parameter.sk, 2026. október 26.
SZÉKY JÁNOS
Ezekben az évfordulós napokban érdemes felidézni, mit mondott Matolcsy György 1956-ról a múlt hétig tök fényes karrierje egy lépcsőfordulóján, amikor már nem és még nem volt miniszter:
„Az 1956-os csodálatos forradalom – amelynek történelmi jelentőségét a magyar nemzet tudatában az sem csökkenti, hogy valószínűleg az Államvédelmi Hatóság készítette elő, szervezte és próbálta érdekei szerint felhasználni – már nem győzhetett, mert Jalta és Teherán megegyezései még életben voltak, és Amerika nem vállalta, hogy kihasít egy részt a Szovjet Birodalomból” (Amerikai birodalom, Heti Válasz Kiadó, Budapest, 2004. 23. oldal).
A kacskaringós mondat első fele valami egészen falrengető és gonosz baromság, ráadásul szembement az orbánista mitológiával, de a kimerítő cáfolata szakavatott történészek dolga (lett) volna, ha törődnek vele, én pedig nem vagyok szakavatott történész. A második felével viszont Matolcsy guru megelőzte korát, ez tíz–tizenkét év múlva lett az ötvenhat-értelmezés vezérszólama. Már hogy az egészet a hős pesti srácok csinálták, más említésre méltó szereplő nem volt, a Nyugat pedig elárulta. A nyugati árulás elméletét pedig cáfolták szakavatott történészek, legutóbb Borhi László az ÉS-ben, de a tényszerű cáfolat persze nem elég a magyar szívnek oly kedves áldozati narratívával szemben.
Mondom, ez Matolcsy két minisztersége között volt. Először 2000-ben tette meg Orbán gazdasági miniszternek Chikán Attila helyett; ez egybeesett a gazdaságpolitika végleges populista és korrupt irányba fordulásával az első másfél év után. Aztán 2010-ben gazdasági csúcsminiszter lett, a gazdaságpolitika cárja.
A két időszak között a Növekedéskutató Intézetet vezette, szakértő is lett a növekedéstémában. Olyannyira, hogy miután Matolcsy sorra publikálta cikkeit a megváltó csodareceptekkel, 2012-ben, a nevezetes szabadságharc után – emlékszik még rá valaki? – szabályos kis válság következett be, növekedés helyett recesszióval., s ez már, tankönyvi módon, a Fidesz hatalmi fölényét veszélyeztette.
A veszélyt különféle pénzpiaci, színfal mögötti pártpolitikai és közérzetjavító, illetve közérzetjavítónak álcázott propagandamanőverekkel sikerült elhárítani. Matolcsy szerencséjére ekkor járt le a kormány által sokat támadott Simor András jegybankelnöki mandátuma, s hősünk bukás helyett, megbízható emberként, irtózatos pénzösszegek közelébe került.
Innen a történet már mindenkinek ismerős. A Mester ismét hasznát vehette az 1990 előtti spontán privatizációban már megcsillogtatott gazdasági-jogi kreativitásának, forintszázmilliárdokat varázsolt át közpénzből követhetetlenül széttelepített magánvagyonná. Mígnem 2026. október 21-én őrizetbe vették, és október 23-án, az általa ávós szervezményként értelmezett forradalom hetvenedik évfordulójának ünnepén a Budai Központi Kerületi Bíróság elrendelte letartóztatását. Bő évtizeddel az alapítványi hálózat létrehozása után.
De akkor is: csak örülni lehet, hogy ami késett, nem múlott, és várni, hogy az államosított gazdasági bűnözés felgöngyölítése ne álljon meg Matolcsynál. (Megjegyzés: a lekapcsolásában nem volt szerepe a Nemzeti Vagyonvédelmi és Vagyonvisszaszerzési Hivatalnak; elég volt hozzá a hagyományos bűnüldöző apparátus, ami igazolni látszik a gondolatmenetet, hogy tisztán jogi okból nem volt szükség, vagy nem így, nem most, egy párhuzamos apparátus felállítására, illetve nem az a megoldás..)
És amin semmilyen letartóztatás vagy per nem változtat már: Matolcsy az 1980-as évek végétől 2016-ig folyamatosan a színpad előterében forgott, miközben főként ahhoz értett, hogyan lehet az államtól kapott előnyöket magánvagyonná konvertálni. Amikor az állam működésének irányítása maga is maffiamódszerrel történt, ez a szakértelem nemhogy szabadon, hanem államilag támogatva érvényesülhetett. Ebből származtak a Varsótól Szófiáig és Dubajig holt vagyontárgyakba fullasztott százmilliárdok.
Mellékhatásként Matolcsy és társai – felfelé, oldal és lefelé – bevésték azt, hogy a kreativitásnak, a kockázatvállalásnak, a vállalkozás módszeres építésének, vagyis az üzleti tevékenységnek, ahogy azt a fejüket erre adó emberek ősidők óta értették, nincs értelme. Aminek van értelme, az a blöff, a Főnöknek pillanatnyilag tetsző hülyeségek harsogása, a józan ész és a felelősségtudat üldözése, a fedezet nélküli okosabb-vagyok-nálad a nép felé, a politikai hatalomhoz való közelség mindenáron, és az állami hatalommal való magánérdekű trükközés.
Az, hogy „bevésték”, azt jelenti, hogy maradandóan ott marad, ha senki meg sem próbálja, hogy felülírja másféle gondolkodással. A nagyérdemű közönség meg csak néz, bódultan, esetleg nagyokosan bólogat, hogy hát persze, ez a világ rendje. Közben nem.
Kérdés, hogy ebből a bódulatból hány évbe telik a föleszmélés.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.