hvg.hu, 2026. szeptember 25.
RÉVÉSZ SÁNDOR
1926. szeptember 25-én fogadták el Genfben a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem felszámolásáról szóló nemzetközi egyezményt. A rabszolgatartás tilalma ekkor vált a nemzetközi jog részévé. A rabszolgaság sokféle formáját számolták föl vagy legalábbis tiltották be szerte a világon az elmúlt évezredek során, de az létezik ma is, sokféle formában, sok országban. Becslések szerint ma 40-50 millió ember él rabszolgasorban.
Amikor 1871-ben Eugene Pottier az Internacionálé szövegét írta a magyar fordításban „A múltat végképp eltörölni rabszolgahad indulj velünk!” sorral, Franciaországban és gyarmatain már rég betiltották a rabszolgaságot, de a radikális munkásmozgalom az egész proletariátust rabszolgának minősítette himnuszában is. Az ő felfogásukban a rabszolgaságot csak a kapitalizmussal együtt lehet eltörölni.
Ám, ahol eltörölték a kapitalizmust, a legkevésbé sem törölték el vele együtt a rabszolgaságot. A Gulagon rabszolgák millióit dolgoztatták. A mai Kína a legnagyobb rabszolgatartó országok közé tartozik.
Az ókori és a középkori rabszolgasággal itt most nem foglalkozunk. Az 1926-os nemzetközi egyezmény annak a folyamatnak a csúcspontja volt, amelyben az Újvilág felfedezésétől, az újkori gyarmatosítás kezdetétől, tehát a 16. század elejétől a 19. század közepéig létező hatalmas méretű rabszolga-kereskedelmet és rabszolgatartást betiltották.
A rabszolgatartásban és a rabszolga-kereskedelemben való közvetlen állami részvétel a 18. század második felében visszaszorult. A 19. században számos állami és államközi egyezmény szorgalmazta a rabszolgaság felszámolását.
1807-ben Angliában szabadították fel a rabszolgákat. A Napóleon utáni Európa berendezkedését meghatározó 1815-ös bécsi kongresszuson is kiadtak egy rabszolgaság-ellenes nyilatkozatot. 1848-ban a francia gyarmatokon tiltották be a rabszolgaságot. 1865-ben, a polgárháborúban győztes északiak tiltották be a rabszolgaságot és szabadították föl a rabszolgákat az Egyesült Államokban. Az USA példáját a következő évtizedekben egyre több dél-amerikai ország követte. A nagyhatalmak 1876-ban a gyengülő török birodalmat kényszerítették rá a rabszolgaság feladására. A nagyhatalmak többi ázsiai és afrikai muszlim államra is nyomást gyakoroltak ebben az ügyben. Az 1885-ös berlini Kongó-konferencián, amely jogilag megalapozta az európai hatalmak versenyfutását a fekete-afrikai területekért, az európai gyarmatosítók az Egyesült Államokkal együtt betiltották a fekete-afrikai és a muszlim országok által folytatott rabszolga-kereskedelmet.
Az első világháború és az azt követő forradalmak, utóháborúk, békeszerződések után aktuálissá vált a rabszolgaság problémájának globális rendezése. Ehhez akkor már rendelkezésre állott egy nemzetközi csúcsintézmény, a Népszövetség. 1924-ben kineveztek egy ideiglenes bizottságot a rabszolgák helyzetének áttekintésére. Ebben benne voltak korábbi gyarmati vezetők, az olyan súlyosan érintett országok képviselői, mint Haiti, és a (a munkavállalók jogi és szociális védelmére 1919-ben alakult) Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) képviselői.
A bizottság 1925-ben elkészítette a jelentését, és ennek ajánlásai szerint fogalmazták meg 1926-ban a rabszolgaságot és a rabszolga-kereskedelmet tiltó egyezményt. Az egyezmény szövege a világháborúban győztes gyarmattartó nagyhatalmak érdekeit tükrözte, ezért a rabszolgaságot szűken definiálták. Így:
A rabszolgaság az egyénnek az az állapota vagy helyzete, amelyben felette a tulajdonjognak ismérveit vagy egyes ismérveit gyakorolják.
Az egyezmény tehát csak a rabszolgaságnak azt a formáját tiltotta, amelyben a rabszolga jogi értelemben is a rabszolgatartó tulajdona, ingó vagyona (chattel slavery, esclavage des biens meubles). Az angol és a francia gyarmatokon, valamint Belga-Kongóban éppen ekkor, az 1920-as években terjedt el minden korábbinál nagyobb mértékben a kényszermunka gyakorlata, amelyet az egyezmény nem tiltott.
A dokumentumba beleírták, hogy a Magas Szerződő Felek azon lesznek majd, hogy a kényszer- vagy kötelező munka „ne létesítsen a rabszolgasághoz hasonló helyzetet”, hogy csak közcélokra lehessen igénybe venni, s ahol egyéb célokra veszik igénybe, ott ezt a gyakorlatot „amint lehetséges, fokozatosan” szüntessék meg. (Az egyezmény magyar nyelvű szövege itt, az angol nyelvű itt olvasható.)
Ezzel a semmire sem kötelező szöveggel lényegében jóváhagyták a gyarmatokon folyó kegyetlen kényszermunkát. Az egyezmény eredeti formájában a rabszolgaságnak azt a formáját tiltotta egyértelműen, amely már kiment a divatból, és nem tiltotta azt, amit széles körben gyakoroltak.
1930-ban azután a tiltást kiterjesztették a kényszermunkára is, de ennek sem volt érdemleges hatása, mivel az egyezmény nem hozott létre sem szankciórendszert, sem ellenőrzési mechanizmust.
A Népszava 1933. augusztus 29-én tudósít arról, hogy Max Diamant (Németországból emigrált, zsidó származású szociáldemokrata) részletesen dokumentált petíciót nyújtott be a Népszövetség titkárságának arról, hogy Németországban százezer bírósági eljárás nélkül internált embert kényszerítenek munkára. Fizetséget nem kapnak, magánvállalkozásoknak is kiadják őket. Diamant szorgalmazza, hogy a Népszövetség az 1926-os egyezmény alapján indítson vizsgálatot. Ez már csak azért sem történt meg, mert Németország két hónappal később kilépett a Népszövetségből.
Magyarországon 1933 elején cikkelyezték be az 1926-os egyezményt az 1930-as kiegészítéssel együtt. A kényszermunkát hatalmas mértékben kiterjesztő Hitlerrel kivételesen jó viszonyt ápoló Gömbös Gyula volt ekkor a miniszterelnök.
A rabszolgaság ügyét vizsgáló nemzetközi szervezetek megállapították, hogy a szélnek eresztett rabszolgák gyakorta még kilátástalanabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben voltak.
Munkát nem kapnak, iskolázatlanok, önálló kezdeményezésre szocializációjuk folytán alkalmatlanok. Boldogok, ha valaki megfogja és a birtokára viszi őket. Végre van, aki parancsol és enni ad nekik.
Szálasi Ferenc nyilas pártjának szócsöve, a Magyarság (1939. szeptember 23.) arról ír, hogy egész Afrikában szörnyű a rabszolgahelyzet, csak Abesszínia a kivétel, ahol Mussolini Olaszországa rendet csinált. (Abesszíniában iszonyatos vérengzést vittek végbe az olasz csapatok. Addisz-Abeba lakosságának 20 százalékát kiirtották.)
A második világháború kirobbanásáig sok minden nem történt. A világháborús tapasztalatok, a kényszermunkatáborok borzalmai újra előtérbe állították a rabszolgaság problémavilágát.
Az ENSZ közgyűlése 1948-ban elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amelynek 4. cikke leszögezi, hogy
senkit nem lehet szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formája tilos.
Ez a megfogalmazás már azonos lényegűnek tekinti a szolgaság és a rabszolgaság állapotát.
1956-ban készült egy kiegészítő jegyzőkönyv, amely a rabszolgaságnak tekintett gyakorlatok körét kiterjeszti az adósrabszolgaságra (debt bondage), a szolgaság különféle formáira, a gyerekmunkára, a kényszerházasságra, a szexuális kizsákmányolásra.
Ezzel a kiterjesztéssel a figyelem a nőkre és a gyerekekre irányult, akik leginkább ki vannak téve a rabszolgasorsba hajtó erőszaknak.
Az 1956-os jegyzőkönyvet az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, az ECOSOC készítette elő. Az ECOSOC már akkor leszögezte, hogy szükség van egy olyan önálló testületre, amely a modernkori rabszolgaság gyakorlatát feltárná és irányítaná az ellene folyó küzdelmet. Majdnem két évtized telt el, mire ez a munkacsoport 1974-ben felállt. A 21. századi rabszolgaság tényeit egy nagyon részletes, alaposan dokumentált angol Wikipédia-szócikk is összefoglalja.
A jelenkori rabszolgaság – bár fejlett országokban is létezik – elsősorban a szegénység „mellékhatása”. Azokban az országokban, ahol az emberek zöme nem jut oktatáshoz, megfelelő információkhoz, ahol nem a jog, hanem az önkény uralkodik, ahol a megélhetési kényszer nem hagy választási lehetőséget, sokan és könnyen beleesnek a rabszolgaság csapdájába. Kiváltképp a védtelenebb kisebbségi csoportok tagjai. Ezekben az országokban a rabszolgaságot könnyű elrejteni, álcázni, annál nehezebb feltárni, és még nehezebb változtatni a helyzeten.
A modernkori rabszolgaság bizonyos szempontból rosszabb is lehet a réginél, mert amikor a rabszolga vagyontárgy volt, komoly árat kellett fizetni érte, értéket képviselt, inkább megérte a rabszolgatartónak gondoskodni az egészségéről, a munkaerejéről, mint most, amikor olcsóbb őt lecserélni és a kiszolgáltatott munkanélküliek tömegéből pótolni.
A rabszolgaság régi formája is felbukkan még itt-ott. Líbiában, ahol 2014 óta polgárháborús viszonyok uralkodnak, és a jogrend teljesen összeomlott, nyilvánosan, nyílt rabszolgapiacon árulnak foglyul ejtett migránsokat. Mauritániában a klasszikus rabszolgaság papíron ugyan tiltott, a gyakorlatban azonban ennek a tiltásnak nem szereznek érvényt. Becslések szerint a lakosság 2 százaléka, körülbelül 90 ezer ember a gazdája tulajdonában lévő rabszolga, akinek a gyerekei is rabszolgának születnek. Az adósrabszolgaság is gyakorta átöröklődik az utódokra.
Számos országban a prostitúcióra kényszerített szexuális rabszolgákkal is tulajdonként bánnak, adják-veszik őket. Jóléti európai államokban is. Ennek a rabszolgaságnak éppenséggel magyar áldozatai is vannak.
Állami szervek közpénzből is finanszíroznak kényszermunkát. Erőszakkal, megfélemlítéssel, őrizetben tartással, személyes dokumentumok visszatartásával kényszerítenek munkára embereket. Magánszemélyek migránsokat, menedéket keresőket dolgoztatnak azzal a fenyegetéssel, hogy feladják őket a hatóságoknak.
Egy ENSZ-jelentés szerint Eritreában 3-400 ezer ember dolgozik kényszermunkásként valamilyen titokzatos katonai programban.
Észak-Koreában belföldön is, külföldön is dolgoztatnak embereket gyakorta életveszélyes körülmények között, sokszor fizetés nélkül. A Global Slavery Index becslése szerint az állami rabszolgák száma az országban megközelíti a 3 milliót – lakosságarányosan Észak-Koreában van a legtöbb rabszolga a világon, Norvégiában a legkevesebb).
Üzbegisztánban a gyapotot takaríttatták be a földekre kivezényelt hivatali dolgozókkal, diákokkal, tanulókkal, köztük általános iskolás gyerekekkel. Az üzbég gyapotra kimondott nemzetközi bojkott kellett hozzá, hogy ezt a gyakorlatot – nagyrészt – felszámolják.
A börtönök lakóit kétféleképpen lehet az ítéleten túl büntetni. Ha megtagadják tőlük a munka lehetőségét vagy ha kényszerítik őket a munkára. Az USA számos államában ez utóbbi a gyakorlat. Van, ahol egyáltalán nem kapnak a munkájukért fizetést, és van, ahol egy órai munkáért a 2010-es évekből származó adatok szerint 1 dollárt sem fizetnek. Aki nem dolgozik, azt magánzárkába küldik, vagy nem látogathatják őket a hozzátartozóik. Az állam is, a magánbörtönök üzemeltetői is sok pénzt keresnek az elítéltek kényszermunkájával.
Kínában kényszermunkások milliói dolgoznak a munkatáborokban, az átnevelőtáborokban, a Hszincsiangban létesített táborokban, ahová elsősorban ujgurokat, kisebb számban tibetieket és politikai elítélteket deportálnak.
Egy 2013-as jelentés szerint az Egyesült Királyságban vannak olyan foglyok, akiket heti 10 fontért dolgoztatnak.
Ausztráliában megtörténik, hogy raboknak 80 centet fizetnek azért a munkáért, amelyért a szabad munkások 35 dollárt kapnak.
Az adósrabszolgaság Indiában, Pakisztánban, Nepálban a legelterjedtebb. A kölcsönök feltételei olyanok, hogy azokat gyakorlatilag soha nem lehet ledolgozni. Gyakran az utódok is megöröklik a tartozást. Sokakat eleve hozzátartozóiktól örökölt adósság taszít rabszolgaságba.
Az Egyesült Államokban, a tehetős nyugat-európai és közel-keleti országokban a bevándorlók, menekültek, vendégmunkások kerülnek tömegesen rabszolgasorba. Feljelentéssel, kitoloncolással fenyegetik őket, irataikat elkobozzák.
A 2022-es katari labdarúgó-világbajnokság létesítményeinek építése közben több mint 6500 vendégmunkás halt meg.
Az Arab-félsziget déli részén elhelyezkedő gazdag országokban, ha vissza is szorult, még létezik a kafalarendszer, amely teljes mértékben kiszolgáltatja a munkásokat a munkaadóknak. A munkások a munkaadó (ottani szóhasználattal a „szponzor) engedélye nélkül nem változtathatnak munkahelyet és nem is távozhatnak el.
A rabszolga-kereskedelem tipikus mai formája szexrabszolgák, köztük kiskorúak szállítása Délkelet-Ázsiából és Kelet-Európából, különösen Laoszból és Moldovából a gazdag nyugati országokba. Nem ritka, hogy fiúkat kasztrálnak a szexipar céljaira. Becslések szerint a mai rabszolgák ötödét a szexiparban foglalkoztatják.
Timon Ákos, a dualizmus korának nagyhírű jogtudósa megírta, hogy a 19. században a családfő még a tulajdonának tekinthette a család nőtagjait Magyarországon is. Vagyis tulajdonosi jogokat gyakorolhatott fölöttük, mint a rabszolgatartók a rabszolgák fölött (azzal a különbséggel persze, hogy a családfő nagyobb valószínűséggel kötődött érzelmileg a feleségéhez, lányaihoz, mint a rabszolgatartó a rabszolgáihoz). A nők a világ számos pontján, a patriarchális rendet őrző országokban ma is ilyen helyzetben vannak.
A kényszerházasság lényegében tulajdonosváltást jelent a nők, jellemzően nagyon fiatal, sokszor gyermekkorú nők számára.
Azokban az országokban, ahol sokan élnek szegénységben, és nagyok a vagyoni különbségek, tömeges jelenség, hogy a szűkölködő családok korán férjhez adják lányaikat tehetős, általában sokkal idősebb férfiakhoz. Ezek a nők az esetek nagy részében házi rabszolgaként vesznek részt férjük és családja ellátásában, és ki vannak téve fizikai, verbális és szexuális erőszaknak.
Fejlett, nyugati országokban sem ismeretlen a rabszolgaságnak ez a formája. Az Egyesült Királyságban 2014–2016 között 3546 esetben jelentettek be a rendőrségen kényszerházasságot, és ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. A menyasszony-kereskedelem – a rabszolga-kereskedelem egyik formája – távoli országok között is zajlik.
Becslések szerint a jelenkori rabszolgák 12 százaléka gyerek. Nagy számban dolgoztatják őket a kakaó- és gyapotültetvényeken, a halászatban, a szexiparban vagy kényszerítik koldulásra őket. Haitiban a gyerekek kizsákmányolása a rabszolgatartás uralkodó formája.
A családjuktól elrabolt gyerekeket katonákként alkalmazzák Afrika háború dúlta országaiban. Állami haderőben is, paramilitáris alakulatokban is. A rabszolgaságnak ez a formája nem csak fiúkat érint. Lányokat is dolgoztatnak szakácsként, szolgaként, őrként, kémként. A szexuális erőszaknak fiú- és lánygyerekek egyaránt ki vannak téve.
A rabszolgaságban tartott emberek számát ma, a genfi egyezmény aláírása után száz évvel 40-50 millióra becsülik.