hvg.hu, 2026. október 5.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Rettenetes mélyről jutott magasra, de bármily magasra jutott – nyugvópontra soha. A száz éve, 1926. október 5-én elhunyt Jászai Mari egy évszázad távolából érinthetetlen, sérthetetlen tekintélyű nagyasszonynak tűnik. Holott nagyon is sérthető volt egész életében. Verték, alázták eleget, meg is erőszakolták, a kritikusok sem kímélték, hírneve csúcspontján sem kényeztették a nemzet színházában.
Régóta nincsenek senkinek élményei a művészetéről. Néhány filmkockától eltekintve csak jó tollal megírt írásai maradtak ránk. De az életét végigharcoló, független, öntörvényű, a társadalmi konvenciókon túllépő, számos szerelmét bátran és nyíltan megélő nő történetét nem koptatja az idő.
1850. február 24-én született a Bakonyalján, a Kisbér melletti Ászáron. Azt írja az emlékirataiban:
Kevesebb szeretettel még nem neveltek föl gyereket, mert én emberi kezet nem éreztem hozzám érni, csak ha az ütött.
Elszegényedett, nagyerejű ácsmester volt az apja, az ütötte, legtöbbször sós vízbe áztatott kötéllel a meztelen hátát. Mari ötéves volt, amikor anyja meghalt. Szoba-konyhás kis házban élt és éhezett gonosz mostohájával, kegyetlen apjával, számos testvérével és féltestvérével. Amikor nem apjától vagy mostohájától, akkor a bátyjától kapta az ütleget.
Még a nevét is utálta: Krippel – kripli. Senki nem tudja, mikor, hogyan változtatta Jászaira. Soha nem árulta el. Lehet, hogy a Jászait be sem jegyezték.
A fiúkat taníttatták, ahogy tudták, a lányokat dolgoztatták, szolgálni adták. Marit először ötéves korában küldték el szolgálni. Amikor hazatért, annyi házi-, mezei és gyerekgondozási munkát adtak neki, amennyi egész életét elnyelte. Amikor Győrben járt az orsolyitákhoz elemi iskolába, tanítás előtt, után szolgálóskodott.
Tíz éves korában kilökték a szülői házból. Attól kezdve magának kellett megkeresnie a kenyerét. Kereste szolgálattal, hólapátolással, bármivel.
Szolgálóként került el Bécsbe, majd Pestre. Éveken át piszkos szalmán aludt, a patkányok megrágták a haját, az éjszaka közepén felkeltették, ha nagymosás volt. Szabad perceiben a könyveket bújta, de minimális iskolázottsággal érte el a kamaszkort.
Szolgálóként a gyerekek felügyelete, szórakoztatása is a feladatai közé tartozott. Velük játszott mindenféle szerepjátékot, az iskolában pedig szavalt az ünnepségeken. Amikor a gyerekek rámutattak a falon egy író képére, hogy „Nézd, Mari, ez meghalt!”, akkor Mari olyan siratójelenetet adott elő, hogy a gyerekeket is megríkatta. Amikor rámutattak egy másik képre, hogy ez még él, akkor ujjongott, ugrált, táncolt, magával ragadta a frenetikus örömködésbe a többieket.
Gimnazista bátyjától tudta meg, hogy egyáltalán van olyan, hogy színház. Amikor elszökött a színházba, apja úgy verte-rúgta véresre, hogy hetekig tartott, amíg felépült.
Egy cirkuszos családhoz is elkerül szolgálónak. Nekik statisztál bűvészmutatványhoz „lábatlan nőként”. Ausztriában járnak, amikor kidobják a cirkuszból. Dúl a porosz-osztrák háború. Egy markotányosnő cselédje lesz. Katonák között egy kamaszlány ritkán marad szűz. A 16 éves Marit is „védőszárnyai alá vette” és megerőszakolta egy őrmester.
Ott bóklászik a königgrätzi csata forgatagában. Sebesülteket cipel, kötöz, etet, itat, vigasztal. A csata után a bátor sebesültmentő leány kap kitüntetést meg egy kis pénzt. Abból ruhát vesz, amellyel el lehet indulni a színészi pályán. Végleg megszökik otthonról és Hubay vándortársulatához csatlakozik. Statisztaként, kóristaként kezdi, fizetést nem kap. A színésznők ruháit mossa, padlójukat súrolja. Itt is megerőszakolják. Van, aki súlyos fenyegetéssel kényszeríti szexre. Ő ezt mind megírja nyersen, kendőzetlenül az emlékeit rögzítő naplójában.
Fölmegy a fővárosba. A Lánchíd budai hídfőjénél álló Budai Népszínházban lesz kardalos. Kézimunkával keres valamennyi pénzt. A színház fizet egy keveset, ha van közönség, nem fizet, ha nincs. Jászai Mari gyakorta nyeli az éhkoppot. Egyszer el is ájul az éhségtől.
Az első szöveges – egymondatos – szerepében csődöt mondott: képtelen volt megszólalni az izgalomtól. Más mondta el a szövegét. Második – egyszavas – szerepével már sikert aratott.
A Népszínház igazgató bizottságának az elnöke a szeretőjévé teszi, lakást rendez be neki, el is venné azzal a feltétellel, hogy lemond a színpadról. Nem mond le.
1868-ban, 18 éves korában megkapja első igazi szerepeit és első kritikáit. Születésnapja előtt három héttel jelenik meg a neve először a sajtóban. 1868. február elsején a Pesti Napló kritikusa írja Thaly Elek és Jósika Kálmán Kátay Mihály című darabjának előadásáról szóló beszámolójában, hogy
Jászai Mari kis szerepében annyi tehetséget tanúsított, hogy szorgalmának szép jövőt jósolhatunk.
Az ördög pilulái című darabban nadrágszerepet, azaz férfit játszik, egy szerelmes festőt. Profetikus kritikát kap rá: „Az ifjú tűzzel szerető, deli, bátor Albert igazi ifjúban se találhatna méltóbb képviselőt. Orgánuma kiható, s ha e szép mély hang a szenvedélyek változatait teljesen fölveszi és hévben emelkedést kap — a pelyhes állú ifjúból a művészi tündérzet segélyével egykor villámokat szóró Phaedra és Medea lehet.” (Nefelejts, 1868. május 17.) Lett.
Rossz kritikát is kap bőven. Többet is, mint jót. „…néhány szóból álló szerepét minden elevenség s kedv nélkül mondta el” – jegyzi meg a Fővárosi Lapok kritikusa (1868. július 9.)
A Notre-damei harangozó címmel játszott Hugo-adaptációban főszerepet kapott. Ő játszotta Esmeraldát, de a Fővárosi Lapok ítésze is leszólta (1868. július 18.) és a tekintélyes Bulyovszky Gyula is: „Jászai Mari egyénisége egy fiatal leányka lényét, égő szerelmét, szenvedéseit nem képes visszatükrözni. Mozdulata és szava egyaránt nehézkes ily szerepre. Ki látta arcán ama titkot rejtő bánatot? Phoebus karjai közt az első szerelem fellángolását a gyermekies ártatlan átolvadással egy szeretett lénybe? Senki.” (Nefelejts, 1868. július 19.)
Bulyovszky más kritikáiban sem kímélte Jászait. Az ítészek nem voltak kibékülve Jászai Margit királynőjével sem a III. Richárdban. A Pécsi Lapok (1868. november 15.) kritikusa megállapította, hogy ez a nagyon „újoncz” színésznő „sem jó alakjával, sem gyönyörű drámai hangjával nem tud bánni.” A Budapesti Közlönyben ezt olvashatta (1868. december 18.) az ifjú színésznő:
Jászai Marinak ajánljuk, hogy tanulja meg szerepét s igyekezzék.
Igyekezett. Nagyon igyekezett. Élete jelentős része azzal telt, hogy nagyon szerény iskolázottságát kompenzálja. Egész életében rengeteget olvasott és tanult. Fénykorára az ország egyik legműveltebb asszonya és legtudatosabb színésze lett. Megtanult három nyelvet, ötvenes éveiben a német, az angol és a francia mellé valamelyest még az olaszt is. Eredetiben olvasta Shakespeare-t, Schillert, Racine-t. Shakespeare-szonetteket, Ibsen-drámát fordított. Az ógörög nyelvvel is ismerkedik, amikor Szophoklész Elektrájára készül. Megtanul zongorázni, hárfázni. Minden külföldi útját műveltségét mélyítő tanulmányútnak tekintette. Párizsban koplalt, hogy minden este színházba mehessen, és napközben elolvasta az este nézett darabot, hogy jobban értse. Remek tudósítást írt párizsi útjáról.
De a 18 éves, mélyről jött, viharos múltú színésznő alakításaiban bizonyára valóban volt még bőven kifogásolni való. Későbbi korokban a színésznőnek készülő 18 éves lányoknak még pár évig a színiiskolában volt e helyük. Magyarországon az intézményes színészképzés csak 1865-ben kezdődött. Amikor Jászai a pályáját kezdte, egyáltalán nem voltak még intézményesen képzett színészek Magyarországon.
Abban a korban egymást érték a bemutatók, egy kezdő színésznőnek mindent el kell játszania, amit ráosztanak, akár tetszik, akár nem, akár neki való, akár nem. A Fővárosi Lapok 1869. február 23-án ezzel a hírrel jelentkezik: „Kassai, a népszínház egyik legtehetségesb tagja, elhagyja ez intézetet, s Győrbe utazik, hol Jászai Mari kisasszonnyal összekel, s aztán mindketten az Aradi Gerő színtársulatához szerződnek.” Ekkor még nem Jászai, hanem a népszerű komikus, Kassai Vidor távozása volt a hír. Kissé pontatlan hír, mert Kassai a kolozsvári színházhoz szerződött.
Jászai visszaemlékezése szerint nem volt szerelmes Kassaiba, csak az a remény hajtotta, hogy a művelt, festő, zenélő, tekintélyes könyvtárral rendelkező férfi oldalán bepótolhatja műveltségbeli hiányosságait. Korabeli levelei viszont lángoló érzelmekről árulkodnak. Akár a leveleinek, akár a memoárjának hiszünk, tény, hogy a csőd fenyegette Népszínházból menekültek a színészek, és Kassai magával vihette Jászait Kolozsvárra, ahol őt önmagáért aligha szerződtették volna. El is várták a kor színésznőitől a férjes státuszt, -nékkel voltak tele a színlapok. Később Jászai az elsők között volt, aki a férje után az asszonynevétől is megszabadult, és már nem Kassainéként szerepelt a színlapon.
Jászait csak segédszínészként szerződtették, de rögvest főszerepeket kapott. Kolozsvárott, Marosvásárhelyen körülrajongott, ünnepelt színésznő lett: „Kassainé Jászai Mari asszony, színházlátogató közönségünk kedvencze, múlt szombaton tartott jutalomjátékán a színház zsúfolásig tömve volt; a jegyek már napokkal előbb lefoglalvák, s a közönség nagy várakozással nézett a sokat ígérő est elé… a jeles művésznőt kiléptekor zajos taps, temérdek mennyiségű virágbokréták, szalagos koszorúk, alkalmi költemények zápora fogadta.” (Erdély, 1871. szeptember 7.).
Különös helyzetben volt.
Este a színpad ünnepelt királynője, napközben éhezik, mert a fizetését a ruháira, a jelmezeire kell költenie azzal együtt is, hogy ő maga szabja, festi, varrja át őket nagy leleménnyel. Előfordul, hogy a földről szedi fel az ételmaradékot, amit azután este fertőtlenít, hogy megehesse. Eközben a felesége életével nem sokat törődő férje a fizetésből jól megél, mert a férfiaktól nem várják el, hogy maguk gondoskodjanak a fellépő ruhájukról. Jászai Mari „nagyasszonyként” majd a színházon belüli női egyenjogúság legélesebb szavú szószólója lesz.
Kolozsvárott játssza el először egyik leghíresebb szerepét, Gertrudist a Bánk bánban. Melinda volt már Marosvásárhelyen, és fáj neki, hogy Gertrudisszá kell lennie. Az 1848-as forradalom eseményeihez kötődő és 1860-ig betiltott Bánk bánnak ekkor különleges súlya volt a magyar színpadokon.
Kolozsvárott már – a budai bukás után – sikerrel játszotta Margit királynét is, azután Erzsébet királynőt Schiller Stuart Máriájában, Lady Milfordot az Ármány és szerelemben és tömérdek gyorsan és méltán elfelejtett, de a népszerűségét növelő, hálás szerepeket vígjátékokban, bohózatokban.
Jászai Marit ekkor már az egyik legkedveltebb vidéki színésznőként emlegetik a sajtóban. Vendégszereplésre hívják a Nemzeti Színházhoz, és szerződtetik is 1872-ben.
Ő megy, Kassai marad, ezzel a házasságának lényegében vége is, de formálisan csak évekkel később válnak el.
Pesten Gertrudisszal mutatkozik be, hatalmas sikerrel. A közönség ünnepli, a kritikusok fanyalognak.
A kritikusokra is befolyással bíró rivális színésznők és színész férjeik intrikái nehezítik, keserítik meg első éveit a Nemzetiben. A szép, fiatal női szerepek foglaltak voltak. A húszas évei első felében járó Jászainak anyák, öregasszonyok, rút és gonosz nőszemélyek jutottak. Ezek is előrevitték a pályáján. Fiatalon is nagyon jó volt rútnak, öregnek, gonosznak.
Volt egy emlékezetes bukása egy I. Erzsébet kegyencéről, Robert Devereux-ről, Essex grófjáról szóló darabban. Ő volt Erzsébet: „Jászai Mari asszonynak, ki mint Erzsébet királynő szerepelt, nagy része van a tegnapi előadás tönkretevésében. Játék közben való rossz szokásai közt nem szólunk arról, hogy öltözete oly rendetlenül áll rajta, mintha rádobálták volna, hanem csak azt említjük meg, hogy ülni, vagy karszékben eldőlni, nemcsak plasztikailag, hanem még illendően sem tud. Könyökléseiben annyi aesthetika-ellenes van, hogy ezzel nemcsak a műértő, hanem még a polgári termek társaságához szokott szemet is sérti. Testmozgásáról nem is szólunk, mely nehézkes, s minden báj nélküli.” (Pesti Napló, 1935. április 28.)
Ezt a kritikát egykori szerelme, Szomory Dezső idézi Jászairól szóló írásában, már annak halála után. Idézi azt is, ahogy Jászai reagált a kritikára:
Na, de tudjuk, kiből, mi beszél és én még nem vagyok bevégzett színésznő.
Nem tett úgy, mintha a kritikát független és érdektelen tollforgató ítéletének tekintené, de úgy sem tett, mint akire ne férne rá a kritika, és ne lenne hová fejlődnie.
1873-ban Szigligeti Ede kerül a Nemzeti élére. Ő volt Jászai pályája során az egyetlen direktor, akivel nem veszett össze. A Szigligeti-érában sorra kapja a nagy szerepeket, aratja a nagy sikereket. Ismét eljátssza Margit királynét, ekkor a legnagyobb sikerrel. Pályája során 17 Shakespeare-mű 19 szerepét alakítja. Volt Lady Macbeth, Goneril, Hippolyta, dajka a Rómeó és Júliában, Gertrud a Hamletben, Volumnia a Coriolanusban, Portia a Julius Ceasarban stb. Az antik hősnők is sorra bekerültek a repertoárjába: Antigoné, Kleopátra, Elektra, Médea, Phaedra. Amikor Szigligeti 1878-ban meghalt, már Jászai volt a Nemzeti Színház kvázi hivatalos királynője.
Ezután ért „rút” szerepkörének csúcsára: a Csongor és Tünde 1879-es ősbemutatóján ő volt az első Mirigy. És az első Éva is Az ember tragédiája ősbemutatóján 1883-ban.
Éva sok-sok különböző jelmezét Feszty Árpád tervezte, aki majd A magyarok bejövetele című körképet festi meg a Millenniumra. Ekkor ő Jászai szeretője. A színésznő első férjétől való különválása után egész életében szabad, független nőként élt, aki nyíltan vállalta szerelmeit, szeretőit, akikből elég sok volt. Feszty Árpád mellett Reviczky Gyula költő, Justh Zsigmond és Szomory Dezső írók tartoztak a nevezetesek közé. Utolsó nagy szerelme, akiről izzó szenvedéllyel ír, 57 éves korában talált rá egy nála sokkal fiatalabb orvos személyében.
Szigligeti halála után Paulay Ede irányítása alá került a Nemzeti. Jászai Paulayval is veszekedett eleget, különösen az első években, de aztán az ő Nemzetijében ért pályája csúcsára. Ahogy Mirigyet és Évát, úgy általában is vegyesen osztotta Paulay Jászaira a szép fiatal és a rút öreg szerepeket. Muszáj volt a királynőnek elvállalnia Teréza mamát is Az aranyemberben, de viszont Schiller Stuart Máriájában, amelyben korábban az idősödő Erzsébetet játszotta, most a fiatal Stuart Máriaként léphetett a színpadra.
1890-ben aratta élete legnagyobb sikerét Szophoklész Elektrájában. A főváros Elektra-lázban égett. Számos vidéki városban vendégszerepelt ezzel a szereppel. Előfordult, hogy a rendőrséget kellett kivezényelni a színház elé rendet csinálni, mert annyian akartak bejutni az előadásra. Rakodczay Pál egy egész kis könyvet írt Jászai Elektra alakításáról.
Ezt írta az előadásról a Nemzet (1890. december 31.): „Soha szerepe nem volt, melyben otthonosabbnak érezte volna magát; soha feladata képességeinek megfelelőbb nem volt, és talán azt is hozzá tehetnék, hogy alig volt még alakítása, melyet alaposabban tanulmányozott és gondosabban készített volna elő. Mindezek folytán talán ma esti sikerét is eddigi pályája fénypontjának lehetne tekinteni. Az első fölvonás után háromszor, a második után hatszor, a negyedik után hétszer és végül ismét háromszor hívták a lámpák elé. És sikerének mértékét nem is a kihívások száma, hanem a lelkesedés jelzi, mellyel folyton éljenezték. Egyes esetekben a művésznő megállt egész egy perczig a függöny előtt és ez idő alatt szüntelen harsogott a taps és a viharos éljen.”
A lelkes kritikákra Spectator reagált egy nyílt levéllel a Budapesti Szemle 1891. februári számában. Azzal vádolja Jászait, hogy Sarah Bernhardtot utánozza annak finomsága és karcsúsága nélkül. Jászai tombolt, elégtételt követelt, igyekezett megtudni Spectator (Ambrus Zoltán) kilétét. Egyik rajongója még párbajozni is hajlandó lett volna azzal a Spectatorral.
A Nemzeti Színház 1892-es berlini vendégjátéka után Európa legnagyobb színésznői, Sarah Bernhardt és Charlotte Wolter mellé állítják Jászait.
Paulay Ede halála után a Nemzeti lehanyatlik és anyagilag is nehéz helyzetbe kerül. Jászai egyre elégedetlenebb a színházával is, a szerepeivel is, pedig korábban sem volt elégedett soha. Azt, amikor a többiekével együtt az ő gázsiját is csökkenteni akarják, már nem tűri el: „Országszerte kínos feltűnést keltett a Budapesti Napló mai híre, amely A Nemzeti Színház alkonya cím alatt elmondta, hogy minő lealázó módon bánik el a Nemzeti Színház vezetősége Jászai Marival, a nemzet legnagyobb művésznőjével és egyben kijelentettük, hogy ebből az eljárásból a kiüldözés szándéka tűnik ki. És ma már tudjuk, hogy ez a szándék elérte a célját.” Így vezeti be a Budapesti Napló (1900. február 1.) Jászai Marinak Keglevich István intendánshoz írt nyílt levelét: „Az a megalázó szerződtetési ajánlat reám nézve hála Istennek tárgytalan. Mert a Nemzeti Színháznál uralkodó viszonyok engem már előbb arra a komolyan megfontolt elhatározásra kényszerítettek, hogy a művészeti pangás légköréből más, aktív munkát nyújtó működési térre kívánkozzam. Ennek folytán én már ez évi január hó18-ikán más színházhoz szerződtem el. És hogy helyesen cselekedtem, erre nézve nem kell nekem erősebb bizonyíték, mint az a mindenképpen jellemző levél, amely kegyelmességed ajánlatát tartalmazza és mely gondolkozása módját előttem és most már mindazok előtt, akik ügyünk iránt érdeklődnek, nyilvánvalóvá teszi.”
Jászai a Vígszínházhoz szerződött. A Vígszínház négy évvel azelőtt nyílt meg, és vele támadt először komoly alternatívája a Nemzetinek. Egy feltörekvő, modern színház állt szemben a hanyatló „nemzetivel”. És éppen a színház királynője lépett át oda. Éppen az, aki a Nemzetiben a „klasszikus” patetikus stílust képviselte az új generációval szemben.
Jászai „elvesztéséből” politikai ügy lett. Széll Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter magához rendelte a Jászai fizetését lecsökkentő intendánst, és igen hűvösen fogadta őt. Herczeg Ferenc is felszólalt az Országházban Jászai ügyében.
A miniszterelnök belügyminiszteri minőségében jelentést kért az intendánstól. A jelentésben ez áll: „A Nemzeti Színházra nézve az ő távozása, látogatottság és a bevételek szempontjából, káros hatással nem lesz, ő rég megszűnt vonzerő lenni. Legtöbbször üres házak előtt játszott, ami nem csekély mértékben járult az ő kedélyének megbomlásához. Bár az üres házakért folyton az igazgatóságot tette felelőssé. /…/ Jászai már a múlté, és csak a tradíció, a múltnak elismerése szól mellette, amely érzelmek helyénvalók, nagyon is felhasználhatók, azonban visszaélésekre és heccekre, de nem arra, hogy megtöltsék a színházat.” (A Nemzeti Színház százéves története, II. kötet, Budapest, 1938, Magyar Történelmi Társulat, 688.o.)
A Nemzeti igazgatója, gróf Festetics Andor belebukott a Jászai-ügybe.
A zsöllye és a karzat közönsége tüntetett a „vonzerővel már nem bíró” Jászai mellett. Vele együtt több jelentős színész is átpártolt a Vígszínházhoz.
Racine Phaedrájának bemutatóján még lelkesen fogadja őt a Vígszínház közönsége, de hamar kiderül, hogy Jászai nem oda való. Széll Kálmán miniszterelnök személyesen agitálja, hogy térjen vissza a Nemzetibe, és felajánlja neki az örökös tagságot.
Jászai győztesen tér vissza, de a Nemzetin az új vezetés sem segít. Jászai ismét tele van panasszal. Újra fulmináns leveleket írogat a színház vezetőinek. Akik megőrülnek tőle, mert mindenbe beleszól, nem szégyelli érvényesíteni a befolyását. Nemcsak személyes helyzetével elégedetlen, de az egész színházzal, a kevés próbával összecsapott előadásokkal, a szereptudatlan színészekkel, a túlméretezett társulattal, melynek jelentős része szerinte statisztának se jó.
Jászai kegyetlen őszinteséggel ír a színház állapotáról a naplójában is, csak egy dologgal nem néz szembe. Azzal, hogy korszakváltás, stílusváltás megy végbe. A patetikus szavalóstílust a hétköznapi beszédhez közelebb álló színpadi beszéd váltja fel. Földes Anna (Földes Anna: Így élt Jászai Mari, 1981, 147.o.) idézi Kárpáti Aurél szavait, miszerint
a modern színjátszás győzött, de ő egyedül életben tartott egy egész kort, egy egész stílust.
A modern színjátszás azonban nem a Nemzetiben győzött, hanem a Vígszínházban, a Thália Társaságban, a Magyar Színházban, később a Belvárosiban. A Nemzeti újabb nagy korszaka az 1920-as években Hevesi Sándor alatt már nem Jászai Mariról szólt.
Jászai azonban soha nem vált meg a színháztól, ha egyre kevesebbet játszott is. 1925. december 3-án, halála előtt tíz hónappal lépett fel utoljára Az aranyemberben. Illetve 1926. január 3-án még elszavalta a Nemzeti színpadán Arany Jánostól a Széchenyi emlékezetét.
Versmondóként is végig jelen volt. A Petőfi-kultusznak ő volt az egyik oszlopa.
Miközben egyre kevesebbet játszott, egyre többet írt. Nem csupán a naplóját, a memoárját, amely csak a halála után jelenhetett meg, hanem esszéket, tudósításokat, cikkeket. Harcos írásokban agitált az alkoholfogyasztás, a dohányzás, a szerencsejátékok, kiváltképp a kártya ellen.
1908-ban felveszik a Petőfi Társaságba. Székfoglalója tanulmány a színészetről Egy színészlélek címmel, amelyet Az Újság (1909. február 16.) hoz a címlapon folytatásokban: „A színészetnek valamennyi művészetre szüksége van és a valamire való színész meg is lopja valamennyit, mint a méh a mezők valamennyi virágát. /…/ Tökéletes akartam lenni és mindent akartam tudni, ha a tehetséget nagy műveltséggel körül nem abroncsoljuk, hogy az intuiczióból biztos tudás váljék, akkor a tehetség sziporkázik, sustorog, tévelyeg, kilobban és kialszik, mint a tűzijáték. Csak játékra volt jó. /…/ hogyan lehetne például történelmi alakokat a történelemnek nemcsak ismerete, de teljes átérzése nélkül formába önteni? Sehogy. Az olyan alakítás csak sötétben való tapogatódzás…” A tökéletesség akarásából fakadt örökös elégedetlensége önmagával is, a színház világával is.
A modern világ nem nagyon, de a film érdekelte. Lelkesen részt vett két film elkészítésében 1914-ben. Az egyik a Bánk bán volt. Éppen befejeződött a Bánk bán forgatása, amikor kitört az első világháború.
Jászai a háborúellenes törpe kisebbséghez tartozott:
A világ kilódult a sarkaiból… Most a gyilkolás az élet rendes folyása: az emberek napi foglalkozása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket. /…/ A háború megölte a hitemet. Üres, sötét, szomorú a föld. /…/ Minden hazugság volt, amire tanítottak eddig
– ezeket írja a naplójába.
A háború éveiben szinte minden szabadidejét sebesült katonák között tölti. Ideje sok volt, mert keveset tölthetett a színpadon. A jövedelme magas volt, mert ahhoz nem nyúlhattak. Így aztán sokat lehetett a sebesültek között. Egész délutánokon át szavalt nekik. Vitt ruhát, könyvet, élelmet, még dohányt is, bármennyire esküdt ellensége volt a dohányzásnak. Szinte minden jövedelmét a sebesültekre költötte, még adósságot is csinált, ékszereket is adott el. A lakása adományraktár volt.
Az 1918-as forradalmat üdvözölte, azzal, hogy a Habsburgoknál minden jobb. A Tanácsköztársaság idején Egy színésznő mint munkásasszony címmel jelentetett meg nagy cikket a Színészek Lapjában. Ideológiai hitvallás nincs a cikkben, a saját életének nyomorúságos pillanatairól ír. Jelen van a színészek szakszervezetében. Hiszen az érdekvédelem nem állt tőle távol. Ott van az utcán a Vörös Hadsereg toborzó meneteiben, mint a vezető színészek jelentős része. A kommün bukása után örül, hogy újra rend van, aztán megrémül, hiszen nem rend van, hanem megszállás és terror. És jön Trianon, amely őt is letaglózza, mint az egész országot.
Minden szilveszterkor elzarándokolt Kiskőrösre Petőfit köszönteni a születésnapján. 1925 végén is ezt tette. Megfázott, és ezután már nem nagyon kelt föl a betegágyából a haláláig. A cukorbetegsége elhatalmasodott.
Szeptember utolsó és október első napjaiban az újságírók már ott nyüzsögtek a Városmajor utcában a János Szanatórium környékén, hogy híreket szerezzenek a nagyasszony állapotáról, aki nem fogad újságírót. Nem akarja, hogy annyit foglalkozzanak a haldoklásával, mint Blaha Lujzáéval, aki vele egy évben született és halt meg, csak ő már januárban.
A lapok megírták, hogy Jászai már hívatott asztalost, hogy méretet vegyen a koporsójához, aztán jobban lett.
A Pesti Hírlap október 5-én megírja, hogy Jászai Mari állapota válságosra fordult.
Október 5-én délelőtt a színésznő meghalt.
Október 6-án a fővárosi napilapok többsége címlapos vezércikkben búcsúzott Jászaitól. Volt olyan lap, amelyben szinte az egész címlap Jászaié volt. (Budapesti Hírlap, 1926. október 6.)
A gyászhoz politikai üzeneteket kapcsoltak. A nemzet sorsát kötötték össze a nemzet színésznőjéével. Nem elég Trianon, még Jászai Mari is…
„… gyászt és sírást jelentett volna az ő elmúlása akkor is, amikor portánk szélét a Kárpátok rengetege és az Adria vize horzsolta, oly gazdag volt az ő tehetsége, oly hatalmas térséget töltött be lénye s annyi mindent magához ölelt az ő művészete. De most, hogy kifosztottan és árván állunk itt, éppen most jelenti a hírnök, hogy Jászai Mari is elment. Tehát nem volt elég keserűség a kehelyben, még ezt a veszteséget is beleöntötték.” (Az Est, 1926. október 6.)
„A tömegek ösztönösen, a kritika öntudatosan a magyar fajiságnak, ennek a nehezen meghatározható, de benne is eltéveszthetetlenül megérzett rajznak egyik tökéletes inkarnációját látták meg benne…” (Magyarság, 1926. október 6.)
„Egy nagy magyar asszony, egy kiváltságos művésznő, kiválasztotta magának a nemzeti gyásznap, október hatodika előestéjét, hogy a mulandóságból átlépjen a halhatatlanságba.” Így írt Rákosi Jenő (Pesti Hírlap, 1926. október 6.).
Móricz Zsigmond pedig így (Az Est, 1926. október 8.):
Először is az őserőnek hódolok, mikor ráeszmélek, mi lett egy mezítlábas libapásztor leánykából. A nép gyermeke lenni, ez valóban iszonyú terhet jelent a zseni szárnyain. S mit jelentett még az ő születése idejében?? a forradalom után? Mily áttörhetetlen fekete ködben sötétlett a tömeg s élte a maga vegetatív életét. S ez a nő, mint a sötétből felszökő sugár lobbant ki kultúréletünk egére.
A „magyar zsidóság politikai hetilapja”, az Egyenlőség (1926. október 5.) így búcsúzott Jászaitól: „Az utolsó években és az antiszemitizmus legizzóbb tombolása idején is őszinte megértője, igaz barátja volt a magyar zsidóságnak Jászai Mari, aki Kiss József halhatatlan költeményeit, a Simon Juditot, Jehovát először vitte diadalra, s akit legutóbb az Egyenlőség Szabolcsi emlékünnepélyén üdvözölt a magyar zsidóság, mikor elhunyt nagy vezérének szavait és szellemét keltette életre a Zeneakadémia dobogóján.”
A Nemzeti Színház előtt, a Blaha Lujza téren hatalmas díszes állványt emeltek. Arra helyezték Jászai Mari koporsóját. A Nemzeti Színháznak a tér felé eső oldalát és a tér többi épületét fekete drapériával takarták.
Kora reggeltől kora délutánig tízezrek özönlöttek a ravatalhoz. A gyászünnepségen Klebelsberg Kunó kultuszminiszter szónokolt: „…nagy vigasztalás az a szenvedő nemzetekre nézve, ha a megpróbáltatás nehéz óráiban lángoló lelkek élnek körünkben. Nem zúdulunk tehát föl az Urnak kifürkészhetetlen akaratával szemben, amely elszólította körünkből azt a lelket, amelynek derűje úgyis elenyészett a tragikus csapások súlya alatt.”
Jászai Marit a Kerepesi úti temetőben temették el. A síremlékét kívánsága szerint a Nemzeti Színház 1908-ban felszámolt épületéből kimentett elemek alkották.
Blaha Lujzával ellentétben, akiről még életében elnevezték azt a teret, ahol lakott, Jászai Mari lakóhelye, a Rudolf tér csak 1950-ben kapta meg a színésznő nevét.