321. Janus-arcú rezsicsökkentés quo vadis?

321.1.1. Sokan, elsősorban piacpárti gazdasági és politikai elemzők iránytalannak, bátortalannak, bizonytalannak tartják a Tisza-kormány első költségvetését.

Ténykérdés, hogy az orbanomics (szélhámomics) olyan emblemati-, ikoniku- és kardinális (valamint idioszinkratikus és idiotisztikus) intézményei maradtak szinte érintetlenek, mint a rezsicsökkentés vagy a gazdaság egyes ágazataira, szereplőire kivetett különadók rendszere. Bejön viszont az új, szellemében mélyen orbánista/populista/kommunista vagyonadó, amitől ugyan jelentős bevételt senki sem remél, ellenben gazdasági (és morális) hatása jó eséllyel azonnali és súlyos lesz. (That’s what i call öntökönszúrás. Mindazonáltal politikai haszna ideig-óráig biztosan akad, dehát a felbecsülhetetlen károkat okozó rezsicsökkentés is egy ilyen egyszeri demagógkodásnak indult, oszt mi lett belőle…)

A legnagyobb költségcsökkentő tétel Orbánék teljesen hatástalan, értelmetlen, elsősorban a saját érdekeltségek hízlalására (hívhatnánk egyszerűbben, köztörvényesebben lopásnak) kiszórt vállalati támogatásainak leállítása. Erre rá kellett lépni, ezzel kábé mindenki egyet is ért. (Aki nem megveszekedett orbánista.)

321.1.2. Most itten nem lehet ambíciónk, hogy akár csak felületesen végigelemezgessük a költségvetés legfontosabb tételeit, ezt a szakújságírók szakcikkeire és a profi elemzőkre hagynánk, viszont ezen a beragadt rezsicsökkentésen még lamentálnánk egy kört, mert ennek azért vannak tanulságai, illetve elég szépen demonstrálja nekünk, milyen súlyos károkat okozott az orbáni tudatformálás, és hogy milyen örökséggel kell megküzdenie az új kormánynak.

321.1.3. A rezsicsökkentés – úristen!, már ez a szó is milyen ocsmány torzszülött, maga a sandaság, a hangzása is borzaszó, csuklik, kaffog, zsizseg, az elején az nyálas-cukiskodó, becézős értelmetlenség, egy szörnyűség, na, mégha nem bűzlene (képzavar?) messzire a hatalomtechnológus, manipulatív marketingkamutól, akkor is gusztustalan volna – átverési technikáját sem kell már nagyon ragoznunk, ragoztuk eleget, mindenki, aki képes elvégezni matematikai alapműveleteket három-négyjegyű pozitív egész számokkal, beláthatja könnyen. Az energia attól nem lesz olcsóbb, ha az állam támogatja. Mert az állami támogatást is mi fizetjük, mindent mi fizetünk, amit az állam, mert az állam mi vagyunk, csak ha így fizetünk, ilyen nyakatekert, átverős módon, akkor minden sokkal drágább lesz. Mert egyrészt a pazarlást ösztönző, a nagy fogyasztókat jobban támogató rendszer miatt fölösleges költségeket generálok, és ezt a költséget is terítem a társadalomban (a szegények is fizetik a sokkal gazdagabbak fogyasztását), másrészt az állami költségek jó részét hitelből kell finanszírozni, elég magas kamattal. Márpedig a magyar államháztartás erősen mínuszos, az ilyen költségek hízlalják a hiányt.

Az olcsó energia illúziója viszont tényleg megbűvöli az embereket. Ezeket az árakat fölfele mozdítani majdhogynem lehetetlenség, csak valami durva sokkhatás indokolhatná, és iszonyú politikai ára lenne. (Akkor azt is megválaszoltuk, hogy képesek-e az emberek háromjegyű pozitív egész számokkal aklapműveleteket végezni: kurvára nem.)

321.1.4. A benzinárak példáján látjuk, hogy az emberek (zemberek, akikkel ne fizetessenek meg semmit!) a költségeik növekedését rögtön megérzik, és hisztérikusan reagálnak (ha nem elég hisztérikusak, akkor majd jön egy politikus, és segít nekik hiszterizálódni), a jövedelmük növekedését viszont szinte észre sem veszik vagy magától értetődőnek tartják.

Mert az a sokkoló tényállás 2026-ban Magyarországon, hogy a benzin ára történelmi mélypont közelében van.

Most nyilván hülyének néz az olvasó, hiszen a kútoszlopokon 630-650 (akár 700) forint körül látja kiírva a 95-öst.

321.1.5. De valaminek az olcsósága vagy drágasága nem elsősorban az ár tényleges összegétől függ, hanem az ár és az elkölthető pénzem arányáról. Nekem kurva drága egy Audemars Piguet Royal Oak Offshore, soha nem lesz annyi pénzem, hogy megengedhessem magamnak, de Tiborcz Pistának nyilván nem ügy, és három hete még Matolcsy Ádámnak sem lett volna az, ha akarnak vesznek hármat. Nekik olcsó. Vagy az volt.

321.1.6. Hiába volt 2017-ben a benzin ára majdnem fele a mostaninak (340-370 forint), akkor fele annyit sem keresett az átlag magyar, mint ma. Ha átlagjövedelemmel, ha mediánnal, ha háztartások jövedelmével számolunk, kábé minden esetben az jön ki, hogy olcsóbb vagy legalább nem drágább a benzin, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt.

Az igazán durva különbség nyilván a rendszerváltás előtti árakhoz képest látható: 1986-ban még 20 forint volt a 92-es literje. Viszont az átlagbér alig érte el a havi 6000 forintot. Tehát az átlagfizetésből 300 liternyi benzin jött ki. (A sima ezerkettes Lada még óvatos pedálkezeléssel is megevett 11-et száz kilométeren.)

Ma bőven 400 000 forint fölött van (433 000) a havi nettó mediánkereset (és a medián alacsonyabb az átlagnál!), amiből kijön több mint 600 liter még a 700 forintos dízelből is. A sátánisták kedvéért: a 650 forintos 95-ös benzinből 666 litert tud venni havonta a mai mediánkereső (nem a Hann Bandi!).

Egy olajválság kellős közepén, száz dollár feletti hordónkénti árnál! Ennél olcsóbb talán még a 1979-es második nagy olajválság előtt sem volt a benzin, bár az akkori jövedelmi viszonyokat és árakat már tényleg nagyon nehéz a maiakhoz hasonlítani.

Na, és ebben a helyzetben, nem fogják elhinni, árcsökkentést, ársapkákat követelnek politikusok, jövedékiadó-csökkentést, és aztán a kormány megtámogatja ötezerrel a kis dízeleseket! Rekordalacsony üzemanyagárnál. Logikus.

321.1.7. A háztartási energia, legalábis az az ár, amit havonta a szolgáltatóknak fizetünk tényleg perverz módon alacsony. Sokkal alacsonyabb jövedelemarányosan, mint akár a nyolcvanas években. A számla nagyobb részét persze nem így fizetjük, hanem különadókban, áfákban, ezer más módon, és egyelőre nem látszik arra érdemi ötlet, hogy hogyan lehetne elmagyarázni az embereknek, hogy ez így beteg, drága, mindenkinek szar. (Szlogenjavaslatom: „Ne a zemberekkel támogattassák meg!”)

321.1.8. A Tisza-kormány egyelőre úgy ítéli meg, hogy kockázatos belepiszkálni. Lehet, hogy igaza van.

Az óvatosság persze tűnhet tökölésnek, elszalasztott lehetőségnek, határozatlanaságnak, de a közgazdászok azt a szakmai közhelyet is szeretik emlegetni, hogy a rossz gazdaságpolitikai intézkedéseknél csak az a rosszabb, ha állandóan változik a szabályozás, ha folyton belepiszkálnak, módosítanak átkavarnak. Mert idővel a rossz szabályokhoz is képesek alkalmazkodni a vállalkozások és az emberek, ki tudnak alakítani valami többé-kevésbé hatékony működést, de az állandó változtatgatások még az alkalmazkodást is lehetetlenné teszik.

Ez az érvelés is az óvatos átalakítást támogatja.