Sci-fi

A golyhó közvélemény furcsállotta, hogy a vagyonvisszaszerzési hivatal elnökjelöltje (ma már elnöke) kereken kimondta: hat éven belül itt nem lesznek jogerős ítéletek. „Badarság” ezt hinni. Volt, aki fel is háborodott. A badar közönségnek volt egy ilyen képzete, hogy itt a változásnak tárgyi megfelelői lesznek, vezetőszár, fogda az előzetesben, aztán tyúklábminta, hasonlók.

A hat év természetesen jobban megfelel az eljárásjogi realitásnak. Mégis, talán kisebb lett volna a megrökönyödés, ha az áprilisi kampányt megelőző két évben Magyar Péter és stábja nem a rendszerváltást jelöli meg mint célt, és nem a lopás megszüntetését, sőt a lopás megbüntetését nevezi meg a rendszerváltás egyik fő elemeként. „Út a börtönbe”? Az itt nem látható. Meg hát ki tudja, mi lesz a világon hat év múlva. Akármi legyen is a rendszerváltás, az nem tárgyalótermekben zajlik le. A bűnösök jogi úton való elszámoltatása és megbüntetése a rendszer megváltoztatásának a következménye, nem pedig a tartalma.

De ha nem ez a rendszerváltás, akkor micsoda? Ki kell ábrándítanom az olvasót: nincs egyértelmű definíció, sőt jó néhány meghatározás van. Az ősidőkben, két nagy fordulattal ezelőtt az 1987 és 1990 közötti eseménysornak négy-öt értelmezését idéztem (Se forradalom, se átmenet – A rendszerváltás-fogalom csapdái, ÉS, 2009/43., okt. 22.). A legátfogóbb és Magyarországon legszokatlanabb meghatározás Romsics Ignáctól: „[A]z egypárti diktatúrákat többpárti demokráciák, az állami és társadalmi tulajdonra épülő tervgazdaságokat pedig döntően magántulajdonra épülő piacgazdaságok váltják fel. A belső átalakulás legtöbb esetben az egyes államok szuverenitásának visszanyerésével, azaz függetlenné válásával járt együtt.”

Diktatúrából demokrácia, szocializmusból kapitalizmus, szovjet függésből nemzeti önállóság. Ennek ma az lenne a megfelelője, hogy a korrupt kapcsolati gazdaságból, ahol az üzleti siker a politikai hatalomhoz való közelségtől függ, piac- és versenygazdaságot kell csinálni; a tekintélyuralmi nemdemokráciából pedig liberális képviseleti, értelem szerint többpárti demokráciát. Végül pedig akármilyen válságban van is a nyugati civilizáció, nem azok oldalára kell állni, akik le akarják rombolni, mint Putyin, hanem azok mellé, akik meg akarják védeni.

Szép célok, de mennyi az esély a megvalósításukra? Az elsővel kezdtük a cikket. Bármilyenek legyenek a következő hat évben a vagyonvisszaszerzési hivatal eredményességi mutatói, legföljebb eszköz lehet a gazdasági váltásban. Az ugyanis a gazdaság szereplőin múlik. Hogy a mára  meggyökeresedett korrupciós kultúra felszámolásának milyen feltételei vannak – messze túl a hivatal felállításán –, arról Mizsei Kálmán ír e számunk 5. oldalán.

A külpolitikában vannak biztató jelei a váltásnak – a Szijjártó-féle szakmai rombolásnak és a szemérmetlen Moszkva-gazsulációnak vége, kedden például kiutasítottak tíz orosz „diplomatát” –, de a miniszterelnök továbbra is a sérelmi etnonacionalizmus nyelvét beszéli, mert azzal lehet hatni a szavazókra. A higgadt elemzés akkora terjedelmet követelne, amennyi itt nincs.

Ami viszont a politikai rendszer megváltoztatását illeti, arról higgadtan csak annyit lehet mondani, hogy nincs érdemi újdonság, sőt még ígéret is alig van. A fékek és ellensúlyok rendszere ugyanis – az elterjedt magyarországi hiedelemmel ellentétben – nem azt jelenti, hogy a joghoz nagyon értő emberek egy felkent és érinthetetlen csoportja megmondja a hatalommal bíróknak, hogyan is kell jól kormányozni, és rájuk szól, ha eltérnek a paragrafustól meg bizonyos íratlan, ámde szent elvektől. Hanem azt, hogy hatalmat hatalom fékez és ellensúlyoz. Demokráciában pedig a hatalmat választás legitimálja.

Az Orbán-rendszernek az volt a sajátossága, hogy minden hatalom egy kézben összpontosult, ennek megfelelően csak egy választásnak volt igazi tétje: a miniszterelnök-választásnak, amit a forma kedvéért „országgyűlésinek” hívtak. A kormány ezek után azt csinálta, amire a miniszterelnök utasítást adott. A parlament azt csinálta, amit a miniszterelnök akart. Aztán már parlamentre is egyre kevésbé volt szükség, kormányrendeletek útján folyt a kormányzás, és ismétlem, a kormány azt csinálta, amire a miniszterelnök utasítást adott. A köztársasági elnök a miniszterelnök kreatúrája volt, és azt tette, amit a miniszterelnök akart vagy megengedett. Területi önkormányzatok csak a forma kedvéért léteztek, tényleges hatáskör, azaz hatalom nélkül. (Erre Magyar Péter is utal: „A megyei önkormányzatokat a Fidesz teljesen kiüresítette… Jelen formájában a rendszer teljesen feleslegessé és okafogyottá vált.”) A települési önkormányzatok pedig a központi költségvetés függvényei voltak. Utóbbiról az a Budapesten székelő parlament döntött, amely, láttuk, azt csinálta, amit a miniszterelnök akart.

Hogyan lehetne ezt a boldogtalan állapotot orvosolni? A politikai rendszer – az alkotmányos alapintézmények rendszere – megváltoztatásával. A választási rendszert arányossá alakítani, hogy a választópolgárok ne arról szavazzanak, ki legyen a miniszterelnök, hanem hogy milyen párt képviselje az érdekeiket és nézeteiket a parlamentben. Ennélfogva koalíciós kormány van, és a pártok között dől el, ki lesz miniszterelnök. (Magyar ésszel sci-fi, más bolygó, idegen szokásokkal.) A köztársasági elnököt válassza a nép, mert csak az adhat igazi legitimitást, nem az, hogy mennyire felel meg a szlogeneknek a nem létező „nemzeti egységről”. A területi egységeknek a becsületes „megye” nevük után a funkciójukat is vissza kellene adni, de erről sem hallani sok konkrétumot. A városi önkormányzatokat nem elég, hogy mentesíteni kell a „szolidaritási” adótól, és valamely jóindulatú központtal összhangban gondoskodni a fejlesztésükről, hanem rájuk kellene bízni, és ehhez normatív bevételeket garantálni, de ezt most ők sem nagyon követelik.

A miniszterelnök egy kézben összpontosuló hatalmát ma sem fékezi vagy ellensúlyozza érdemlegesen semmilyen intézményes erő. Magyar Pétert történelmi hála illeti meg, amiért megszabadította Magyarországot egy zsarnoktól, s ezzel vége szakadt a kötelező butaság és aljasság korszakának. De a rendszerváltás még hátravan, és azt – a liberális képviseleti demokráciába való átmenetet – nem lehet egyetlen, fék és ellensúly nélküli hatalmi központból végrehajtani. Több igazi politikai szereplő kéne végre, és több hatalommegosztás. Idővel biztosan ki fog alakulni. Én csak attól félek, hogy az új alkotmányt előbb fogalmazzák meg, mint hogy kialakulna, és akkor lehet kezdeni elölről.