Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 43. szám, 2026. október 22.
STANDEISKY ÉVA
Rendszerváltási kezdemények ötvenhatban a Városházán
„Az 1956-os forradalom fő gócpontja Budapest volt” – olvasom egy fővárostörténeti összefoglalóban. Ennek a sokfelől megközelíthető állításnak a kifejtésére nem vállalkozom. Témámat a Városházán zajló rendszerváltó próbálkozásra szűkítem. Ez sem tűnik könnyű feladatnak. Budapesten volt az ország kormányzati központja, s ugyanakkor huszonkét kerületből álló milliós nagyváros is, amelyet a Városházáról irányítottak.
Budapest olyan volt, mint egy kis ország. Városméretű egységekből állt, amelyek közül többet ötvenhatban csupán hat éve csatoltak a fővároshoz, amikor kerületté minősítették át a saját önkormányzati hagyományú agglomerációs településeket. Bő fél évtizednyi idő elegendő volt ahhoz, hogy a helyi hatalom szerkezetét, irányítási módját megváltoztassák, a vezetőket lecseréljék, ahhoz azonban kevésnek bizonyult, hogy a helyi hagyományokat, a közéletiség helyi tradícióit, az ott lakók mentalitását átformálják. Amikor ötvenhatban összeomlott az addigi országos és a fővárosi pártállami irányítás, a keletkező hatalmi űr kitöltésére a legközelebbi rokon múlthoz való visszatérés mutatkozott a leginkább alkalmazhatónak.
A forradalom kezdetekor politikai követelésekkel utcára vonuló, erőszakszervekkel szembeszegülő tömegek döntik meg a fennálló rezsimet. Budapesten 1956. október 23-án rendszerkritikus, változást akaró egyetemistákból, majd a hozzájuk csatlakozó különböző foglalkozásúakból tevődött össze a Bem térre, majd a Parlamenthez és a Rádióhoz vonuló egyre felhevültebb, egyre radikálisabb követeléseket hangoztató tömeg. Az utóbbi helyszínen az elégedetlenség fegyveres összecsapásba fordult. A főváros az irányíthatatlanság állapotába jutott. A Városházára csak napokkal később tört be a forradalom. Nem viharként, hanem mindent felforgató szélrohamként.
*
Hogyan zajlott az országban a hatalmi, intézményi átrendeződés a forradalom idején?
Nem csupán a közigazgatás korábbi irányítása, működési rendje omlott össze, hanem a gyáraké, hivataloké is. A radikális változásoknak kedvezett, hogy különösebb szervezés, előkészületek nélkül lehetett gyűléseken, kézfeltartásos szavazással döntéseket hozni: forradalmi szerveket alakítani, követeléseket megfogalmazni. Ezekben a képződményekben, különösen a megalakulásuk idején, nem vált szét, pontosabban talán nehezen megkülönböztethető volt a népképviseletiség gyakorlása – a politológia nyelvén a részvételi demokrácia – és a munkahelyi igazgatási, irányítási tevékenység. A változatos elnevezésű forradalmi szervek (a leggyakoribbak: forradalmi bizottság, nemzeti bizottság, nemzeti bizottmány, munkástanács, nemzeti tanács) két funkciót – feladatkijelölést és -végrehajtást – olvasztottak magukba. A helyi közigazgatás szervei, a korábbi tanácsok felbomlottak, hitelüket vesztették. Az újak mintája a kommunista hatalomátvétel előtti periódus gyakorlata lett, a második világháború befejezése utáni időszak első éveinek politikai és közigazgatási rendje.
Az átmenetiség ideiglenes testületei, a lakóhelyi és munkahelyi forradalmi bizottságok, munkástanácsok és egyéb, más elnevezésű forradalmi szervek óhatatlanul szembekerültek az állandóság megteremtésére hivatott politikai pártokkal. Valami hasonló helyzet állott elő, mint tizenegy-tizenkét évvel korábban, és a szereplők is zömükben ugyanazok voltak, azzal a különbséggel, hogy míg a második világháború befejezése utáni többpárti hatalomgyakorlásra, a reménykeltő demokratikus irányú változtatásokra néhány év adatott, addig a forradalomnak csupán pár hét jutott. A nemzetközi körülmények is némileg kedvezőbbek voltak a hidegháború kezdetéig terjedő időszakban, mint ötvenhat őszén, bár a végkimenetelt illetően nem volt lényegi az eltérés: mindkét próbálkozásnak a Szovjetunió vetett véget. A csatlósállami függésbe Magyarország a második világháborúban játszott szerepe miatt került, s ez az állapot ötvenhat után sem változott az 1989/90-es rendszerváltozásig.
*
Az ország más településeitől eltérően a fővárosban, elsősorban talán a városméretű kerületek „előélete”, eltérő sajátosságai miatt, eleve lassabban, ellentmondásosabban jöhetett volna létre a forradalom követeléseinek megfelelő központi irányítási rend. A Rákosi-éra alatti átrendezések, hozzácsatolások ellenére e téren is megőrződtek az emlékezetben a helyi hagyományok. A kerületekben, különösen a hat évvel korábban Budapesthez csatolt fővárosrészekben hasznosíthatóbbak, felújíthatóbbak voltak a pártállamosítás előtti politikai és irányítási előzmények, mint a főváros csúcsszervében.
A Városházán történtek legfőbb sajátossága és érdekessége a megkésettség. Ott az október 23-a utáni négy napban lényegében minden változatlan maradt. Az épület bejáratát szovjet tankok védték egészen az október 28-ai fordulatig, amikor a kormány nemzeti demokratikus mozgalomnak ismerte el az addig csőcselékmegmozdulásnak tartott történéseket. A szovjet harci egység jelenléte ezzel okafogyottá vált, s megkezdődött a felülről kezdeményezett átalakulás. A miniszterelnök megyei, városi, járási, községi nemzeti bizottságok alakítására hívott fel azzal a céllal, hogy az új demokratikus választásokig ezek vegyék majd át a korábbi tanácsok és tanácsi végrehajtó bizottságok szerepét.
A legtöbb településen és Budapest külső kerületeiben addigra már spontán megtörtént a hatalomcsere, a Városházán azonban még az előkészületekig sem jutottak el. Nem gondolom, hogy ennek a fő akadálya a tankok jelenléte lett volna, sokkal inkább a tanácstalanság; a várakozás arra, hogy milyen irányba fordulnak majd az elkövetkezendő napok történései. Feltételezhető az is, hogy a városházi pártbizottság (és a hozzá szorosan kötődő közigazgatási városházi vezetés) nem volt oly mértékben megosztott, mint a Magyar Dolgozók Pártja vezető testületei. Úgy tűnik, a Városházán nyugalom volt, vártak a párt és a kormány döntéseire.
Mi történt a Városházán a kormányfelhívást követő napokban?
A Nagy Imre-kormány október 28-ai nyilatkozata az október 23-a utáni események átértékeléséről és a feladatokról a Városházán zsilipeket nyitott fel. Beengedte a városházi közéletbe azokat a korábban mellőzött nem kommunistákat, akik a második világháborút követő években egy új, demokratikus rend megteremthetőségében reménykedtek, a kommunista hatalomátvétel után azonban kiszorultak a közéletből. Mindenekelőtt a konzervatív liberális kisgazdapártiakat és a Nyugat szocializmusfelfogását követő szociáldemokratákat. Megjelentek a keresztényszocialista nézetek politikai képviselői is.
Október utolsó kettő és november első két napján a főváros legfőbb politikai és igazgatási szervében összefolytak az eltérő jellegű lebonyolítási módot és mozgósítást kívánó teendők: a kívánatos demokrácia szerveinek létrehozása, feladataik kijelölése és működésük megszervezése.
Az új hatalmi szerv létrehozásához a városháziaknak egyeztetniük kellett tényleges felettes szervük, a kommunista párt budapesti bizottsága titkárával, Mező Imrével. A Nagy Imre reformvonalának hívei közé tartozó Mező a kommunista párt központjában a pártházak védelme és a fegyveres felkelők kordában tartása céljából alakított Katonai Bizottság tagjaként is jelen volt ezen az első, előkészítő városházi megbeszélésen. Miután ez a tanácskozás befejeződött, visszatért munkahelyére, a Köztársaság téri pártházba, amelyet ezen a napon ostromolt meg a fegyveres, indulatokkal, téves információkkal túlfűtött tömeg. A megegyezést kereső Mező Imre a kapu felé menet halálos lövést kapott.
A Köztársaság téri események éppen akkor zajlottak, amikor a Fővárosi Nemzeti Bizottság alakuló ülését előkészítő, zömmel kommunista párttagokból álló szervezők a Nagy Imre és Kádár János megnyilatkozásain alapuló programnyilatkozatukat fogalmazták. Ebben leszögezték, hogy a fővárosi igazgatási szervek a Fővárosi Nemzeti Bizottság irányítása mellett végzik majd munkájukat. Politikai krédójukat így fogalmazták meg: „Mély gyásszal adózik [a bizottság] azok emlékének, akik életüket adták a szabad, független, szocialista Magyarországért, a sztálinista–rákosista önkényuralom megdöntéséért, a magyar népi sajátosságoknak megfelelő szocialista demokrácia kibontakoztatásáért.”
A többpártrendszer és a koalíciós kormányzás visszaállításáról szóló kormánynyilatkozat újabb fordulatot hozott. Délutántól késő éjszakáig már az ezerkilencszáznegyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején zajló kommunista hatalomátvétel során felszámolt pártok képviselőivel kiegészítve folyt a tanácskozás a régit felváltó hatalmi konstelláció fővárosi megvalósítási módjáról. A hivatali részlegeken munkástanácsok megalakítását javasolták, amelyeket szakigazgatási szerveknek szántak.
Másnap, október utolsó napján a Városháza kultúrtermében több száz fő gyűlt össze. A munkástanácsok, illetve városházi csúcsszervük szervezése volt a kijelölt téma. A felszólalókat azonban leginkább személyi kérdések foglalkoztatták. A személyzeti osztály vezetőjének elbocsátását követelték, és azt, hogy a személyzeti nyilvántartó anyagát adják át a részlegek munkástanácsai felettes szervének, a Városháza munkástanácsának.
A forradalom városházi kiterjedését a kommunista uralom egyre szenvedélyesebb és minden képviselőjére kiterjedő elutasításával és felelősségre vonásuk követelésével lehetne leginkább illusztrálni. Azzal a röpiratszöveggel például, amelyet november 1-én a városházi munkahelyükre érkezők olvashattak: „Vigyázzatok, városi dolgozók! Forradalmunk vívmányait veszély fenyegeti. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottságba befurakodtak (…) azok is, akik saját maguk átmentését akarják így biztosítani. (…) Ne tűrjük meg a gyilkos és hazaáruló Rákosi-klikket kiszolgáló Pongrácz Kálmán KV-tag és reprezentatív elnökhelyettesei, akik sem szakértelmükkel, sem pedig a dolgozókhoz való viszonyukkal nem érdemelték ki, hogy (…) bekerülhessenek a Forradalmi Bizottságba. Tűnjenek el ezek és a lakájaik a Városházáról és közéletünk minden területéről! Vigyázzatok az osztályok és igazgatóságok bizottságainak választásánál! Vigyázzatok, hogy a bizottság tagjai és a küldöttek valóban a magyar nép, a ti ügyetek hű szószólói legyenek!”
Az idézetben említett Pongrácz Kálmán 1948-ban, a kommunista rendszerváltás felgyorsulásakor került a főváros élére. Kezdetben polgármesterként, majd 1950-től Budapest Főváros Tanács végrehajtó bizottságának elnökeként 1956-ig maradt hivatalában. Pontosabban november 1-ig, amikor a hangulatot érzékelve elhagyta az épületet, még mielőtt az új városházi irányítókat megválasztó gyűlésekre sor került volna.
Délelőtt alakultak meg az egyes részlegek munkástanácsai, délben pedig az ezeket összefogó városházi munkástanács jött létre. Délután került sor Budapest legfőbb politikai testületének és irányító szervének, a Fővárosi Nemzeti Bizottságnak a megalakítására. Elnöke az 1947-ig polgármesterként a főváros vezetésének élén álló kisgazdapárti Kővágó József lett, akit a Rákosi-érában, 1950-ben koholt vádak alapján életfogytiglani börtönre ítéltek, s onnan 1956 szeptemberében szabadult. Helyetteséül a szociáldemokrata Bechtler Pétert választották, aki alpolgármesterként 1945 és 1948 között már betöltötte ezt a funkciót, s akit 1951-ben koncepciós perben hatévi fegyházbüntetésre ítélték, és 1955-ben kegyelemmel kapta vissza a szabadságát. Bechtler a munkástanácsok délelőtti ülésén nagy tapsot kapott, amikor kijelentette: „Ma összeomlott a diktatúra, és demokrácia lesz a Városházán éppúgy, mint az egész országban.”
A Fővárosi Nemzeti Bizottság politikai sokszínűségét jelzi, hogy a háború utáni koalíciós időkből a Polgári Demokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt képviselője is a testület tagja lett, valamint a Keresztény Magyar Párt, a Keresztény Ifjúsági Szövetség és az „Ifjúság” is helyet kapott benne. Felmerült az újjáalakuló Magyar Kommunista Párt – 1945 és 1848 között ez volt a későbbi állampárt neve – szerepvállalása is. (Az éppen alakuló, Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt létezéséről a Városházán ekkor még nem tudhattak.)
A Fővárosi Nemzeti Bizottság két ülésének rendelkezésünkre álló jegyzőkönyvéből kiviláglik, hogy a jövőt legtöbben a kommunista hatalomátvétel előtti múlthoz visszatérve képzelték el. Javasolták a vezető funkcióban lévők leváltását és a korábban politikai okokból a Városházáról eltávolítottak erkölcsi és politikai rehabilitálását.
Egyes követelések veszélyességére, illuzórikusságára a Polgári Demokrata Pártot képviselő, az 1918-as polgári demokratikus forradalomban és az 1945-ös rendszerváltó években is fontos közéleti szerepet játszó, a korabeli nemzetközi helyzetet jól ismerő Bilkei Gorzó Nándor figyelmeztetett. (Bilkei Gorzó mindhárom politikai fordulatban a helyi nemzeti bizottság elnöke is volt: 1918-ban Rozsnyón, 1945-ben és 1956-ban Rákospalotán.) „Ne áltassuk magunkat! – mondta. – Az orosz haderő nem fog kivonulni, ha a Varsói Szerződést felmondjuk, de nem fog akkor sem, ha tovább sztrájkolunk. Akkor pedig olyan katasztrófát fogunk átélni, amelyhez még Mohács sem mérhető. Ezzel a tűzcsóvával tehát igen óvatosan játsszunk!”
A Fővárosi Nemzeti Bizottság két ülésén nagy viták közepette számos fontos kérdés, eldöntendő feladat került szóba. Az új fővárosi vezetésnek több összejövetel megtartására nem lett módja: 4-én hajnalban a szovjet csapatok megtámadták a fővárost.
*
Köszönetet mondok Szabó Klárának, akinek A városháza a forradalomban című, széles körű levéltári kutatáson alapuló forrásközlése nélkül előadásom nem készülhetett volna el. (Az írás az 1956-os Intézet Magyarország a jelenkorban. Évkönyv 2000 című kiadványában jelent meg huszonhat évvel ezelőtt.)
Ami a Városházán 1956 októberének legvégén és novemberének legelején történt – s innen egyetértően idézek az ő forrásközlésének bevezetőjéből –, „a sok vonatkozásban analóg társadalmi, politikai szituáció mellett azért volt lehetséges, mert rejtetten, de létezett egy másik Magyarország, amely emlékezett még a szocializmus előtti közélet rendezőelveire, az 1945-ös kezdés demokratikus reményeire”.
A demokráciaremények évtizedekkel később, az 1989/90-es békés rendszerváltás idején éledtek fel újra, akkor, amikor már elhalványult az 1945-ös demokráciakísérlet emléke. A forradalom alatt a Városházán történtek felidézése erősítheti bennünk a reményt, hogy a demokrácia Magyarországon a jövőben nem lesz kudarcos.
(Írásom a Hét évtized távlatából – az 1956-os év című konferencián A főváros szerepe a forradalomban címmel meghirdetett, szeptember 17-én a Városházán elhangzott előadás szerkesztett változata.)