Népszabadság, 1996. október 22.
RAINER M. JÁNOS
Az össznemzeti frusztráció megkezdte a történtek átértékelését és leértékelését
1956. november 4-én a szovjet csapatok nagy erejű támadása néhány nap alatt szétzúzta a budapesti felkelők ellenállását. A Vörös Hadsereg fellépése arra vallott: attól tartottak, hogy az egész magyar hadsereggel kerülnek szembe. Ezért tartóztatták le még november 3-án este Tökölön Maléter Pál honvédelmi minisztert és vezérkarát; ahol Budapesten és vidéken néhány kisebb katonai alakulat megpróbálkozott ellenállással, ott különösen keményen léptek fel. A magyar honvédséget lefegyverezték, a budapesti felkelők pedig, látva a fegyveres küzdelem kilátástalanságát, egyszerűen „felszívódtak” a városban vagy a Nyugatra való menekülést választották.
A magyar forradalom elvesztette tehát fegyveres erőit (egyben legradikálisabb politikai erejét) – és azonnal elvesztette politikai központját is. A kormány, amely november 1-je óta csaknem osztatlan támogatást élvezett a társadalomban, megszüntette működését, ami egyébként is csaknem kizárólag politikai egyeztetésekre korlátozódott, hiszen október 23-a óta érdemi közhatalmi ügyintézés nem folyt. Nagy Imre legbelső munkatársaival, a volt pártellenzék néhány vezetőjével a budapesti jugoszláv követségre menekült, a nem kommunista pártok vezetői pedig többé-kevésbé passzívan szemlélték az eseményeket. Az egyedüli kivétel Bibó István Petőfi-párti miniszter volt, aki november 6-ig a Parlament épületében próbálta fenntartani az utolsó forradalmi kormány folytonosságát, majd onnan távozván is megkísérelte folytatni a kényszerűen abbamaradt politikai egyeztetést, és megfogalmazta a november 4-e utáni helyzet lehetséges politikai platformját.
A súlyos veszteségek ellenére a magyar társadalomnak a forradalom alapvető célkitűzéseivel azonosuló része (s bízvást mondhatjuk, hogy ez a rész a nagy többséget jelentette) egyáltalán nem érezte úgy, hogy minden elveszett. November 4-e véget vetett az előző napokban kibontakozó politikai divergenciának. A szovjet beavatkozás fényében értelmét vesztette a pártokban artikulálódó politikai tagolódás. Az előző napok lázas hangulata, a szabadság megtapasztalt élménye, a véráldozat, az egyes részein szétlőtt város, mind azt erősítették, hogy mindez nem lehet hiábavaló. A nyugati segítséghez fűzött illuzórikus remény a 4-e utáni napokban jelentősen csökkent, de nem szűnt meg teljesen, a „magyarkérdésről” megkezdődött ENSZ-vita egy darabig még erősítette is.
Ez a furcsa, öngerjesztő mentalitás, amely nem tudott és nem akart belenyugodni a vereségbe, egy szempontból teljesen reálisnak tetsző alapra támaszkodott. November 4-e ugyanis nem semmisítette meg a forradalmi önszerveződések egy jelentős részét. Még a körülhatárolható, meghatározott tömegbázisra nem támaszkodó helyi forradalmi bizottságok egy része is hetekig együtt maradt, és komoly befolyást gyakorolt a közösségek életére, noha a Kádár-kormány első, november 7-én kelt rendeletei egyikével megfosztotta őket az intézkedés jogától. Az ugyancsak a forradalom alatt alakult üzemi munkástanácsokat viszont egyenesen elismerte, így ezek a következő hetek központi intézményeivé váltak. Sőt az önszerveződés tovább tartott: a közvetlen bázisdemokráciára támaszkodó munkástanácsokat novemberben a legtöbb helyen újraválasztották; általában a forradalom alatt kitűnt, azzal teljes mértékben azonosuló vezetők és tagok kerültek soraikba. Kiépültek a területi szervek (kerületi, megyei munkástanácsok) és november 14-én a kormány ellenintézkedései sem tudták megakadályozni a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács (KMT) megalakulását. A folyamat még itt sem állt meg: két nappal később a KMT élére az addiginál is radikálisabb vezetők (Rácz Sándor, Báli Sándor, Kalocsay György, Tőke Ferenc) kerültek. Bár az Országos Munkástanács november 21-re kitűzött megalakulását a karhatalom és a szovjet katonaság megakadályozta, a KMT de facto országos központként működött. A munkástanácsok uralták az ország életének rendezett közállapotok híján egyetlen működőképes alapegységeivé váló munkahelyeket, és kezükben maradt egy félelmetes fegyver. Képesek voltak a gyakorlatilag október 23-a óta tartó spontán politikai sztrájk irányítására, amivel a Nagy-kormány sem volt képes megbirkózni. November 17-én a KMT felhívására megkezdődött a munka felvétele, a 21-i incidens miatt meghirdetett 48 órás általános sztrájk viszont csaknem teljes volt.
A munkástanácsokkal elbánni azért sem volt könnyű, mert egy szempontból hasonlítottak az 1956 előtti pártellenzékhez; nagyon nehezen lehetett kimutatni róluk, hogy „rendszeridegenek”. Semmi közük nem volt az október végi szélsőséges kilengésekhez, nem befolyásolták őket politikai pártok (ellenkezőleg, felléptek a „pártoskodás” ellen és kitiltották az üzemekből a pártszervezést), nem kapcsolódtak fegyveres csoportokhoz. Ellenkezőleg: a szó eredeti értelmében vett „szocializmus” alapintézményeinek tekintették magukat, ugyanakkor vezetőik kevés kivétellel teljes mértékben azonosították magukat a forradalommal.
Kádár János november 2-án és 3-án a moszkvai pártelnökséggel folytatott kemény viták nyomán vállalta az első ember szerepét. Kádár a töredékes feljegyzések alapján aligha készült sztálini típusú restaurációra, ellenkezőleg, úgy vélhette, hogy a szovjet vezetést, elsősorban Hruscsovot, a forradalmi kormány gyengesége és kiszámíthatatlannak vélt függetlenségi törekvései aggasztják. Elsősorban szabadulni igyekezett Moszkvából, és kompromisszumokon alapuló politikai egyeztetésekre készült Magyarországra való visszatérése után. Nyilván azt remélte, hogy a társadalom megérti, miben ment túl messzire a birodalommal szemben, és elfogadja majd azt az alkut, amelyet ő maga is elfogadott: a függetlenség és a demokratikus politikai gyakorlat súlyos korlátozását cserébe azért, hogy a rákosizmus reprezentánsai és gyakorlata soha többé nem térnek vissza. De az első pillanatokban súlyosan csalódott szinte minden várakozásában. Nagy Imre, akinek támogatására akár a második ember helyén számított, elutasította a meg sem fogalmazott ajánlatot, s ezzel megindult egy tragikus szerep diktálta úton, amelyben mintegy megtestesítette a forradalmat. Nem szabadult meg Moszkvától: az SZKP elnöksége nyakára küldte három emisszáriusát, Malenkovot, Szuszlovot és Arisztovot. Magyarországon hagyta Szerov KGB-fönököt és Andropov nagykövetet, háló- és dolgozószobájába telepítette a különféle szervek három bizalmi beosztottját. Az illusztris csapat fizikai és politikai értelemben követte Kádár minden lépését, s december közepéig a szó szoros értelmében kézi vezérléssel irányította az első Sztálin utáni „normalizáció” folyamatát. Nagy Imre elrablásától a munkástanácsokkal való mind merevebb tárgyalásokon át az első letartóztatásokig és perekig, a represszió 1956. december 9. és 14. között foganatosított első lépéséiig (statárium, internálás, a területi munkástanácsok és a KMT törvényen kívül helyezése stb.) minden intézkedésen ott hagyta keze nyomát a moszkvai különítmény, amelynek gondja volt arra is, hogy az 1956 ideológiai értékelését megalapozó híres decemberi KB-plénum határozatának minden mondatát az ülések közben, akár éjszakánként megvitassák Kádárral.
Mindez azonban távolról sem elegendő magyarázat arra, hogy a november eleji kompromisszumkeresést miért váltotta fel egy hónappal később a kemény kéz politikája. Amennyiben ugyanis valóban akart, Kádár még az imént vázolt körülmények között is képes volt szembeszállni a szovjetekkel; így állította le például az elfogott felkelők és civilek deportálását a Szovjetunióba. Ami igazán megváltoztatta, az inkább a társadalmi méretű ellenállás volt. A már említett moszkvai feljegyzések arról tanúskodnak, hogy Kádár elsősorban a különféle pártvezetőkkel és a volt pártellenzékkel való egyezkedésre számított (ebben támaszkodhatott 1945 utáni tapasztalataira), ehelyett fiatal munkásvezetők közvetítették számára a hétköznapi emberek frontális szemben állását, a pártellenzék pedig ugyanezt a mintát követte; képviselői vagy a jugoszláv követségen osztották Nagy Imre intranzigenciáját, vagy a különféle értelmiségi szervezeteket (írószövetség, Újságíró-szövetség, Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa) zárkóztatták fel a KMT mögé. Az egyetlen terep, ahol otthonosan mozoghatott, a Magyar Szocialista Munkáspárt lassan szerveződő vezetése volt, de még itt is – legalábbis december elejéig — hangadók maradtak a „mérsékelt pártellenzékkel” rokonszenvezők: Aczél György, Fehér Lajos, Gyenes Antal, Köböl József, Orbán László. Az elképzelt partnerekről kiderült, hogy nem képviselnek jelentős politikai erőt és vagy háttérbe húzódnak, vagy maguk is az ellenállást erősítik.
A Szovjetunión (és a nyíltan bosszúra uszító többi olyan ún. szövetségesen, mint Gheorghiu- Dej román pártvezér) kívül Kádár egyetlen politikai erőre építhetett: a vezetés felső és középszintjeire lassan visszaszivárgó, pozíciókért sorba álló volt sztálinistákra. Az év vége felé láthatóan úgy döntött, hogy elfogadja az egyedül kínálkozó partnert; ha ellenáll a restaurációs nyomásnak, azt kockáztatta volna, hogy kibillentik a hatalomból, s ha nem is a végleg ejtett Rákosi, hanem az annak idején jelentkező számos önjelölt utód valamelyike kerül kulcspozícióba. Ugyanakkor úgy tűnik, maga Kádár is legyűrte kétségeit és egyre jobban hajlott a történtek olyanfajta átértékelésére, amely október és az ellenállás folyamatosságát nem társadalmi-politikai mozgásokkal, hanem antikommunista erők manipulálta összeesküvésekkel magyarázta. Az ilyenekkel szemben pedig az egyedüli megoldás a kemény kéz.
A december eleji, már említett intézkedésekkel párhuzamosan az ekkorra megszerveződött karhatalom az ország számos pontján a fegyvertelen tüntetőkre leadott sortüzekkel vetett véget a magyar forradalom utolsó tömegmozgalmi hullámának (a legtragikusabb módon Salgótarjánban, sok tucat halottal) December 16-án végrehajtották az első statáriális kivégzést, amelyet azután hetente egy-két hasonló követett. Január elején a sztrájkra való felhívással szemben is bevezették a statáriumot, ennek nyomán a KMT koordináló szerepét bizonyos fokig átvevő csepeli központi munkástanács is feloszlatta magát. Január 18-án az írószövetség, két nappal később az Újságíró-szövetség felfüggesztése megfosztotta legális szervezeti kereteitől az értelmiségi ellenállást. Az egyetemi diákság szervezetének, a MEFESZ-nek vezetőségéből kiszorították a forradalmi vezetőket. Január végén az MSZMP Intéző Bizottságának ülésén Kállai Gyula felvetette a Nagy Imre és társai elleni per gondolatát. Három héttel később nagyszabású kirakatperként megkezdik az egyik ellenálló csoport, Tóth Ilona és társai bírósági tárgyalását, megfűszerezve koncepciós elemekkel és egy hátborzongató gyilkossági történettel. A sajtóban kampányszerűen jelentek a cikkek az „ellenforradalom” rémtetteiről, elkezdődött a hasonló tartalmú Fehér könyvek kiadása, amelyek magyarul és négy világnyelven bizonygatták kiragadott és emblémává felnagyított mozzanatok alapján ugyanezt. Február 19-én megalakult a munkásőrség, és a pártmilícia erői a következő hetekben egyre-másra tartották demonstrációikat Budapest utcáin (például március 15-én). Április 14-én a romániai Snagovban letartóztatták és csoportja tagjaival Budapestre szállították Nagy Imrét.
Az 1957-es tavasz beköszöntővel Kádár jelentős politikai sikereket ért el. Megszilárdította a pártvezetés egységét. Március végi moszkvai látogatásán politikája elnyerte a szovjet pártelnökség jóváhagyását, megegyezés született a Nagy Imre-perről, amely most már, az újabb magyarázat birtokában egyre inkább Kádár számára lett fontos (nagyszabású, legmagasabb szintű összeesküvéssel magyarázni mind az októberi összeomlást, mind a novemberi ellenállást). Ami pedig ugyanilyen fontos: Rákosi és társai a határon kívül maradtak. Mialatt Kádár Moszkvában tárgyalt, Marosán György március 29-re megszervezte a fővárosban az első kommunista tömeggyűléseket, s május elsején, a parlamenti ülésszak és a párt közelgő országos értekezlete előtt ketten integettek a százezres tömegnek a Hősök terén.
A társadalmi ellenállás tömeges szakasza már jóval korábban, 1957. január elején véget ért. Nagy Imre 1956. november 23-i elrablása, majd a KMT vezetőinek december eleji letartóztatása megfosztotta az ellenállást szimbolikus vezetőitől, a felgyorsuló megtorlás (letartóztatások, a kifejezetten hétköznapi „kisembereket” sújtó statáriális ítéletek, a hatalom állásfoglalásai (az MSZMP ideiglenes KB decemberi határozata, majd a kormány január 6-i nyilatkozata) mind nyilvánvalóbbá tették, hogy már semmilyen kompromisszumra nincs lehetőség. Nemcsak a vezetők vesztek el, számottevően csökkent a dinamikus és politikai-társadalim aktivitást mutató, orientáló, a közvélekedést formáló egyének, csoportok száma. Jelentős részük elhagyta az országot – az emigrációs hullám éppen november végén, december elején érte el tetőpontját. Az itthon maradottakat a represszió különféle formái sújtották. Amit Kádárék a talpon maradt forradalmi szervezetek merevségeként éltek meg, az a forradalom utáni helyzetben az engedmények maximumának tűnt a másik oldalról, hiszen a KMT tárgyalóasztalhoz ült, így de facto elfogadta a szovjetek oldalán visszatérő vezetőket. Forradalom után, a forradalom politikai platformján nem volt hová visszalépni. Magatartás- és általános hangulatváltás talaján azonban igen.
1957 elején – s a május 1-jén az utcákra tóduló tömeg mérete ezt húzta alá – bekövetkezett az a társadalom-lélektani fordulópont, amelyet a november 4-i ágyútűz még nem volt képes kiváltani. Az emberek beletörődtek abba, hogy 1956 „ügye” elveszett, s ami van, az nagy valószínűséggel így is marad. Fegyverrel, sztrájkkal, tárgyalóasztalnál, lázas beszédekben a társadalom megtette, amit tehetett, s ennél tovább menni – úgy látszik – lehetetlen. Az össznemzeti frusztráció megkezdte a történtek visszamenőleges át- és leértékelését („hiszen úgyis majd’ minden illúzió volt…”), s egyre növelte a bármilyen, akár a korábban megszokott normalitás iránti vágyat. Ebben a helyzetben viszont felértékelődtek azok az intézkedések, amelyeket vagy vissza lehetett vezetni mégis októberre, („valamit mégis elértünk, tán csak ennyit lehetett…” – a begyűjtés eltörlése, az életszínvonalat javító döntések, a tömeges, a mindennapi élet valamennyi színterére kiterjedő, kiszámíthatatlan tisztogatás elmaradása) vagy akár az új kormány javára lehetett őket írni. Ha pedig az élet, tetszik, nem tetszik, normális kerékvágásba zökken, akkor biztonságosabb, nyugalmasabb és kényelmesebb követni a régebbi mintákat, s részt venni a felvonuláson.
A Hősök terén 1957. május 1-jén természetesen ott voltak az 1956 előtti rezsim haszonélvezői és kedvezményezettjei is (a mai közvélekedés ellenére egyáltalán nem kevesen), akik októberben rettegtek, még novemberben is megalázták őket, vagy éppen ellenkezőleg, lelkiismeret-furdalásuk volt, esetleg meghasonlottak önmagukkal. Ez az önmagában sem egynemű tömeg valamiféle megszabadulást, győzelmet ünnepelt, közülük bizonnyal nem kevesen a bosszú elégtételének tudatában. Lehet, hogy ők alkották a többséget, de kár lenne azt hinni, hogy kizárólag ők töltötték meg a teret, gondos szervezőmunka eredményeképpen.
A társadalom levonta 1956-ból a levonható következtetéseket, ez azonban a hatalom birtokosait ekkor már nem sarkallta hasonló következtetések levonására az új helyzetben. Csak az „elsődleges” rettegés szűnt meg, a szorongás és félelem nem, s a következő években folytatódott a szelektív, jól irányított, behatárolt célpontokra irányuló terror – párhuzamosan az újfajta hatalmi technika kiépítésének első lépéseivel. A forradalomból adódó tanulságokat a Kádár-rezsim a maga részéről akkor vonta le, amikor úgy látta, hogy végleg „levonatta” azokat a magyar társadalommal is – ez azonban már ugyanennek a történetnek a következő fejezete.
Rainer M. János
1956-os Intézet