Jövőnk setét

Sokba van nekünk ez a szuverenitás, vagy micsoda, korábban nem is hittük volna, hogy ily temérdek pénzbe fog kerülni, de hát most már az van, ami van. Persze egy szuverén állam számára az ő szuverén mivolta mindennél nagyobb értékkel bír, ha ugyanis abban hiányt szenved, akkor a belső ellenség elpofátlanodik, és romba dönti mindazt, amit eleink építettek föl áldozatos munkájukkal csak azért, hogy nekünk jobb, ellenségeinknek pedig sokkal rosszabb legyen.

Ki véd minket tőlük, mármint az ellenségtől, természetesen az e célra létrehozott Szuverenitásvédelmi Hivatal, vagyis Lánczi Tamás és kompániája, Mária országának felkent oltalmazói, közkeletű nevén a SzuHi. Ezt mondtuk volna még a nyár derekán is, most viszont csak toporgunk és hülyén nézünk magunk elé, válasz ugyanis nincs, sőt a jövő méhében se látunk felködleni semmi hasonlót.

Nekünk immár annyi, jelenünk vigasztalan, jövőnk setét, a távolban örvénylő, fekete fellegek tornyosulnak, Lánczi pedig sehol. „Nékem már a rét hímetlen, / A mező kisűlt, / A zengő liget kietlen, / A nap éjre dűlt”, ha szabad e tárgyban megidéznünk Csokonai halhatatlan sorait; igen, ide jutottunk. Ráadásul nemcsak Lánczi vált köddé, hanem a hivatala is, amely pedig azért volt, hogy bármely kritikus helyzetben kidugja a fejét a kemencesutból, és tévedhetetlenül megmondja a tutit, amit csak ő ismer, ő birtokol, és senki más.

Hogy aztán a későbbiekben, azaz a Lánczi híjával való vigasztalan, sivár, kietlen jövőben mi várható, abba jobb, ha bele se gondolunk, de minek is tennénk. Létünk onnantól kezdve minden értelmét elveszíti, már ha volt neki értelme egyáltalán. Ami marad, azt leginkább valamifajta metafizikai homoksivatagként kéne elképzelnünk, már amennyiben el akarnánk képzelni, de nem akarjuk. Már csak azért se, mert a SzuHi a maga puszta létéből fakadóan mégiscsak adott nekünk, sötétben ténfergő, kurta eszű alattvalóknak valamifajta lelki támaszt, más kérdés, hogy sokra avval se megyünk.

De akkor mi a teendő, kérdezzük mi, bamba képű alattvalók, akik kormányzati útmutatások híján a sarki kocsmát se volnánk képesek megtalálni, hogy az onnan való hazabotorkálás fizikai és szellemi kihívásairól már szó se essék. Harapós kutyák, nem működő utcai világítás, térdig érő sár, nem is szólva az ugyancsak hazafelé botorkáló részegekről, akik sorstársukat megpillantván egyből dalárdát akarnak vele alapítani, avval a nyilvánvaló céllal, hogy a község szellemi, de azon belül elsősorban zenei életét valamelyest fölpezsdítsék. Kutatómunkánkat természetesen nem adjuk fel, ebből fakadóan további értékes információkkal gazdagodtunk, például a nemzeti minimum mibenlétéről, vagy hogy a Mi Hazánk egyebek között letette a garast a kémiai kasztrálás mellett, bár a Tisza Párt erről még csak tárgyalni se hajlandó, noha Toroczkai szerint több uniós országban is van hasonló szabályozás. Az ellenzéki politikus azt is kifogásolta, hogy az új alkotmánybírók – „akikről füstös szobában döntöttek” – ki akarják venni az Alaptörvényből azt a passzust, amely szerint az apa férfi, az anya nő, s úgy vélte, az örökbefogadás engedélyezése az azonos nemű párok számára szintén elfogadhatatlan.

Magasztos eszmék, nagy célok, tiszteletre méltó szándékok ezek, fölfedhető értelmük ugyan semmi, de hát a politika iránt érdeklődő magyar ember bármilyen marhaságot elfogad. Az alapszintet, vagy ha úgy tetszik, a normál hangot volt kormányzó urunk maga szólaltatta meg a minap közzétett videójában, bejelentve, hogy véget ért az általa „újkommunistáknak” nevezett erőkkel szembeni türelmi idő, felveszik a kesztyűt, és harcolni fognak. Hogy közelebbről ki ellen, az még nem teljesen világos, de a Tisza Párt ellen egészen biztosan, annak a pártnak ugyanis a küldetése az, hogy az országból ismét gyarmatot csináljon.

Hogy aztán kinek a gyarmata leszünk, az gyakorlatilag tökmindegy, egyik elnyomó olyan, mint a másik, bármelyikkel kerülünk is szembe, vitézül és hősiesen harcolunk. Ha minket kérdeznének, mi Brüsszellel hadakoznánk a legszívesebben, már csak azért is, mert korábban, hosszú-hosszú éveken át úgy tudtuk, hogy Brüsszelt elfoglalni a mi feladatunk leend, és a katona azok ellen küzd, akiket neki ellenségként idejekorán bemutattak. Brüsszel már csak azért is lehetne tuti célpontunk, mert Orbán régen is azt állította, hogy ellenfeleink külhatalmakkal állapodtak meg, a gyarmattartót Brüsszelként azonosította, eszközei között pedig titkosszolgálatokat, a Soros-hálózatot és multicégeket sorolt fel. Ismeretei szerint – fűzte hozzá – e világméretű magyarellenes összeesküvés lényege az, hogy a Tisza Párt foglalja el a politikát, míg viszont a gazdaságot – ezen belül az energiaszektort, a bankszektort és a telekommunikációt – visszaadják a külföldieknek.

Ez még nem minden. Orbán azt se rejtette véka alá, hogy pártja az elmúlt időszakban méltányos volt, és száz nap türelmi időt adott, de az elmúlt öt hónap elteltével ez a szakasz lezárult. Immár vége a türelemnek, vége a méltányosságnak, vége minden egyoldalú gesztusnak, és hozzátette, hogy eljött a nemzeti ellenállás ideje. Hogy konkrétan kikkel szemben kell majd ellenállnunk, avval ne törődjünk, azokkal, akiket volt kormányzó urunk, illetve Legfőbb Hadurunk a leendő függetlenségi háború kitörésekor – vagy előtte, esetleg utána – halálos ellenségünknek kijelöl.

Utána aztán jöhet a haddelhadd, vagy a tarokkparti, vagy akármi más, amit Orbán Viktor egyértelműen megnevez.

Török Gábor politológus a 24.hu podcastjában a napokban akként foglalt állást, hogy a Fidesz–KDNP politikai teljesítménye jelenleg a várakozások alatti, szinte biztosra vehetjük, hogy ez a harc lesz a végső, a győzelem parádés, fenomenális, zsírkirály lesz, a Föld fog sarkából kidőlni, a külföldi titkosszolgálatokat terített betlire kényszerítjük, a multikat egy kanál vízben fojtjuk meg, eszüket vesztve rohannak majd ki az országból – valahogy megoldjuk, hogy a Mária országában elkövetett gaztetteik folyományaképpen fájdalomdíjként darab ideig még utána is fizessék a különadót –, a Soros-hálózatot machetével verjük ki az országból, amely végre ismét a béke hona s Európa totálisan szuverén Türkmenisztánja leend.