Tíz követelmény

Gazdasági növekedés, pénzügyi egyensúly és társadalmi szolidaritás

Eltelt száz nap a Tisza-kormány életéből, és – legalábbis a gazdaság gyógyítása terén – nem történt semmi. A pénzügyminiszter arra hivatkozik, hogy először át kell tekinteni a költségvetést, amit a megelőző kormány a végletekig eltorzított, és aztán lehet komoly javaslatokat megfogalmazni az értelmes gazdaságpolitikára, költségvetési kiigazításra.

Halkan jegyzem meg, hogy 1995-ben erre mindössze tíz nap is elég volt. Ha van szakértelem és politikai bátorság, akkor a legbonyolultabb és leginkább összezavart költségvetés is gyorsan kiadja a legfontosabb információkat.

Persze igaz a közmondás, hogy hétszer mérj, egyszer vágj. De a hazai költségvetés siralmas helyzete már hosszú hónapokkal a kormányváltást megelőzően ismert volt, ismert lehetett volna, ha lett volna ész és akarat, ami annak alapos tanulmányozására biztat.

De nem ez a legnagyobb baj. Az igazi probléma az, hogy a Tisza-kormány nem rendelkezik semmiféle következetes, belső ellentmondásoktól mentes, összefüggő, egységes és logikus (konzisztens és koherens) gazdaságpolitikai programmal. A rendszerváltás gazdaságpolitikai alapjai hiányoznak.

Bizonyos, hogy a magyar államot nem fenyegeti pénzügyi csőd, de az is tudható, hogy egyrészt nem növekszik a magyar gazdaság, nincs felzárkózás, másrészt továbbra is a szétszakadás fenyegeti a magyar társadalmat. Válság tehát van, mind gazdasági, mind társadalmi, ezért bizony válságkezelésnek is lennie kellene. Minden nap késlekedés újabb hatalmas veszteség.

A két- és háromgyerekes anyák életre szóló adó­mentességének eltörlése

Első helyre teszem a Fidesz leggonoszabb intézkedését, aminek a fiskális hatása rövid távon nem túl nagy, de a társadalom egységét és összetartását illetően a leginkább káros. Nincs olyan ország a világon, amelyik az adó- és szociális támogatási rendszert arra használja föl, hogy a piacgazdaságban naponta keletkező jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket tovább fokozza. Ha szét akarjuk szaggatni a magyar társadalom alapszövetét, gyengíteni a társadalom kohézióját és szolidaritását, akkor ehhez a szent tehénhez nem szabad hozzányúlni. Ha ennek ellenkezőjét kívánjuk, akkor ez a példátlanul antiszociális intézkedés azonnal eltörlendő. Vele együtt meg kell szüntetni mindenféle gyerekkedvezményt a személyi jövedelemadó rendszerében. Adózás és szociális támogatás teljes mértékben különválasztandó.

Számomra ez lesz a Tisza-kormány értékrendjének legnagyobb próbája.

A rezsicsökkentés megszüntetése

A Tisza-kormány szereti a rezsicsökkentést. Ez világosan kiderül abból, hogy már kimondták, nem megszüntetni, hanem átalakítani kívánják. Az átszabás első lépése, a tűzifa áfájának 5 százalékra való csökkentése kifejezetten rossz irányú lépés. Egyrészt azért, mert – ellentétben azzal, ami a jóval korszerűbb fűtési módok esetében azért érvényesül – nincs benne mennyiségi korlát. A jómódúak sokkal több tűzifát tudnak vásárolni, mint a szegények. Másrészt a tűzifa-felhasználást éppen csökkenteni kellene, mert ez az egyik leginkább környezetszennyező fűtési mód. Ennek jelentőségét az iszonyatos aszályt okozó éghajlatváltozás tükrében nem kell indokolni. Harmadrészt minden nem monopoltermék árának rögzítése súlyosan eltorzítja az egészséges piacgazdaságot mind keresleti, mind pedig kínálati oldalon. Azzal kérkedni, hogy nálunk a legolcsóbb az áram- és a gázár az egész Európai Unióban, a magyar gazdaság és a társadalom rombolását ünneplő hetyke büszkeség.

Árcsökkentés helyett célzott szociális támogatás

Minden államközpontú (etatista) kormány szeret beavatkozni az árak alakulásába, mert élvezi annak látszatát, hogy a piac helyett ő az úr. Ez hamis biztonságérzetet kelt a gyanútlan tömegekben is. A piactagadó felfogás nálunk rendre megterheli mind a szocialista, mind pedig a populista-nacionalista kormányok számláját. Ezzel a hagyománnyal ideje szakítani. Először fel kell ismerni, hogy a piac nem más, mint a társadalom értékítéleteinek szabad kifejeződése. Ennek érvényesülése – a természetes monopóliumok (elsősorban a közüzemek) termékeit kivéve – mindenhol kívánatos. Másrészt figyelembe kell venni, hogy minden ársapka nemcsak piactorzító, hanem kifejezetten szegényellenes, antiszociális, hiszen a mögötte megbúvó költségvetési támogatás zöme a gazdagok zsebébe vándorol. Az árak rögzítése helyett a rászorulók jól célzott szociális támogatásban részesüljenek energiacsekk vagy pénzsegély formájában.

A társadalombiztosítás pénzügyi egyensúlyának helyreállítása

Ehhez szorosan kapcsolódik a nyugdíjrendszer és a szociális támogatás éles elválasztása. Amit a pénzügyminiszter megígért – a minimálnyugdíjak összegének csaknem négyszeresre emelése, kisnyugdíjak jelentős növelése –, helytelen intézkedés. Egyrészt azért, mert tovább növeli a tb-nyugdíjalap hiányát, ami a 13. és a 14. havi első heti nyugdíjak kifizetése nyomán már így is óriási. Másrészt azért, mert tovább erősíti azt a torzult képzetet, amit önjelölt nyugdíjszakértők is folyton felerősítenek, miszerint a tb-nyugdíj szociális juttatás. Pedig a törvényi alap egyértelmű: a tb-nyugdíj nem rászorultsági alapon folyósított segély, hanem biztosítási alapon, előzetes befizetéssel megszerzett, a befizetésekkel arányos váromány. Ezt a kettőt összekeverni óriási felelőtlenség, sőt alkotmányellenes jogtalanság. (Nem lepne meg, ha valaki beadványt intézne az Alkotmánybírósághoz.) A tb-nyugdíjrendszernek csak akkor van egyáltalán értelme, ha a nyugdíjalap pénzügyi egyensúlya biztosítható. Ehhez megszüntetendő a 13. havi és a 14. havi első heti nyugdíj, ami forrása lehet a nyugdíjasok egészségügyi járulékfizetésének. Félreértés ne essék, a rászoruló kisnyugdíjasnak adható szociális segély, de kizárólag a nyugdíjrendszeren kívül, célzott támogatás, például energiacsekk formájában.

Társasági adókedvezmények megszüntetése

A Fidesz játékszere, a látványos csapatjátékok társasági adókedvezménye azt jelentette, hogy az önkényuralmi rendszer megjutalmazta kedvenc sportágai képviselőit az adófizetők pénzével. Ezt azonnal el kellett és el lehetett volna törölni, amivel a Tisza-kormány a szavakban általa is elítélt óriási költségvetési pazarlást máris jelentősen csökkenthette volna. Természetesen elfogadható, hogy magánvállalatok – nem államiak! – adózott nyereségüket arra költsék, amire akarják, saját beruházás helyett akár a sport támogatására is. Elfogadhatatlan, káros, sőt az egyes sportágak közötti esélyegyenlőséget súlyosan sérti azonban az, ha maga az állam kedvezményez egyes sportágakat, ráadásul az adófizetők pénzéből. A sport a tisztességes versenyről szól; annak finanszírozása sem szólhat másról. Általában is kívánatos, hogy az állam levonuljon az élsport támogatásáról, hiszen ennek zöme egyébként is az üzleti szféra része, ahol a sikernek illik arányban állni a magánbefektetések kockázatával.

Trafikmonopólium megszüntetése

Ha már a versenynél tartunk, ne feledkezzünk meg az orbáni önkényuralmi rendszer egyik első intézkedéséről, a dohánytermékek kiskereskedelmének monopolizálásáról. Minden mesterséges monopólium káros. Építésük vagy megtartásuk helyett egyenesen széttörésük kívánatos. (Ez kellene legyen az újjászervezendő Versenyhivatal egyik legfontosabb feladata.) Nincs olyan gazdasági vagy társadalmi szempont, ami azt indokolja, hogy az egymással egyébként versengő kiskereskedelmi hálózatok ne forgalmazhassanak dohánytermékeket. Jó lenne, ha a Tisza-kormány felismerné, hogy a rendszerváltás a gazdaságban a monopóliumok felszámolását igényli, ami nem mellesleg a fenntartható növekedésnek, a termelékenység és a hatékonyság érdemi javulásának is nélkülözhetetlen feltétele.

Megtakarítások ösztönzése

Feltűnő, hogy a Tisza-kormány megnyilatkozásaiban szinte egyáltalán nem jelentkezik a megtakarítások ösztönzése mint a gazdaságpolitika alapvető eleme. Pedig tudható, hogy a gazdasági növekedést elsősorban a hatékony beruházások alapozzák meg. Ezek növekedése pedig csak akkor nem veri szét a külső és belső pénzügyi egyensúlyt, ha vele párhuzamosan a belföldi megtakarítások is folyamatosan növekednek.

Természetesen a külföldi tőke befektetéseire is szükség van, de kizárólag azokra, amelyek a magyar költségvetés támogatása nélkül is képesek saját kockázatra megvalósulni. Ez egyúttal hatékonyságuknak a biztosítéka.

A hazai megtakarítások állománya jelentős, de egy növekedést igénylő és arra képes gazdaságban ezek további érdemi felszaporodása szükséges. Ennek érdekében eltörlendő az extraprofitadó (banki különadó), a pénzügyi tranzakciós illeték és a készpénzfelvételi illeték. Egyrészt ezeket a bankok áthárítják ügyfeleikre, másrészt csökkentik a megtakarítási hajlandóságot. Végül fontos lenne, hogy a kamatadó nulla legyen, mert a bankok úgyis olyan kevés kamatot fizetnek, hogy ha abból még adót kell fizetni, akkor a reálkamat negatívvá válik. Nem indokolt a megtakarítások büntetése.

Folyó és fejlesztési költség­vetés szétválasztása

Többször jeleztem már e lap hasábjain, hogy erre nemcsak a felelős költségvetési gazdálkodás, hanem az állami beruházások, illetve közbeszerzések hatékonyságának biztosítása végett is óriási szükség lenne. Egyrészt azért, mert a folyó költségvetésnek – legalábbis az üzleti ciklus átlagában – egyensúlyban kell lennie. Másrészt azért, mert éppen az állami fejlesztési kiadások lehetnek elsőrangú konjunktúraszabályozó eszközök. Harmadrészt azért, mert a privatizációs bevételeket csakis fejlesztésre szabad elkölteni avégett, hogy az állami vagyon ne csökkenjen. Negyedrészt ez az alapja annak, hogy a költségvetés a társadalom számára áttekinthető legyen. Ötödrészt azért, mert az állami beruházásokat és fejlesztési hozzájárulásokat kezelő külön hivatal így tud kötelezettséget vállalni arra, hogy minden egyes állami fejlesztési kiadás csakis olyan projekthez társul, ami átment a hatékonysági és megtérülési számítások és vizsgálatok szigorú szűrőjén. (Ma ilyen számítások és követelmények nincsenek, így az állami fejlesztések roppant hatékonytalanok, és nem mentesek a korrupciótól.)

A központi kormányzati közigazgatás átszabása

Ehhez kapcsolódik a Tisza-kormány miniszteriális berendezkedése. Úgy tűnik föl, hogy az egyes minisztériumok összetételét nem a közigazgatási logika és észszerűség, hanem az előre kiszemelt miniszterek vélt vagy valós szakértelme szabta meg. Nem helyes például az, hogy az állami fejlesztések a közlekedési tárcához tartoznak. Egyrészt félő, hogy a miniszter szándékától függetlenül túl sok fejlesztés lesz a közlekedés területén, miközben máshol a kormány elhanyagolja a beruházásokat. A fejlesztéseket kezelő hivatalnak egyenrangúnak kell lennie az összes minisztériummal, hogy azoknak egyenlő eséllyel legyen módjuk folyamodni fejlesztési forrásokért. Hasonlóképpen az energiaügyeknek nem a gazdasági minisztériumhoz kell tartozniuk, hanem egy Fizikai Infrastruktúra Minisztériumhoz (FIM), ami egyenrangúan kezeli az összes hálózatos fizikai infrastruktúrát (közlekedés, energia, távközlés stb.). A gazdasági minisztérium a gazdaságpolitikáért felelős pénzügyminisztérium mellett kizárólag a versenyszférában felmerülő üzleti ügyek szabályozásáért felel, ide nem tartozhatnak mesterséges monopóliumokkal terhelt ágazatok.

Vagyonvisszaszerzés és privatizáció

Megalakult a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH). Ízlésbeli okokból eltekintek a vezetőválasztás körül felmerült súlyos problémákról, ami nem annyira az érintett személyekkel, hanem elsősorban a hivatal törvényben rögzített jogköreivel, feladataival van összefüggésben. Jelzem inkább, hogy az ebül szerzett vagyon visszaszerzése mellett rendkívül fontos annak jövőbeni hasznosítása. A vagyon védelme korántsem elég. A visszaszerzett vállalatok, vagyoni részesedések széles körű privatizációjára van szükség. Ha az NVVH képes lesz működő vagyon visszaszerzésére, azonnal felmerül a kérdés, hogy mi történjék a visszaállamosított vagyonnal. Fontos lenne előre bejelenteni, hogy a magyar állam nem kíván hatalmas termelővagyon birtokában maradni (kőbányák, szállodák, repülőtér, bank stb.), mert mind a szocializmus, mind pedig az orbáni oligarchikus önkényuralom tökéletesen bebizonyította, hogy erre egyáltalán nem képes. A visszaszerzett vagyon rövid időn belüli és tisztességes úton történő magánosítása szolgáltatná egyébként a leginkább kézzelfogható érvet és bizonyítékot az elmúlt tizenhat év rettenetes pazarlására. Ha kiderül, hogy például a Ferihegyi repülőtér vagy a Magyar Bankholding messze nem adható el annyiért, amennyiért annak idején a Fidesz megvette, világossá válik az igazi veszteség, az igazi pazarlás, a nemzeti vagyon szakmányban történő elherdálása és annak pontos mértéke. Ez lesz aztán a magyar társadalom végleges, nem visszaszerezhető vesztesége, viszont a kár enyhítésére csak eme vagyon privatizáció­ja ad némi esélyt.

*

Nincsenek illúzióim abban a tekintetben, hogy javaslataimat egyáltalán meghallgatja egy olyan kormány, amelyik a nevemtől is fél, nemhogy a gondolataimat akarná szakszerűen mérlegelni. Mégis szükséges volt ezt a rövid és egyáltalán nem teljes javaslatcsomagot megírni, mert a magyar társadalom tagjai nap mint nap azt kérdezik az utcán, a metrón, a villamoson, hogy most akkor mi a teendő. Nekik tartozom felelősséggel. Tudniuk kell azt is, hogy ha a Tisza-kormány ezeket a javaslatokat mellőzi, akkor lemondott a gazdasági rendszerváltásról és a felzárkózásról. Ha pedig nem lesz növekedés, de nő a csalódás, akkor a következő választáson könnyen visszajöhet a fideszes önkényuralom, mégpedig valószínűleg sokkal rosszabb formában, mint azt az elmúlt tizenhat év alatt módunk volt megtapasztalni. (Trump második elnöki ciklusának gyakorlata ebben a tekintetben fontos figyelmeztetés.)

Írni a hatalom nélküli írástudók kötelessége.