hvg.hu, 2026. szeptember 9.

RÉVÉSZ SÁNDOR

A 20. század három dobogós tömeggyilkosa, Hitler, Sztálin és Mao közül csak a kínai diktátornak maradt meg állami tisztelete és tömegkultusza. Utódja, Teng Hsziao-ping Mao életművét 70 százalékban jónak, 30 százalékban rossznak értékelte, de tanítása továbbra is része a kommunista párt ideológiájának.


A ma már hasonló statisztikát nem közlő Guinness Rekordok Könyvében korábban az állt, hogy a világtörténelemben Mao Ce-tung pusztította el a legtöbb embert. Mégis sok millió kínai család tart az otthonában Mao-szoborral díszített házioltárt. Rengeteg kínai teherautó és taxi visszapillantó tükrén lóg védőszentként Mao képe.

A torzra balzsamozott teteme köré épített mauzóleum és hatalmas portréja ma is ott látható az állam szimbolikus centrumában, a Tienanmen téren. Pedig ma már nemcsak a Mao uralmától megmenekült Tajvan és Hong Kong, hanem a Mao utáni Kína története is bizonyítja, hogy a diktátor tízmilliók halála és százmilliók szenvedése árán nem elősegítette, hanem akadályozta Kína kiemelkedését a nyomorból és elmaradottságból.

Miből lesz a zsarnok?

Miként Lenin, Marx és Engels, származását tekintve Mao is „osztályidegen” volt. Apja a legmódosabb gazdák közé tartozott a Hunan tartománybeli Saosanban, ahol 1893. december 26-án megszületett a leendő diktátor.

Szigorú ember volt az apja. Szorgalmasan verte gyermekeit, akiket az anyjuk buddhista szellemben nevelt. A 13 éves Maót az apja birtokegyesítés végett házasságra kényszerítette egy 17 éves lánnyal, akit a lázadó tinédzser nem ismert el társának, és akit aztán fiatalon el is vitt egy vérhasjárvány.

Mao tinédzser korában elhagyta a buddhizmust. Apja birtokán dolgozott és falta a könyveket. George Washington és Napóleon személyisége ragadta meg. A képviseleti demokrácia eszméje lelkesítette. Az iskolában falusi származása miatt gúnyolták, terrorizálták.

A Hunan fővárosában, Csangsában kitört éhséglázadás radikalizálta politikai – ekkor republikánus – nézeteit. Csangsát, ahol középiskolába járt, erős forradalmi szellem hatotta át. Az abszolutista császári hatalom itt fölöttébb népszerűtlen volt. Mao a republikánus forradalmár, Szun Jat-szen híveként és katonájaként élte meg a császárságot megbuktató forradalmat 1912-ben, bár ő maga harcokban nem vett részt. Szenvedélyesen érdekelte a haditechnika. Ebből a szempontból is élénken figyelte az első világháború eseményeit.

A középiskola után több tanintézményben kereste a jövőjét. Beiratkozott a rendőri akadémiára, jogi és gazdasági iskolába, szappangyártó szakiskolába. Mindenhonnan kirúgják vagy kimarad. Ideje jelentős részét a könyvtárban tölti. Olvassa Adam Smith, Montesquieu, Darwin, Mill, Rousseau, Spencer műveit. Büszke és független értelmiséginek érzi magát, és lelkesedik Friedrich Paulsen nézeteiért, aki azt vallja, hogy az erős személyiséget nem kötik erkölcsi normák, hanem túllép ezeken nagy céljai elérése érdekében.

Végül kiköt Hunan tanárképzőjén, ahol egy professzora kezébe adja a Kínai Kommunista Párt későbbi alapítója, Csen Tu-hsziu radikális irodalmi lapját, Az Ifjúságot. Egy iskolatársával gyalog bejárják Hunan tartományt. Kéregetnek, irodalmi kuplékat írnak, így tartják fenn magukat az úton.

Mao népszerű volt a diákok körében. Megválasztották a Diákszövetség titkárának, megszervezte a Diákönkormányzatok Szövetségét. Cikket írt Az Ifjúságba arról, miként növeljék és állítsák a forradalom szolgálatába a fiatalok a fizikai erejüket. Megválasztották az iskolát a fosztogató katonáktól védő önkéntes diákalakulat parancsnokának. 1919-ben évfolyamharmadikként diplomázott.

Pekingbe menet, ahol rosszul fizetett segédkönyvtáros lesz az egyetemen. Hét Hunanból jött diákkal osztozik egy szűk szobán. Pjotr Kropotkin anarchista tanainak hatása alá kerül. Tanulmányozza a marxizmust.

A versailles-i békeszerződés, amelyben a győztes nyugati hatalmak Kína helyett Japánnak ítélték a korábbi német területeket és koncessziókat, Maót végképp kiábrándította a nyugati hatalmakból és meggyőzte arról, hogy az igazságtalan és irracionális nemzetközi világrend megérett a forradalomra.

Mao, miközben történelmet tanított egy általános iskolában Csangsában, tüntetéseket szervezett Hunan tartomány korrupt és erőszakos kormányzója ellen. Diáksztrájkot és munkássztrájkokat szervezett. Feminista szellemiségű cikkeket írt a helyi napilapba. Esti iskolában agitálta a munkásokat. Miután a kormányzó elmenekült, az új vezetés iskolaigazgatóvá nevezte ki. Volt már rendes fizetése, egzisztenciája – megnősült.

A párttal egy az útja – de melyikkel?

Nem volt ott a Kínai Kommunista Párt (KKP) három alapítója között, de megjelent 1921 nyarán a párt első sanghaji kongresszusán, melynek 13 delegáltja egy tó közepén egy dzsunkán tanácskozott. Kinyilvánították a párt munkásjellegét, noha egyetlen munkás sem volt a küldöttek között. Mao lett Hunan tartomány párttitkára.

A KKP – Lenin tanácsát követve – összefogott a polgári demokratákkal, csatlakozott az általuk vezetett Kuomintanghoz, hogy együtt vívják meg Kína nemzeti forradalmát. Mao lelkesen üdvözölte az összefogást, és fontos funkciókat töltött be a Kuomintangban.

1924-ben szülőhelyén, Saosanban szembesült a lázadó parasztság harcra készségével. A parasztok egy része elfoglalta a gazdag földtulajdonosok birtokait és kommunákat alapított. Ekkor alakult ki Mao meggyőződése, miszerint a parasztságra döntő jelentőségű forradalmi erőként lehet számítani. Erről a Kuomintang baloldali szárnyát meg tudta győzni, de a kommunista elvtársait nem. Később pedig éppen ez lett a maoizmus egyik legfontosabb megkülönböztető jegye a kommunista világmozgalmon belül.

1925-ben Szun Jat-szen meghalt. A Kuomintang vezetését Csang Kaj-sek vette át, aki háttérbe szorította a baloldalt és a kommunistákat. Mao azonban 1926-ben még támogatta Csang seregének északi expedícióját.

1927-ben Csang seregei hozzáláttak a kommunisták lemészárlásához. A KKP elvesztette tagjai kb. 40 százalékát. A KKP megalakította a saját hadseregét, a Vörös Hadsereget, melynek Mao lett a főparancsnoka. Megpróbált katonai erő felvonultatásával parasztfelkelést kirobbantani Hunanban, de nem járt sikerrel. A kudarc következtében kirúgták a párt központi és helyi vezetéséből. Megbírálták, amiért a vidéki akciókra helyezi a súlypontot és opportunista módon viszonyul a „romlott” polgári elemekhez. Az ortodox pártvezetők visszatartó erőként néztek a parasztokra és kigúnyolták Maót, amiért mozgósítani akarta őket.

1928-ban Mao elvált a feleségétől, három gyermeke anyjától, és feleségül vett egy 18 éves forradalmár leányt, hat további gyermekének anyját.

A Kuomintang Csang vezetésével folytatta a kommunisták elleni hajtóvadászatot. Mao előző feleségét, Jang Kaj-hujt elfogták, megkínozták, s miután nem volt hajlandó elítélni Maót, felnégyelték és a maradványait kitűzték Csangsa városának kapuira. Jang húgát is kivégezték.

Mao Csianghszi tartományban – eredetileg hatszáz fegyveressel – létrehozta a maga külön kis birodalmát, egy „önkormányzó államot”, ahol kisajátították a földesurak birtokait, a földesurakat pedig „átnevelésnek” vetették alá. Az átnevelésre alkalmatlannak tartott vagy alkalmatlannak bizonyult osztályidegen elemeket kivégezték, sokszor nyilvánosan. 1931-től 1934 őszéig állt fenn ez az állam, és ezalatt több százezer embert végeztek ki vagy dolgoztattak halálra. Mao ezekben az években nem csupán öldökölt. Sokat tett az írástudatlanság felszámolása érdekében és bátorította a nők politikai szerepvállalását. Kinyilvánította, hogy „még a sánták, süketek és vakok is hasznosak lehetnek a forradalmi harcban”, és ezzel a jelszóval két gengszterbandát is integrált a csapatába.

Mao működésére Sztálin is felfigyelt, és az ő támogatásával lett Mao 1932-ben a KKP politikai bizottságának teljes jogú tagja.

Polgárháborúból világháborúba

1934 őszére a Mao által létrehozott szakadár állam helyzete tarthatatlanná vált. A Kuomintang seregeinek szorításából 1934 októberének közepén kitört a Mao vezette sereg. A gyerekeket, asszonyokat, betegeket hátrahagyták. A Kuomintang katonái lemészárolták őket, hiába rendeltek ki védelmükre egy gerillacsapatot.

1934 októberében megkezdődött az egy évig tartó „hosszú menetelés”. Mao a Csianghszi tartománybeli Jütuból délre, a Senhszi tartománybeli Jenanba vezette a KKP seregét. A 85 ezer katona és 15 ezer pártkáder mintegy 10 százaléka élte túl a megpróbáltatást, amely alatt a hivatalos legenda szerint 12 ezer kilométert, a történészek rekonstrukciója szerint nagyjából 6 ezer kilométert tettek meg. Bármekkora volt a veszteség, ez a manőver biztosította a Vörös Hadsereg fennmaradását.

Ekkor választották meg Maót a KKP Politikai Bizottsága elnökének és a Vörös Hadsereg főparancsnokának, majd a Katonai Bizottság elnökének. Ettől a pillanattól ő lett a Kínai Kommunista Párt megkérdőjelezhetetlen vezére egészen négy évtizeddel később bekövetkezett haláláig. Személyi kultuszának kiépítése már 1943-ban elkezdődött.

A hosszú menetelés évében, 1935-ben hirdette meg a Komintern VII. kongresszusa a népfrontpolitikát, melynek jegyében a kommunisták együttműködhettek más erőkkel a fasiszták, nácik ellen. 1936-ban Japán és Németország megkötötte az antikomintern paktumot. 1937 elején Japán offenzívát indított Kína ellen, hogy újabb területeket hódítson meg. A népfrontpolitika nevében Sztálin utasította a KKP-t, hogy fogjanak össze a japán invázió elleni harcban a Kuomintanggal. Maót könnyebb volt rábeszélni erre az összefogásra, mint Csang Kaj-seket. Ez az együttműködés a világháború végéig, Japán vereségéig kitartott. A Kuomintang átengedett egy kisebb országrészt a kommunistáknak, és hozzájárult a Vörös Hadsereg kiépítésének költségeihez.

Mivel a Japán elleni harc, kivált a százezrek halálával járó nankingi vérengzés után össznépi ügy lett, sokan jelentkeztek a Vörös Hadseregbe (is), amely félmilliósra hízott és Népi Felszabadító Hadsereg néven működött a világháború alatt.

1937-ben Mao elvált (a gyerekkori kényszerházasságot nem számítva) második feleségétől, és 1938-ban feleségül vette Csiang Csing színésznőt. A párt vezetői nem nézték jó szemmel Mao és a színésznő szerelmét. Mao előző felesége, Ho Ce-csen politikai aktivistaként is nagy megbecsülésnek örvendett. Ő csinálta végig Mao oldalán a hosszú menetelést. Többször meg is sérült. Csiang Csing színésznőként gyanús egzisztenciának számított. Többen a Kuomintang titkos ügynökét gyanították benne. Végül a Politikai Bizottság azzal a kikötéssel egyezett bele a házasságba, hogy Csiang legalább húsz évig nem tölthet be semmilyen pozíciót a pártban, nem vehet részt a politikai életben és kiváltképp nem szólhat bele személyi ügyekbe. Ezt egy ideig nem is tette. Később annál inkább.

Amerikai diplomáciai kiküldöttek 1944-ben megállapították, hogy a KKP és a hadserege kevésbé korrupt, egységesebb és aktívabb a Japán elleni harcban, mint a Kuomintang. Ez azonban nem változtatott azon, hogy a világháború lezárása után az USA a Kuomintangot támogatta katonailag és diplomáciailag, a Szovjetunió pedig természetesen a kommunistákat. A szovjet csapatok által Észak-Kelet-Kínában elfoglalt területeket átadták a Népi Felszabadító Hadseregnek 1946 márciusában.

A Kuomintang-kormány hibát hibára halmozott. Gazdaságpolitikája is, társadalompolitikája is csődöt mondott. A KKP pedig nem reklámozta saját kommunista programját, hanem a Kuomintang-kormány bírálatával szerezte meg nagy tömegek támogatását. A szovjetektől megkapták a japánoktól megszerzett fegyvereket és besorozhatták a korábbi mandzsúriai bábállam katonáit.

Nagy hódítás, nagy terror, nagy ugrás – halottak tízmillióival

1948-ra az erőviszonyok átfordultak a Népi Felszabadító Hadsereg javára. Csangcsunban, Csilin tartomány fővárosában kiéheztették a Kuomintang erőit és a város lakosságát. Legalább 160 ezer civil áldozatot követelt a város ostroma. 1949 folyamán a Kuomintang egymás után vesztette el a csatáit, és az év végén Csungking és Csengtu eleste után Csang Kaj-sek és a Kuomintang maradéka elhagyta a kontinenst és Tajvan szigetére menekült.

1949. október elsején kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Mao Ce-tung pártelnök lett a miniszterelnök és a Népi Politikai Tanácskozó Testület elnöke.

1950-ben a kínai csapatok megszállták Tibetet. 1951-ben szinte valamennyi külföldit kiutasították az országból. Tibet elfoglalása idején már zajlott a koreai háború, amelyben Kína 3 millió „önkéntessel” vett részt. Hivatalos források szerint 114 ezer kínai katona és 34 ezer civil, a történészek becslése szerint körülbelül 400 ezer kínai halt meg azért, hogy ma sokkal kevesebb koreai éljen a jóléti Dél-Koreában, mint a nyomorgó Észak-Koreában a legszigorúbb diktatúra fogságában.

A földosztás során, miként a harmincas években a Csianghszi tartományban létrehozott kommunista államban, arra ösztönözték a parasztokat, hogy kínozzák meg vagy öljék meg gazdagabb szomszédaikat. A földreformnak másfél-kétmillió áldozata volt.

1950-51-ben lezajlott a másfél évtizeddel korábbi szovjet „nagy terror” kínai változata. Kvótákban határozták meg a likvidálandó személyek számát. A kivégzési terveket a helyi hatóságok igyekeztek túlteljesíteni. Egész falvakat égettek fel, tömeges nyilvános kivégzéseket rendeztek. Az áldozatok száma milliós nagyságrendű volt. Több millió embert vittek munkatáborokba.

Egymást követték a tisztogatási hullámok először a hivatalnokok, majd a vállalkozók és az értelmiségiek körében. Tömegével kergették öngyilkosságba a vállalkozókat. Sanghajban két hónap alatt több mint félezer kereskedő, üzletember követett el öngyilkosságot.

1956-ban valamennyi kisvállalkozást állami tulajdonba vettek. A parasztság 90 százalékát bekényszerítették a szövetkezetekbe és megtiltották számukra lakóhelyük engedély nélküli elhagyását. Ennek következtében a megművelt földterület jelentősen csökkent.

Miután az életkörülmények az ötvenes évek végén rosszabbak voltak, mint a Kínai Népköztársaság kikiáltása előtt, Mao 1958-ban meghirdette a „nagy ugrás” társadalmi mozgalmát azzal a céllal, hogy az elmaradott agrárországot rövid idő alatt fejlett ipari országgá tegyék.

Mindent a vas- és acéltermelésnek rendeltek alá. „Népi kohók” tömegeit állították fel a kertekben. Éppoly hatalmas, mint amilyen megalapozatlan beruházásokat indítottak el kellő szakértelem nélkül. A szövetkezeteket több tízezer embert magukba záró, hatalmas kommunákba vonták össze. A kommunákban közösen étkeztek, dolgoztak, nevelték a gyerekeket. Néhol a pénzt is megszüntették. Az egyéni konyhákat, főzési lehetőségeket felszámolták. A legszörnyűbb kegyetlenkedések rémtörténeteit rögzítik a dokumentumok a nagy ugrás három évéből. Előfordult élve eltemetés, kannibalizmus, minden elképzelhető és elképzelhetetlen.

A nagy ugrás eredménye Kína történetének egyik legszörnyűbb éhínsége lett. A Mao által előidézett éhínség halálos áldozatainak számára vonatkozó becslések 20 és 60 millió között szóródnak.

1960-ban a legszörnyűbb intézkedéseket visszavonták.

Támadás a kultúra frontján

A nagy ugrás kudarca által valamelyest meggyengült tekintélyét Mao 1966-ban a „nagy proletár kulturális forradalom” meghirdetésével igyekezett helyreállítani. A jelszó az volt, hogy „söpörjenek el minden szörnyeteget és démont!” Ez vonatkozott a vallásra és magára a kínai kultúrára is, amelyet egyébként Mao behatóan ismert. Maga is írt verseket klasszikus kínai nyelven és versformákban, miközben azt szorgalmazta, hogy ezt a költészetet új típusú, proletárköltészettel váltsák fel.

Célkeresztbe került maga az értelmiségi lét, a tudomány, a műveltség és az egész oktatási rendszer. Tudósok, tanárok, művészek tömegeit kényszerítették fizikai munkára, alázták meg, bántalmazták, sokakat meg is öltek. Fanatizált diákok tízmilliói árasztották el az országot és pusztították a kulturális javakat, a könyveket, a polgári életformát. Rengeteg templomot bezártak, leromboltak, a kegytárgyakat megsemmisítették.

Mindenkitől elvárták, hogy magánál tartsa A vörös könyvecskét, Mao beszédeinek, maximáinak válogatott gyűjteményét. Mao szövegeinek értelmezéséről vad viták dúltak, melyek gyakorta fegyveres ütközetekbe torkollottak. Mao 1966-ban az össznépi polgárháború kiszélesítésére biztatott.

A kulturális forradalmat soha nem fújták le. Eltartott Mao haláláig, és a pártvezetés egyik szárnya Mao özvegye, Csiang Csing vezetésével Mao nélkül is folytatni kívánta.

Legendaépítés

Mao Ce-tung már életében is jó néhányszor „meghalt”. 1954 óta legalább hétszer adták hírül a halálhírét a hírügynökségek, megbízható értesülésekre hivatkozva. Mérgezés, kivégzés, szívroham, különféle rákok – változatosak voltak az állítólagos halál okai.

1971-től azonban már tényleg a Parkinson-kór határozta meg Mao működését. Richard Nixon amerikai elnök, amikor a „pingpongdiplomácia” sikereként 1972 februárjában Pekingbe látogatott és rendezte az Egyesült Államok viszonyát Kínával, már egy rozoga elnökkel találkozott. Mao már egyáltalán nem emlékeztetett arra a sportos férfiúra, akiről 1966-ban hivatalosan azt hazudták, hogy 65 perc alatt leúszott 15 kilométert a Jangce folyóban. Ez ugyan a halandók világa fölött lebegő legendás lényekről szóló regékbe illő állítás, hiszen ehhez egymás után százötvenszer kellett volna leúsznia a 100 métert feleannyi idő alatt, mint amennyi ehhez a világcsúcstartóknak kell, de tény, hogy Mao még hetven fölött is jó erőben volt és nagyokat úszott.

A pártvezér fénykorában állítólag igen intenzív szexuális életet élt. Li Zhisui, aki évtizedekig szolgálta Maót háziorvosként, az Egyesült Államokban megjelentetett vaskos könyvében részletesen taglalja, milyen sűrűn vitt szobára egyszerre több lányt útjai során. A tömegével megfertőződött vörösgárdista lányok állítólag boldogok voltak attól, hogy a nép nagy tanítója ajándékozta meg őket a kórokozókkal. Orvosa arról írt, hogy amikor a tisztálkodás fontosságára figyelmeztette a mosdani sem szerető, fogat mosni sem hajlandó, angol vécét használni képtelen elnököt, Mao azt válaszolta, „én a nők testében mosakszom”.

Életének utolsó éveiben Mao egyre ritkábban és egyre rövidebb ideig jelent meg a nyilvánosság előtt. Ezzel párhuzamosan egyre élesedett az utódlási harc, a világsajtóban pedig egyre többet írtak, találgattak arról, mi történik majd Mao halála után, merre vezethet a világ legnépesebb államának az útja.

1976. szeptember 10-én a Népszabadság címlapján olvashatunk arról, hogy a külkereskedelmi miniszter Bécsbe utazott, hogy Tanzánia külügyminisztere Magyarországra érkezik, hogy ülést tartott a minisztertanács. A vezércikk pedig arról szólt, hogy nincs elég műtrágya. Ezek mind nagyobb hírértékkel bírtak a Kádár-korszak sajtójában, mint a 20. századi történelem egyik legjelentősebb alakjának, a világ legnépesebb országát vezető férfiúnak a halála. Mao elhunytáról a második oldalon ad hírt egy rövid, semmilyen érdemi, értékelő elemet nem tartalmazó MTI-közlemény.

Ugyanezen a napon az újvidéki Magyar Szó első három oldalán terjedelmes írások foglalkoztak Maóval. Valamelyest árnyaltan ugyan, de magasztalták őt.

Aczél Endre, az MTI akkori pekingi tudósítója számolt be három évtizeddel később (168 óra, 2007. január 25.) arról, hogy a Magyarország 1976. szeptember 12-i számát, amelynek a címlapját Mao életéből vett képek töltötték ki, visszahívták a nyomdából, bezúzták, a kiszállított példányokat begyűjtötték, másik címlapot készíttettek, és Maóról nem írtak semmi érdemit. Moszkvában ugyanis kiadták az utasítást, hogy a csatlós országokban Mao halálát kommentálni szigorúan tilos. Csak rövid orvosi jelentéseket publikálhatnak, semmi mást. A szovjet pártvezetés ezt üzenetnek szánta Kína új vezetői számára. Ezzel, a hatvanas évek eleje óta megszokott éles bírálat elmaradásával jelezték, hogy készek véget vetni a bő másfél évtizede tartó, a határincidensekig élesedő viszálynak. Ám a kínai vezetőket ez nem hatotta meg. Az utódlási harc résztvevői közül senki nem kívánta rendezni a kapcsolatokat Moszkvával. Erre csak Mihail Gorbacsov idején kerülhetett sor.

Mao halála előtt nem egészen másfél hónappal az északkelet-kínai Tangsant elpusztította a század egyik legnagyobb természeti katasztrófája. Hivatalos becslések szerint negyedmillió áldozata volt a földrengésnek. Más becslések szerint kétszer-háromszor annyi. Az utódlási harcok lázában égő országban a legnagyobb hatalommal rendelkező csoport, a megözvegyülésére váró Csiang Csing és munkatársai egyetlen fotót, filmfelvételt sem engedtek publikálni a tragédiáról. Ez elvonta volna a figyelmet a „forradalom ellenségének”, a hosszú száműzetés után rehabilitált, majd ismét félretolt Teng Hsziao-pingnek a bírálatáról.

Mao halála után a Csiang Csing vezette piacellenes, az anyagi érdekeltség elvét tagadó, a „kulturális forradalmat” folytatni kívánó „radikálisok” erősebbnek és esélyesebbnek tűntek a Teng Hsziao-ping által vezetett, az anyagi ösztönzés és a piaci elemek erősítésére törekvő „pragmatikusoknál”.

A „radikálisokhoz” közelebb álló, de alapjában véve centrista miniszterelnök, Hua Kuo-feng személye a párt élén magában hordozta a kompromisszum lehetőségét vagy veszélyét, de Csiang Csing és szövetségesei a konfliktus kiélezésére törekedtek, és szembekerültek azokkal a tömegekkel, amelyek a pragmatikusoktól remélték az ország sorsának jobbra fordulását. A pragmatikusok 1978-ban átvették a hatalmat. 1980-ban Csiang Csing és három társa, a „négyek bandája” ellen eljárás indult. Csiang Csinget és Csang Csun-csiaót halálra ítélték, majd a büntetést életfogytiglanra változtatták. 1981-ben a Tenghez közelálló Hu Jao-pang vette át Hua Kuo-fengtől a párt és a pártállam vezetését.

Kína történetének legsötétebb korszaka ezzel végérvényesen lezárult.