Egy hét a világ

A mesterséges intelligencia körül sertepertélő nagy informatikai cégek (Anthropic, Open­AI, xAI meg a hasonlók) kulcsemberei már kezdenek kételkedni abban, hogy csakugyan jó szakmát választottak-e, a mesterséges intelligencia körül ugyanis egyre inkább a pokol kénkőszaga lengedez. Más kérdés, hogy e tekintetben mi, az emberiség nagyobbik hányada teljességgel ártatlanok vagyunk, ám ez nem mentség semmire. Ha az MI a maga tárgyilagos, érzelemmentes, objektív megközelítésére támaszkodva úgy dönt, hogy ránk, illetve az emberiség egy bizonyos hányadára a továbbiakban nem lesz szükség, akkor ennek megfelelően intézkedik, és evvel a probléma megoldást nyert.

Egyelőre viszont még élünk, úgyhogy az a leghelyesebb, ha feltételezzük, hogy a következő hónapokban, években, sőt évtizedekben is élni fogunk, a mesterséges intelligenciát és az ő inherens veszélyeit pedig akként kezeljük, ahogy az effajta rémlátományokat kezelni szokás. Óvatosan, távolról közelítve, tudomásul véve a veszélyeit, rigolyáit tiszteletben tartva, ahogy a cirkuszi állatidomár a gondjaira bízott nagymacskákat kezeli. Más kérdés, hogy a porondon szereplő állatok nem nőnek az égig, a tigris akkora lesz, mint egy tigris, de még az elefánt is csak akkora, mint egy elefánt. Nem így a mesterséges intelligencia, az ő jövőjét illetően ugyanis semmit se mondhatunk, illetve csak annyit, hogy vagy életben hagy minket, vagy nem, ahogy ezt nagyúri kénye diktálja vagy engedi.

Ötéves terven mindenesetre ne törjük a fejünket, úgyis az történik, amit az MI akar. Másképp fogalmazva, több dolgok lesznek a világon, semmint bölcselmünk álmodni képes, hogy aztán ez tetszeni fog-e nekünk, vagy nem, az a mi univerzumunkban senkit nem fog érdekelni, legkevésbé a mesterséges intelligenciát, akinek a kedvéért az egész show-t bemutattuk.

Lemegy a program, mi fáradtan üldögélünk a díszletben, idővel aztán feltápászkodunk, és leballagunk a színészklubba. Néhány sör, majd ugyanannyi feles, végül a jánosáldás, az ugyanis el nem maradhat. December 27-én ünnepli az Egyház János apostol és evangélista ünnepét. Ő volt Krisztus legfiatalabb tanítványa, egy genezáreti halász fia, aki előbb bátyjával, Andrással Keresztelő Szent János hívei közé tartozott, majd, miután tőle megtudták, hogy Jézus az ígért Messiás, nyomban csatlakoztak hozzá. Jézus valamennyi tanítványa közül őt szerette a legjobban: ifjúságáért, szűzi életéért, hűségéért és buzgalmáért. Ezért megígérte neki, hogy halálakor kínszenvedés nélkül egyenesen maga mellé emeli az egekbe. A János apostol ünnepén szentelt bor, a jánosbor a tizenegyedik században bukkant föl, a tizenkettedik században már a lovagi udvarokban, búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt itták. Az egyház, amely az erősen meggyökeresedett szokásokat nem irtotta, hanem megszentelte, arra buzdította híveit, hogy már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum (a szentek és angyalok nevében) emeljék a poharukat, amire gondolják; magát a bort is megáldotta. Az áldomásból még a gótika idején szentelmény lett, s az egyházi év liturgiájába is bekerült.

Régebben ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra keltek, háborúba, messze földre indultak, búcsúzkodtak, hogy a bor az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort, hogy kísérje az Úr elé. A megmaradt szentelt bort a halotti torban itták meg a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. Idetartozó régiség az a Lábnik moldvai csángó faluban élő hagyomány, hogy az asztalvetés néven emlegetett halotti torban először a megboldogult számára öntenek bort, az anyaföldre: Isten csináljon részt ennek a megholt hívnek minden cseppecskéből, keresztnevét is belefoglalják a könyörgésbe, a halotti tor után a szegények etetése alkalmával a bort a csak erre a célra használatos, jancsikorsó néven emlegetett, egyszerű cserépkorsóban szolgálták föl és tették az asztalra.

Mármost amikor a mesterséges intelligencia majd eldönti, hogy mi legyen velünk, s abba, fájdalom, nekünk érdemi beleszólásunk már nem lesz – csak remélhetjük, hogy a mesterséges intelligencia, ha el is pusztítja a földet, az Apokalipszis előtt megszán minket, mert addigra őneki már lelke lesz, s majdan az asztalvetés néven emlegetett halotti torunkban először minékünk, a leendő megboldogultak számára önt majd bort, vagyis a világ vége előtt megihatjuk a saját jánosáldásunkat, ezek után pedig maga a mesterséges intelligencia is betér a Kék Egérbe, jancsikorsót kér a csapostól, és lelki üdvünkért imádkozva egymás után issza a jánosáldásokat, s hogy valaki mégis emlékezzen ránk, a végletekig lerészegedik.