Élet és Irodalom,

LXX. évfolyam, 43. szám, 2026. október 22.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN

Donald Trump és Vlagyimir Putyin megállapodása az orosz dízelolaj-kivitelt sújtó amerikai szankciók átmeneti felfüggesztéséről annak ellenére keltett meglepetést, hogy az amerikai elnök már egy ideje rá akarja bírni Kijivet, hagyjon fel az orosz olajfinomítók elleni támadásokkal. Trump ezzel a saját felelősségét kívánta az ukránokra hárítani, mondván, nem az Irán ellen immár nyolcadik hónapja tartó háború növelte meg a dízelolaj árát, hanem az ukrán hadseregnek az orosz energetikai infrastruktúrára mért kitartó csapásai. Könnyű belátni, hogy az amerikai elnök állításának semmi alapja nincs, ahogy az is nyilvánvaló, hogy ukrán részről a finomítók és a tengeri kikötők elleni támadások leállítása csak abban az esetben lett volna elfogadható, ha ez a kölcsönösség jegyében történik. Trumpban azonban ez fel sem merült, ami ismételten rávilágított arra, hogy az amerikai elnök még csak nem is pártatlan, hanem újra és újra Moszkvának próbál kedvezni. Miután az ukránok egyoldalúan nem hajlandók lemondani az orosz finomítók elleni támadásokról, Trump, akit sem erkölcsi korlátok nem foglalkoztatnak különösebben, sem a nemzetközi jog szabályai, sem a szövetségesei iránti lojalitás, cserben hagyja mind Ukrajnát, mind annak európai szövetségeseit, és kész különalkut kötni Putyinnal annak reményében, hogy a globális energiapiacra visszatérő orosz dízelolaj majd az Egyesült Államokban is lefelé viszi ennek az üzemanyagnak az árát, és ez növeli majd a november 3-án esedékes félidős választásokon a republikánus jelöltek esélyét.

*

Ám arra, hogy az orosz dízelolaj-kivitelt sújtó amerikai szankciók feloldása érdemi hatást gyakorolna az amerikai dízelolajárra, aligha van esély. Ennek pedig alapvetően az az oka, hogy Moszkva nem tud olyan mennyiségben exportálni, hogy annak jelentős árcsökkentő hatása legyen. Oroszország – ahogy erre Szergej Vakulenko, a Carnegie Központ berlini irodájának kutatója a központ honlapján megjelent kiváló cikkében rámutat – kétségtelenül évek óta a globális dízelüzemanyag-piac egyik meghatározó szereplője. 2025-ben az orosz export a globális dízelfogyasztás körülbelül 3 százalékát, a nemzetközi kereskedelem volumenének pedig közel 10 százalékát tette ki, amivel a második helyen állt az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia között az exportőrök listáján. És még az is igaz, hogy a 2022-ben kezdődő Ukrajna elleni nyílt háború és a nyugati szankciók lényegében érintetlenül hagyták az Oroszország által exportált dízelolaj mennyiségét, az ugyanis mind a háború előtt, 2021-ben, mind 2025-ben 40 millió tonna körül alakult. Ez alatt a négy év alatt mindössze annyi történt, hogy kicserélődtek a legfontosabb értékesítési célállomások: az EU országait és az Egyesült Királyságot felváltotta Törökország, Brazília és néhány afrikai ország, illetve valamelyest megnőtt a Közép-Ázsiába és Mongóliába irányuló szárazföldi szállítások száma.

Ezen a helyzeten az ukrán hadsereg idén tavasszal megkezdett, olajfinomítókat célba vevő egyre hevesebb támadásai tudtak csak változtatni. Míg idén áprilisban, vagyis még az előtt, hogy az ukránok elkezdték volna a finomítók módszeres támadását, Oroszországnak havi mintegy 3 millió tonna dízelüzemanyag állt rendelkezésére exportcélra, addig szeptemberre ez a tizedére, havi 300–350 ezer tonnára esett vissza. Erre az új helyzetre az orosz hatóságok azzal reagáltak, hogy júliusban megtiltották a dízelolaj exportját. Mentességet csak azok a közép-ázsiai országok, illetve Mongólia élvezett, amelyek kormányközi megállapodások keretében vásárolták az orosz dízelolajat. Szakértők szerint azonban kétséges, hogy a vállalatok teljeskörűen betartották volna az exporttilalmat. Az orosz kikötőkből kihajózó tankerek rakodási adatai ugyanis arra utalnak, hogy a tengeri úton szállított dízelolaj exportja a tiltás ellenére is töretlenül folytatódott. Ez alighanem az orosz hatóságok tudtával történt, ami azzal magyarázható, hogy Oroszországnak véges a dízelüzemanyag-tároló kapacitása. Ez pedig korlátozza az export visszatartását. Ha megtelnének a tárolók, akkor csökkenteni kellene a feldolgozott kőolaj mennyiséget, ami érintené a benzin előállítását is. Ezt pedig a hatóságok, tekintettel a hónapok óta tartó, országossá váló benzinhiányra, nyilván szeretnék elkerülni.

Az jól látszik, hogy a Trump és Putyin közötti megállapodásban szereplő exportmennyiségek teljesítése nem okoz majd gondot Oroszországnak, merthogy a most megszületett alku októberben 300 ezer tonna, novemberben 500 ezer tonna, azután havi egymillió tonna exportjára ad lehetőséget Moszkvának egészen 2027 áprilisáig, amíg az amerikai szankciókat jelen állás szerint felfüggesztik. Már csak azért sem jelent majd problémát a megállapodásban foglaltak teljesítése, mert a téli hónapokban az oroszországi dízelüzemanyag-fogyasztás az augusztusi-szeptemberi csúcshoz képest legalább negyedével csökken, és csak ennek köszönhetően legkevesebb havi egymillió tonna dízelüzemanyag szabadul fel, amit az oroszok exportálhatnak úgy, hogy nem veszélyeztetik a hazai ellátást.

De miért volt szüksége Trumpnak erre a megállapodásra? Az amerikai elnököt nem az amerikai dízelhiány, hanem inkább a magas árak aggasztják, amelyek irritálják a három hét múlva esedékes félidős választásokon szavazók többségét, miközben azok az amerikai finomítók, amelyek a nyersolajat dízellé alakítják, hatalmas hasznot húznak ebből. Normális esetben a dízelüzemanyag jellemzően 20–30 százalékkal drágább, mint a feldolgozatlan nyersolaj, most viszont a megszokott árkülönbség ennek épp a duplája. A dízelolaj magasba szökő ára sokakat érint. Azok, akik az emelkedő áraktól szenvednek, jóval többen vannak, mint akik az előnyeit élvezik.

Az amerikai finomítók fő profitjukat nem a külkereskedelemből, hanem a belső piac emelkedő hazai áraiból szerzik. Ráadásul Amerika több dízelolajat termel, mint amennyit fogyaszt, miközben a hazai árak továbbra is emelkednek, mivel egyensúlyban vannak a globális árakkal. Az USA-ban ennek a terméknek az eladását nem korlátozzák tilalmak, nem sújtják exportvámok, ezért a hazai árak csökkentésének egyetlen módja a globális árak befolyásolása a kínálat növelésével. Ezt azonban nem az orosz dízelolaj globális piacra engedésével lehetne elérni, hanem a Hormuzi-szoros válságának megoldásával. A Kuvaitból, Szaúd-Arábiából és az Egyesült Arab Emírségekből érkező megnövekedett kínálat gyorsan enyhítené a piaci feszültségeket. Trump azonban jelenleg nem tud gyors győzelmet aratni Irán felett. Azt pedig nem engedheti meg magának, hogy Teherán feltételei mellett kössön békét. Helyette inkább Ukrajnát hibáztatja a kialakult helyzetért, és kész gond nélkül elvtelen alkut kötni Putyinnal. Ez az alku azonban aligha hoz érdemi változást. A havi 300 ezer tonnás, de még az 500 ezer tonnás orosz export sem tudja érdemben befolyásolni a globális árakat. A globális piac volumene ugyanis havi 120 millió tonna, s ebből 30 millió tonnát a nemzetközi kereskedelemben értékesítenek. Épp ezért Trumpnak az a reménye, hogy az orosz exportot sújtó szankciók felfüggesztésével november 3-a előtt érdemben tud változtatni a dízelolaj hazai árán, aligha fog teljesülni.

*

Más a helyzet Oroszország esetében. Míg Trump számára szinte biztosan nem hoz hasznot a szankciók átmeneti feloldása, addig Oroszország a megállapodásnak köszönhetően, ha nem is óriási mértékben, de pótlólagos jövedelemhez juthat. A jövő év április elejéig érvényes mentesség nyomán, amennyiben a hat hónap alatt legalább ötmillió tonna dízelolajat sikerül Moszkvának exportálnia, ennek értéke jelenlegi árakon számolva hétmilliárd dollár lesz, állítja Vakulenko. Nem kis összeg, de épp a fele annak, amekkora Oroszország augusztusi – vagyis egyetlen hónapra vonatkozó – olaj- és kőolajtermék-exportból származó bevétele volt. Ráadásul nehéz teljes egészében pluszbevételként elkönyvelni, mert ezt a mennyiséget az orosz cégek egyébként is exportálták volna, legfeljebb alacsonyabb áron. Iparági szakértők szerint az elvtelen alku nyomán Oroszország a legjobb esetben is tonnánként 30-40 dolláros profitra számíthat, vagyis havi tízmillió dollárra, ami orosz léptékben nem sok pénz. Ráadásul az exportáló vállalatokhoz kerül, nem pedig az állami költségvetésbe. Az utóbbi annak csak egy részét kapja meg. Trump tehát anélkül kötött elvtelen alkut Putyinnal, hogy ebből tényleges haszna származna, míg az oroszok ugyan némi pótlólagos bevételhez juthatnak, de lényegesen nem javít a helyzetükön.

Miért is oly fontosak Trump számára a november 3-án esedékes félidős választások? Röviden azért, mert nagy az esélye annak, hogy a Kongresszus alsóházában a republikánusok elvesztik többségüket, ahogy az sem zárható ki, hogy ugyanez megtörténhet a felsőházban is. Az utóbbi esetében a száz szenátusi helyből 35 mandátum sorsa dől el ezúttal (33 rendes és két rendkívüli választás keretében), míg a Képviselőház esetében 435 szavazati joggal rendelkező helyért folyik a verseny. A republikánusok jelenleg mindkét házban többségben vannak. Az alsóházban 219 mandátum az övék, míg a demokratáknak 214 képviselőjük van. A felsőházban pedig 53 republikánus és 47 demokrata szenátor ül.

A mindkét házat ellenőrző republikánus többség eddig lehetővé tette Trumpnak, hogy kényelmesen fogadtassa el törvényjavaslatait, és kivédhessen minden olyan kísérletet, ha vizsgálatot kezdeményeznének ellene. A novemberi választások eredménye azonban, amennyiben a republikánusok részleges vagy teljes vereségével zárulna, lényegesen leszűkítené Trump mozgásterét. Egy demokraták uralta Képviselőház blokkolni tudná az elnök törvényjavaslatait, és ami talán még ennél is fontosabb, meg tudná akadályozni a költségvetés jóváhagyását. A demokraták által ellenőrzött bizottságok vizsgálatok sorát indíthatnák a jelenlegi kormányzat ellen, és a Képviselőház egésze harmadszorra is kezdeményezhetné Trump felelősségre vonását és elmozdítását, bár erre kicsi az esély. Ha azonban a Szenátus a republikánusok kezében marad, Trump megtartja a kulcsfontosságú tisztviselők – szövetségi bírák, legfelsőbb bírósági bírák, miniszterek és a szövetségi ügynökségek, a Federal Reserve, vagyis a jegybank élén álló vezetők – de facto kinevezési jogát. A republikánus elnök ugyanakkor továbbra is megtartaná vétójogát, amit csak mindkét ház kétharmados támogatása mellett lehet feloldani. Noha összességében a mozgástere szűkülne, még mindig kiterjedt jogkörök garantálnák a végrehajtó hatalmi ág feletti ellenőrzését, és a külpolitikai döntések meghozatalában is méretes – bár az eddiginél korlátozottabb – szabadságot élvezne. Ez például azt jelentené, hogy amennyiben mindkét ház a demokraták ellenőrzése alá kerülne, a Kongresszus újabb, az eddigieknél is szigorúbb Oroszországot sújtó szankciókat fogadhatna el, és a már meglévőket tovább szigoríthatná, beleértve a másodlagos büntető intézkedéseket is.

A Képviselőháznak kiterjedt jogköre van a szankciók és a katonai segélyek tekintetében, ami, ha a demokraták kerülnének többségbe, Wa­shington Oroszország-politikáján és Ukrajnához fűződő viszonyán is változtathatna. A Kongresszus tagjai, amennyiben mindkét házban demokrata többség jönne létre, ellenállhatnának azoknak a kormányzati lépéseknek, amelyek korlátozni próbálják az Ukrajnának nyújtott támogatást, megtagadhatják az amerikai csapatok Európából való kivonásának finanszírozását, vagy éppen ellenkezőleg, forrásokat különíthetnének el az amerikai hadsereg fegyvereinek és lőszereinek feltöltésére, az Ukrajnába küldött fegyverek pótlására vagy a légvédelmi rendszerek gyártásának növelésére. A kongresszusi bizottságok révén megerősíthetnék az Oroszországgal folytatott tárgyalások felügyeletét is, például úgy, hogy azokat hivatalos csatornákra korlátozzák, és Trump bizalmasai helyett a kormányzat külpolitikai tapasztalatokkal bíró munkatársaira bízzák. Mindazonáltal a külpolitika az a terület, ahol az elnök a kongresszusi felügyelettől függetlenül a legnagyobb szabadságot élvezi, ezért történik meg gyakran, hogy a második ciklusuk lejártával távozni kényszerülő elnökök éppen a külpolitikára összpontosítják figyelmüket. Valószínűleg Trumptól is erre lehet számítani. Ha az elnök olyan Kongresszussal lesz kénytelen együttműködni mandátumának hátralevő részében, ahol mindkét házban a demokraták kerülnek többségbe, Putyinnak is újra kell gondolnia Trumppal kapcsolatos reményeit. Az orosz elnök ugyanis láthatóan sokáig bízott abban, hogy az Ukrajna elleni háború lezárására a republikánus elnöktől jobb ajánlatot kap, mint elődjétől. Trump Moszkva iránt meglehetősen elfogult béketeremtési kísérletei ezt a reményt sokáig fenn is tartották. Ám ha a félidei választások nyomán az amerikai elnök „béna kacsává” válik, az orosz elnök aligha bízhat abban, hogy Trump elhozza azt a békét – a Kreml által elvárt feltételekkel.

A béke azonban továbbra is távolinak tűnik. Inkább a konfliktus további eszkalációját látni, aminek újabb fejleménye a Yandex oroszországi adatközpontjait ért ukrán támadássorozat. Az adatközpontok támadását nem az ukránok kezdték, hanem elsőként az orosz hadsereg mért csapást ilyen célpontokra. Az ukránok október elején végrehajtott támadásai a Yandex három adatközpontja és az ott működő szuperszámítógépek ellen csak válasz volt az őket ért hasonló támadásokra. Az eddig nyilvánosságra került információk szerint súlyosan megrongálták az IT-cég a Rjazany megyei Szaszovóban található adatközpontjában működő legnagyobb teljesítményű szuperszámítógépét. Ez a berendezés 2021-ben, amikor működésbe állították, a szuperszámítógépek globális TOP 500-as listáján a 19. helyen szerepelt. Időközben azonban, mivel a szankciók jelentősen korlátozták a vállalatot abban, hogy a gépet folyamatosan korszerűsítsék, kiszorult az első száz legnagyobb kapacitású szuperszámítógép közül. Az ukrán támadások a Yandex két további szuperszámítógépét is megrongálták, ezért a cég máig nem tudja biztosítani számos korábbi szolgáltatását, és erősen kérdéses, mennyi időbe telik a helyreállítása, illetve hogy helyreállíthatóak-e azok egyáltalán. Ezeket az adatközpontokat békeidőben és békeidőre tervezték, ezért fölöttébb sebezhetőek. Oroszország hat legnagyobb teljesítményű szuperszámítógépe közül a szakértők szerint mindössze kettő tekinthető védettnek. Ezek a Szberbank, Oroszország legnagyobb kereskedelmi bankjának szuperszámítógépei, a Christofari és a Christofari Neo. Valószínűleg az orosz hadseregnek is vannak hasonló kapacitású berendezései, de azokat nyilván megfelelően védik. Utóbbiakat eddig nem érte támadás, de a bank Balakovóban (Szaratov megye) épülő adatfeldolgozó központját igen. Az ukrán drónok október 14-én csaptak le sikeresen a még át nem adott létesítményre. Elgondolkodtató, hogy Oroszország legnagyobb kereskedelmi és egyben legnagyobb lakossági bankja úgy épít új adatközpontot a háború kellős közepén, hogy nem gondoskodik annak megfelelő védelméről, holott azt arra tervezték meg, hogy amikor megépül, Európa egyik legnagyobb teljesítményű adatkezelő létesítménye legyen.

*

Az adatközpontokat ért támadássorozatra mind a kormányzat, mind az Állami Duma azzal reagált, hogy a Yandex vezetőit emlékeztették: a cég létesítményeinek védelméért mostantól magát a vállalatot terheli a felelősség. Nehéz azonban elképzelni, hogy ezzel a kihívással akár csak a nagyobb cégek, mint amilyen a Yandex is, meg tudnának birkózni. De nincs annál könnyebb, mint elhárítani a felelősséget, és úgy tenni, mintha ezért az értelmetlen háborúért nem az orosz politikai osztály lenne a felelős, élén Putyinnal.