat képviselőit – biztosan nem kellett „titkosszolgálati eszközökkel” piszkálni, az ő esetükben elég volt az „irodalompolitikának” és „kultúrairányításnak” nevezett cenzúra. Ennek az „irányításnak” olyan emblematikus figurái, mint Agárdi Péter és Nemeskürty István ma is vezető emberek (a bal-, ill. a jobboldalon), de arról nincs szó, hogy őket bárki tetemre hívná amiatt, hogy töredelmük nem elég mély, hogy bocsánatkérésük nem elég őszinte, hogy nem alázkodnak meg eléggé a konformista kispolgári közvélemény előtt, amely – ha már maga kénytelen „pragmatikusan” leborulni minden nagyobb erő előtt – valaki fölött valamiképpen azért győzelmet akar aratni, s ki más lenne ez a valaki, mint a gyönge, a kiszolgáltatott, a megsebzett ember. Tar Sándor. Pl. pl. éppen ő, aki – ha Haraszti ügyesen elfelejtett Darabbérétől eltekintünk, bár én nem akarok eltekinteni tőle – a magyar munkásság legfontosabb krónikása, ha szabad ilyen ódivatúan fogalmazni. (Most veszem észre, hogy amit írok, sokat köszönhet A cenzúra esztétikájának, Haraszti Miklós szintúgy elfelejtett munkájának. Tar Sándornak a Kelet-Németországban kínlódó magyar „vendégmunkásokról” szóló csodálatos és rettenetes szociográfiáját szintén elfelejtették, de sebaj.)

A mai jobboldal egy-egy agitprop-rohambrigádja olykor nekiesik – érthető ez az egykori kollaboránsoktól és ifjabb szövetségeseiktől – a régi demokratikus ellenzék egy-egy nagy alakjának: előbb Konrád Györgynek, aztán Vásárhelyi Miklósnak, majd Demszky Gábornak, szemükre vetve, hogy nehéz pillanatokban nem tanúsítottak emberfölötti hősiességet, hogy az ellenállás nehéz évtizedei alatt nem voltak végig százszázalékos szentek. (Logikájuk ismert: „Die Stadt hat kein Gedächtnis. Ach, kurzlebig / ist hier der Ruhm. Zwei Monate kein Mord und,/ Man ist vergessen. Schweight der Mauser, schweigt / Die Presse.” – Bertolt Brecht: Arturo Ui, I. 3.)

Vásárhelyi, Konrád, Demszky természetesen soha nem volt besúgó, Tar sajnos az volt, de a szigorkodóknak soha nem – mondjuk – Benkei Andrással vagy Harangozó Szilveszterrel szemben vannak erős érzelmeik, hanem az áldozatokkal (pl. a fiatal Cs. Istvánnal, vagy most Tar Sándorral) szemben.

Én ezt a technikát régről ismerem. Amikor a hetvenes években Kolozsvárt a Securitate előállításokkal, őrizetbe vételekkel, letartóztatásokkal, kihallgatásokkal akart az őrületbe kergetni, egyszer-kétszer elém rakták a rólam szóló jelentéseket és följelentgetéseket, tanáraim és diáktársaim „jellemzéseit” szerénységemről (kérdezd meg Bodor Ádámot és Ágoston Vilmost, velük ugyanezt csinálták; Velea őrnagy és Oprea ezredes azóta nyilván már tábornok – vagy befolyásos vállalkozó), hadd gondoljam, hogy a világ sötét, ellenséges, és én egyedül vagyok (Oprea állambiztonsági ezredes bűnügyi regényét az egyik legjelentősebb, ma is, Budapesten is népszerű erdélyi költő és írószövetségi párttitkár fordította magyarra; de ki tudja, talán ezért se kerültünk végül börtönbe, se Bodor, se én). Ma ugyanezt művelik, csak a Secu átfogó lélektani stratégiája nélkül. Mindenki gyanús: senki se bűnös.

Én történetesen nem vagyok se félős, se gyanakvó, se paranoiás, se bosszúvágyó: nem haragudtam a jelentésírókra és próbáltam nem találgatni, kicsodák (a neveket persze ők is letakarták) – önvédelemből is; persze azért tudom, mint ahogy azt is tudom intuitíve, hogy Pesten kik voltak azok; végül is szinte lehetetlen volt nem rájönni. De én mindig hallatlan szerencsésnek és kiváltságosnak tartottam, hogy ellenzéki, tehát szabad lehetek olyan világban, ahol a szabadság csakugyan szerencse és kiváltság. Hát hogyan és miért haragudnám azokra, akiknek nem volt szerencséjük, akik nem voltak ilyen kiváltságosak, akiknek tehát rosszabb és nehezebb volt, mint nekem.

Amikor a rémes Tőkéczki egyszer azt írta, „nekik< bezzeg nem kellett belépniük a pártba, de nekünk be kellett” – bár ez prima facie baromság, hiszen a professzorom odavett volna a tanszékre, ha belépek a pártba, és a néhai Ion Alnas ordítozott velem, hogy nekem fontosabb a jó lelkiismeret fényűzése, mint a szellemtudományok sorsa –, azért ebben van valami. Ösztönösen tudtam, hogy én nem fogok elkallódni. Legföljebb emigrálok, kiszököm valahogy – gondoltam, mint oly sokan –, bár nem akartam, hisz jó- és rosszakaróim máig hajtogatott tanácsai ellenére még mindig itt gürcölök Kelet-Európában. Már amennyire hagynak. Magyar vagyok, ilyen-olyan törzsöke fámnak, sat.

Ez az ávó posztumusz bosszúja: hadd kapjon össze a „kritika értelmiség” azok miatt a disznóságok miatt, amelyeket az ávó követett el, miközben a fiúk ott ülnek a Falk Miksa utcában meg a Roosevelt téren meg a volt „munkásőrbázison” meg Isten tudja, hol, és jót röhögnek rajtunk. Hogy mi se vagyunk különbek.

Pedig én annak idején megfogadtam, hogy ha netán megszabadul a hazám a rabságtól, én nem fogok üldözni, bántani, zaklatni, kirúgni senkit. Nem fogom azt művelni, amit velem műveltek. Pedig rossz volt a másfél évtizedes szilencium. Pedig jó lett volna nem nyomorogni, amikor mindenkinek kezdett jobban menni. Jó lett volna, ha nem követnek, hallgatnak le majdnem egész fölnőtt életemben, ha nem olvassák illetéktelenek a szerelmes leveleimet, ha nincs jelen mindig a presszóban a miniszoknyás törzszászlós, amikor randevúzom. Ha nem trappolnak utánam a Hárshegyen a személyi követők, amikor sétálok a kisfiammal – mi tagadás, halálra ijesztettek akkor. Jó lett volna, ha nem Mécs Imrének kellett volna pénzt adnia egy öltönyre, amikor (38 éves koromban) először mehettem (hála az amerikai és brit nyomásnak) külföldre. Jó lett volna, ha nem kellett volna ingyen igénybe vennem Dornbach Alajos jogi tanácsait. Jó lett volna, ha nem (a kolozsvári) Árpád úti állambiztonsági parancsnokságon töltöttem volna az éjszakáimat, hanem az íróasztal mellett vagy a szeretőm ágyában. Jó lett volna, ha nem teszik tönkre az ifjúságomat. A disznók.

Ámde – gondoltam én – végre legyen vége ennek, a kölcsönös megtorlás sorozatának, a büntetéseknek és az árulásoknak. Méltóságot mindenkinek – ez Solt Ottilia összegyűjtött írásainak a címe; ez volt a programunk. Én ragaszkodom hozzá.

Én nem várom el a besúgóimtól, följelentőimtől, vizsgálótisztjeimtől, kihallgatóimtól, provokátoraimtól, az útlevélosztály Borsánynéitól és Druckernéitől, a tudóskollégáktól, akik átmentek a másik oldalra, ha megláttak, a szomszédaimtól, akik kihívták a rendőrséget, ha megjöttek a nyugati „imperialista” tévériporterek, hogy bocsánatot kérjenek. Nekik se volt jó. Az ő életüket is széttaposták. Én nem legyőzni akartam őket, hanem fölszabadítani.

Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz – enyhén szólva – nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendő, bűnös lélek, mint mindannyian. Micsoda ország ez, kedves János, ahol a Te nemeslelkű, nagyszívű viselkedésed miatt ironikus mosoly fodrozza a sajtómunkások, a médiadolgozók ajkát?… És ahol máris alantas indítékokat tulajdonítanak a bírálóidnak is, holott erre sincs semmi okuk?… És ahol régi barátaink nem találják meg a szánakozás szavait, amikor látják, hogy Tar Sándort meggyötörték és tönkretették?… Ez olyan ország, drága öregem, ahol „sajnálni valakit” azt jelenti, hogy: „megalázni valakit”, ez olyan ország, amely fölött mint nikkel szamovár röpült el a keresztyénség és a fölvilágosodás, ám megmaradt az Aranyhorda és a janicsárok erkölcse. „Szentimentális” – mondják rólad. „Költői lelkületű doktriner” – mondja rólad dr. Boross Péter (félig volt) miniszterelnök. A poézis, az elvhűség: röhej őexcellenciája szemében, és hetvennyolc kolumnista bólint rá mint vegyeskar.

4. Et nunc veniam ad fortissimum: be van bizonyítva, kedves János, hogy a titkosszolgálati iratokhoz való teljes hozzáférhetés – a Te utópiád és a Demszkyé – nem helyes. Egyszerűen nem vagyunk rá méltók. Ha eddig nem tudtuk volna, most Eörsi, Ungváry, a kis Petri szörnyű írásai megmutatták, hogy a titkos iratok közzététele nem az általad óhajtott megtisztuláshoz vezet, hanem ahhoz, hogy – a Nietzschétől oly kiválóan jellemzett – demokratikus (azaz nyárspolgári, filiszteri) közvélemény rosszhiszemű kéjlesői, voyeurjei élveznek el szerencsétlen emberek szánalmas tragédiáira. Az államvédelmi tiszt nem népszerűtlen, hiszen a fegyveres férfi – hogy Cs. István Kardos György-laudációját idézzem (katpol/Magvető) – macho misztikája érintetlen, ám a „beszervezett” áldozat (mivel vesztes, legyőzött): az rongy. Csakugyan azt hiszitek, hogy szeretett hazánkban, ahol Kádár János számít a huszadik század legnagyobb államférfijának, ahol a közkönyvtárak kölcsönzési listáját máig Berkesi, Szilvási, Moldova vezeti, hogy itt „az iratok fölszabadítása”, „az információs kárpótlás” katarzishoz vezet? Itt?

Timothy Gaston Ash könyvét (The File) említed. Kitűnő barátunk (bár barátja a francnak most már) – háta mögött a The New York Review of Books, az oxfordi egyetem, a Der Spiegel, a Penguin Books, a Die Zeit, a BBC, a NATO, az EU, a Commonwealth, az OECD, az EBESZ, a Human Rights Watch, a The Independent, a Prospect, a Gazeta Wyborcza, a SFOR, a KFOR, you name it – a megszálló-gyarmatosító teljes önérzetével néhány szánalmas keletnémet kisemberen gyalogol keresztül, miközben maga self-deprecatory, fiús mosollyal tündököl a saját liberális-demokratikus erényességében. Pfuj.

Joachim Gauck, a hasonnevű hivatal hérósz eponümosza, valószínűleg a legkártékonyabb jószándékú ember, aki valaha élt. A Stasi-iratok fölszabadítása lelkileg tönkretette Kelet-Németországot. Mit ér az, hogy miközben a keletnémet közvélemény a jóléti rendőrállammal szemben (a legjobb esetben) ambivalens, megtudja, hogy személy szerint kicsodák a Stasi „beszervezett” áldozatai? Miközben Markus J. „Mischa” Wolf, a Hauptverwaltung Aufklärung (!) parancsnoka körülrajongott médiasztár? (Akárcsak Urban exszóvivő [Nie] Rakowski főszerkesztő-főtitkár és Jaruzelski tábornok-főtitkár-államfő…) A szegény Sascha Anderson (vö. Nádas Péter nevezetes esszéjével) meg leprás… Meg lehet érteni a bosszúszomjas fúria Vera Wollenbergert, akinek a tmb-je a saját férje volt, aki gyerekeket csinált neki, miközben jelentéseket írt a feleségéről: de ez a szerencsétlen pasi a hibás – vagy Ulbricht & Honecker?

Kedves János, be van bizonyítva, hogy az általatok követendő példának tartott Gauck-modell tökéletes katasztrófa, az egyesült Németország weimarizálódásának egyik legfőbb oka.

Mikor fog végre számítani a tapasztalat?

Azt fogják mondani, hogy egyetértek Boross Péterrel. Ám őexcellenciájának az ávó (amelyet imád) intaktsága számít, nekem viszont a magyar nép lelki egészsége.

A Duna fenekére a Történeti Hivatal iratállományával! Azt írod, Te magad nem igényelted ki a Neked járó papírokat (mellesleg én se), mert személyesen nem érdekel, hogy Téged személyesen ki súgott be és jelentett föl. Miért nem általánosítod erkölcsi álláspontodat? Ha nem akarod tudni, ki vallott („konkrétan”) kudarcot történetesen a Te személyeddel kapcsolatosan, a III. ügyosztály nyomása alatt, akkor miért kell tudnia bárkinek? Én hajlandó vagyok „sírba vinni a titkomat”, ti. azt, hogy (sajnos) tudom, de senkinek el nem árulom, melyik ismerősöm (mint tmb.) susogta az ávó fülébe, hogy mennyire deprimál a szerelmem depressziója – ahogy ez a titok annak idején nem tartozott a III/III-ra, úgy szerencsétlen nyomorult besúgóm pokoli titka se tartozik senkire, még rám se (sajnálom, hogy rádöbbentem), hát még másra.

Igenis jobb erkölcsi helyzetben volnánk, ha nem tudnánk, hogy szegény Tar Sándor mit volt kénytelen művelni. Nem szenvedett talán eleget? Ez a „tudás” (tudomás) nem jó semmire. Csak arra, hogy triumfáljanak azok, akik sose gondoltak semmit, sose éreztek semmit, sose éreztek valódi fölháborodást egy igazságtalan társadalom kárvallottjainak balsorsa fölött. Te a nyolcvanas években – szamizdatban! – megnevezted besúgódat, aki ezt bevallotta Neked. Ezt nem lehet kifogásolni; ám a kis Petri most nyugodtan, kockázat nélkül (sőt), mi több, öncélúan, mi több, értetlenül, a Te jóváhagyásod nélkül megint lenyomtatja ezt a nevet. Minek? Ez viszolyogtató. Ne méltóztassatok bosszút állni a nevünkben, akik nem akarunk bosszút állni, különösen nem azokon, akiknek nem volt választásuk, és akik a poklok minden kínját megszenvedték emiatt.

Ha Tar Sándor netán ellenszenves ember volna és rossz író (márpedig rokonszenves ember és nagyszerű író), akkor se volna szabad ilyen kőszívűnek lenni. Tar melós volt, igen, proli, nem holmi haladó értelmiségi dinasztia leszármazottja, kiszolgáltatottabb, mint bármelyikünk. Nekem világéletemben az volt a fontos, hogy a kiszolgáltatottakat ne lehessen többé megalázni. Tar Sándornak és nekem is ugyanaz volt az ellenségünk: Bezzeg őrnagy és megbízói. Őt így, engem amúgy akartak „kicsinálni”. Legyünk mi most Bezzegék bűntársai Tar Sándor összetörésében?

Soha.

Ördög vigye „az információs önrendelkezést”, ha ez az ára.

A régi szeretettel ölel

Tamás Gáspár Miklós