„Senkinek se kell félnie”

Csak az amnéziások kedvéért: fél évvel ezelőtt Magyarország még tele volt ragasztva ukránellenes plakátokkal, az internet teletömve ukrángyűlölő videókkal, amiknek a gonoszságával csak az idiotizmusuk vetekedett. Zelenszkij dróton rángatja Magyar Pétert, Magyar Péter Ukrajnába vinné meghalni a magyar fiatalokat stb.

Ez a tébollyal határos kampány kettős célt szolgált: Rájátszani az egyik alapérzületre, amivel a tapasztalatok szerint a magyar választóra hatni lehet: a sérelmi etnonacionalizmusra, aminek Orbán külpolitikai legyezőtáncai után (pl. Miután Fico támogatandó jóbarát lett) egyetlen kényelmes célpontja maradt: az ukránok. Valamint: teljesíteni az orosz megrendelést, biztos ukránellenes politikai támaszpontnak lenni az Európai Unión és a NATO-n belül.

Ahhoz képest gyökeresen javult a helyzet. Az első cél nagyon nem vált be: nem sikerült az ukránokat annyira meggyűlöltetni, hogy ez Magyar Péterre is hathatósan kiterjedjen. Ma nincs ukránellenes tűzoltócső-propaganda. A miniszterelnök július elején, a NATO színe előtt Ukrajnát áldozatnak és Oroszországot brutális agresszornak nevezte. Még június 3-án bejelentette, hogy „teljes körű megállapodásra jutottunk Ukrajnával a százezres magyar kisebbség nyelvi, oktatási, kulturális és politikai jogainak bővítése kapcsán.” Kormánya, úgymond, három hét alatt elérte azt, amit Orbánéknak tíz év alatt nem sikerült. Magyar Péter–Zelenszkij csúcstalálkozót terveztek, ha mégoly röpkét is. Büntető eljárás indul a legsötétebb ügyben, az aranykonvoj-útonállás miatt.

Aztán hamar kiderült, hogy bármi a szándék és a terv, a miniszterelnök gondolkodásmódját az etnonacionalizmusnak ugyanaz a változata határozza meg, ami az április 12. előtti borzalmas propagandában érvényesült. A különbség – nem tagadom, lényeges – az, hogy Orbánék ezt az ideológiát alkalmazták, és teljesen mindegy volt, hogy hisznek-e benne, míg Magyar Péter becsületesen hisz benne, pont.

Ami nem változott: a miniszterelnök Magyarország és a brutális orosz agresszió áldozatává lett és nemzeti megmaradásáért küzdő Ukrajna viszonyát egyetlen szűrőn át nézi és látja: ez pedig a kárpátalji magyar kisebbséggel való bánásmód. Nem mellesleg Ukrajna azért lett brutális agresszió áldozatává, mert a kívülről-belülről ostromlott Nyugat oldalán azonosította magát – a Nyugat tönkretételében érdekelt, birodalmi ambícióiban sértett Oroszországgal szemben.

Ez nem jelenti, hogy az ottani magyar közösség jogai nem sérülnek. De míg az ukrajnai magyarok létszámát az év elején 60–70 000 közöttire becsülték, Ukrajnában, a törvényes kormány által ellenőrzött területeken mintegy 30 millió ember élhet, ehhez jön 4–5 millió menekült, túlnyomó többségük Európában, és ismeretlen számú polgár a megszállt területeken, aki ukránnak vallaná magát, ha tehetné. Az egyik oldalon vannak a nyelvpolitikai sérelmek. A másik oldalon többség és a kisebbségek háborús és emberiesség elleni bűntettek áldozatai.

Senki sem mondhatja, hogy a kisebbségi jogok védelme, az érdekek képviselete nem indokolt. De ezt a tételt a magyar kormányzat helyezte a mérleg egyik serpenyőjébe a másik tétellel szemben, ami az ukránok és a külvilág szemével nézve is sokkal, de sokkal súlyosabb. A magyar kormányok tették függővé egyiket a másiktól, Ukrajna nyugati integrációját és ennélfogva biztosabb védelmét a magyar kisebbség jogaitól. A nemzetközi politika pedig nem úgy működik, hogy a másik félnek kötelessége elismerni, hogy igazunk van, még ha igazunk van is. És semmi, de semmi esély nincs rá, hogy a magyar kormányzat megértesse az ukránokkal, miért kellene a két serpenyőnek egyensúlyban lennie.

A külvilággal sem nagyon lehet, annál inkább, mert a magyar csak egy az ukrajnai nemzetiségek közül (az oroszt nem számítva). Nem is a legnagyobb. Hasonló vagy nagyobb létszámú van még hat (roma, moldován, bolgár, román, belarusz, lengyel). Ebből még háromnak EU-tag az anyaországa. Külön tanfolyam nélkül nehéz megmagyarázni még a legintelligensebb és legempatikusabb kívülállónak is, miért éppen a magyarok érzik etikusnak és hasznosnak, hogy rendszeresen vétózzanak a saját kisebbségük érdekében. Például, hogy az uniós csatlakozás folyamat akadályozása miért és hogyan szolgálja a Kárpátalján élő magyarok érdekét, akik maguk is ezt a csatlakozást akarják, saját jól felfogott érdekükben.

*

Az utóbbi hetekben sorra jönnek a hírek olyan kormányzati lépésekről és megnyilatkozásoktól, amelyek mind egy irányba mutatnak, függetlenül az indokolástól.

Magyar Péter bejelenti, hogy Magyarország fenntartja a jogot, hogy az Európai Unió döntésével szemben – ami szerinte méltatlan és elfogadhatatlan – menedékes státuszt adjon a hadköteles korú [ukrán állampolgár] férfiaknak, „elsősorban a kárpátaljaiaknak”. Ezt úgy indokolta, hogy „elsősorban a kárpátaljai magyarokra tekintettel” vannak egyre nagyobb számban ilyen menekültek. 1. A katonai szolgálat azonban Ukrajnában ugyanúgy alkotmányos alapkötelezettség, mint Magyarországon. Az ukrajnai magyar nemzetiségű állampolgároknak ugyanúgy kötelezettségük, mint az ukránoknak vagy az ukrajnai oroszoknak. Nem az EU döntése „zárja be ezeket az embereket a háborúba”, hanem az orosz agresszió. A magyar kormányintézkedés ukrán állampolgárokat alkotmánysértésre ösztönöz. A látható irány: Ukrajna védekezőképességének gyengítése az orosz agresszióval szemben.

2. Magyarország blokkolja az ukrán EU-csatlakozási tárgyalások második (belső piac) és harmadik (versenyképesség és inkluzív növekedés ) klaszterének, azaz fejezetcsoportjának a megnyitását. Egyedüliként az Unióban, szemben mindenki mással. Az indokolás: a blokkolás időpontjáig a júniusi szakértői szintű megállapodást nem követte jogszabály-módosítás.

A Duna-partról nézve nem számít, hogy az egy törvénymódosítást sehol sem lehet egyik napról a másikra kidolgozni és a minisztériumok között egyeztetni, és a törvények átfutási ideje még prioritás esetén is egy hónap körül van; hogy a Rada július közepétől szeptemberig nettó másfél hónap nyári szünetet tartott; hogy ilyen ügyekben még a kormánypárti frakció vakfegyelmére sem lehet számítani – ez egyébként demokratikus parlamentekben normális. A lényeg innen nézve az, hogy az ukránok nem cselekedtek azonnal, van hivatkozási alap. A látható irány: Magyarország demonstrálja, hogy ellene van Ukrajna integrációjának, bármilyen lassú is az reálisan.

Zelenszkij meghirdeti a Kárpáti Nyolcak nevű egyeztetési platformot (nem integrációs szervezetet) „Ukrajna szomszédai” számára. Ez a tágabb szomszédságot jelenti, benne van Ausztria meg Vučić oroszbarát Szerbiája is.

3. Az első találkozón hét ország képviseltette magát, bár a Babiš-kormány távolmaradt, Csehország nevében Jiří Drahoš, a Szenátus ellenzéki alelnöke ment el, úgyhogy végül hatan írták alá a  Magyarország ugyanis nem fogadta el a meghívást. Az indokolás Magyar Péter részéről két szó volt: „jó okkal”. Amikor Szibiha ukrán külügyminiszter nehezményezte a lepattintást, Magyar Péter nagyjából olyan nyegle stílusban válaszolt, ahogy április 12. előtt a Lavrov-cseléd Szijjártó szokott (médiákul: „visszaszólt”, „helyretette”, „beolvasott”, a lényeg a kioktató fölény), és valami falusi focicsapatot emlegetett a nemzetközi érintkezés szerinte elfogadható szabályainak érzékeltetésére.

A látható irány: az Oroszország ellen hadat viselő Ukrajna kormánya meg akarja erősíteni biztonsági, közlekedési, logisztikai, energetikai, kereskedelmi és egyéb gazdasági kapcsolatait az EU keleti, azon belül is közép-európai szárnyával (hogy Szerbia hogyan került bele, nem tudom). Magyarország látványosan megtagadja, hogy köze volna Ukrajnához.

4. Mivel a magyar kormányzat tüntetően nem képviseltette magát a hutai (Ivano-Frankivszk terület) alapító csúcstalálkozón, sem a közeli Bukovelben, ahol ugyanakkor a Kárpáti Gazdasági Fórum összeült, a miniszterelnököt alighanem meglepetésként érte Rétvári Bence kereszténydemokrata honatya kérdése, hogy miért az ukrán sajtóból kellett megtudni az ukrán kőolajtárolók [helyesen: kőolajtermék-tárolók – SZJ] Magyarországra telepítését, ami biztonsági kockázat, és célponttá teszi Magyarországot a háborúban.

A tárolók építéséről az ukrán Naftohaz Csoport írt alá memorandumot (ha jól értem, Bukovelben) a magyar Mollal. Válaszában a miniszterelnök természetesen nem tért ki arra a tényre, hogy az ukrán vállalat pontosan azért akar Magyarországra telepíteni tárolókat, mert itt védve lennének az orosz támadásoktól, lévén Magyarország NATO-tag, és az 5. cikk szerinti cselekvés kiprovokálásnak egy támadás olyan nyílt módja lenne, amit a fedett – azaz bonyolultan kivizsgálható – megoldásokat kedvelő oroszok mindeddig kerültek. Nem említette, hogy a megállapodás csak a kezdet kezdete, ha lesz belőle valami, az hosszú évekbe telik.

Hanem annyit közölt: „jelezte Hernádi Zsoltnak, hogy amíg Tisza-kormány van, nem fog megépülni sehol Magyarországon az ukránoknak olajtároló, senkinek se kell félnie”. És ugyanúgy elfogadhatatlannak nevezte a Mol eljárását (a részvénytársaságban a kekvák megszüntetése óta, három hete a magyar államnak 15,24% szavazati aránya van), ahogy az ukránokét, akik merészelték Kárpáti Nyolcaknak nevezni a fórumot a magyar visszautasítás ellenére. (Gondolom, ha Kárpáti Hetek lenne, az kedvezőbb színben tüntetné fel az autokratától megszabadult Magyarországot a világ előtt.)

A látható irány: bármilyen kicsi lenne az innen szállítandó benzin és dízelolaj részesedése, a magyar kormányzat nem engedi, hogy a szétrakétázott és -drónozott Ukrajna az ország területén lévő létesítményekre is támaszkodhasson (a messze legnagyobb importforrás egyébként a lengyel Orlen). Magyarország gyengíteni akarja a védekező háborút vívó Ukrajnát.

*

Miközben az alapító csúcstalálkozó a Kárpátokban ülésezett, a budapesti orosz nagykövetség a következő kommentárt tette közzé:
„Az utóbbi időben, a Magyarországon történt kormányváltást követően, a kijevi rezsim azon lázas törekvése figyelhető meg, hogy bemutassa a magyar féllel való kapcsolatok enyhülését. Eközben Kijev egy egyszerűen nevetséges gondolatot próbál terjeszteni, miszerint az ukránokat és a magyarokat az »imperiális« Oroszországgal és a »szovjet totalitarizmussal« szembeni évekig tartó ellenállás köti össze. Ebből a két nép közötti természetes közelség és kölcsönös megértés állítólag fakad. ( …) E »propagandisztikus köd« mögött jól rejtődnek a magyar-ukrán kapcsolatokban fennálló, valóban komoly problémák, amelyek a kárpátaljai magyar nemzeti kisebbség jogainak tiszteletben tartására vonatkoznak. ”

Szovjet oroszsággal a „nevetséges’” azt jelenti: „tökéletesen igaz, de letagadjuk”. Ami viszont a „valóban komoly problémákat” illeti, aki azt hinné, hogy Moszkvát a legkevésbé is érdeklik a kisebbségi jogok – hacsak nem az orosz kisebbségről van szó, mely esetben az ideális megoldás a Rogyina-maty keblére való visszaölelés, akár fegyverrel –, az óriásit téved. Tessék utánanézni, hogy a 2010-es népszámlálás szerint még csaknem kétmillió (1,35%) ukránnak hány ukrán nyelvű iskolája, könyvtára, legális érdeképviseleti társulása van az Oroszország Föderációban.

Moszkvát az érdekli, hogy a magyar–ukrán ellentét fennmaradjon, s ennek érdekében felhasználja a magyar nacionalizmus föntebb említett sérelmi, Trianon-fókuszú változatát. Ami nem jelenti, hogy Ukrajna kisebbségpolitikáján nem kellene és lehetne javítani. De az ellentét szítása – a közeledés akadályozásával és kigúnyolásával – egyértelműen Moszkva érdeke és eszköze.

Ha meggondoljuk, hogy ilyen ingerülten ugranak a magyar–ukrán közeledés minden jelére, vagy Zaharova orosz külügyi szóvivő pár hete a diplomáciai fedésben dolgozó orosz hírszerzők kiutasítására pár hete így reagált: „A budapesti ruszofób lobbinak adott válasz kemény és fájdalmas lesz ”, akkor nem nehéz feltételezni, hogy az Orbán-korszak hagyatéka e téren sem lett április 12-én varázsütésre semmivé. Az oroszok szorosabban fogják a magyar döntéshozó elitet, mintsem szeretnénk.

Már csak ezért is jó lenne mérsékelni a mellébeszélést, visszafogni más nemzetek sértett kioktatását, és a döntések valóságos indokairól szólni a parlamentben és máshol. Mint egy liberális képviseleti demokráciában.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.