Nádas Péter: Az ember tudja, hogy most meghal, ennek örül

Megírta szívinfarktus utáni újraélesztésének történetét, a klinikai halál három és fél perce számára az örökkévalóság volt. Nádas Péter a HVG-nek adott 2016-os portréinterjújában beszélt erről, de arról is, hogy íróként nem a nemzetét képviselte, hanem saját magát. A most elhunyt íróval tíz évvel ezelőtt készült interjúnkat változtatás nélkül közöljük újra.

Meg tudja írni a megírhatatlant is: Saját halál című művében a szívinfarktus utáni újraélesztését. Maradt erről olyan éles képe, mint amikor a bombatalálattól a légnyomás kétévesen a házuk falának vágta?

Igen, anyám szülőcsatornája. A gondolkodás ugyanis trükkös jószág. A születésről csupán érzeteink vannak, ám abban a pillanatban, amikor a halál és a születés összeér, képpé alakulnak az érzetek.

Az ember tudja, hogy most meghal, ennek örül. Holott egy életen át fenyegették a borzalmas halállal. Pedig semmilyen. Megszűnik a külvilág érzete, még ha látja is, mi történik. Aztán érzi, hogy ez jó.

A jó viszont már a születés folyamatával azonos: a homályból indul, kifordul a szülőcsatornába, és egy univerzális erő csavarmenetben viszi a fény felé. Szavakkal alig megközelíthető élmény, hiszen a fogalomalkotás előtti időből származik. A klinikai halál három és fél perce nekem a mai napig az örökkévalóság.

Hogyan fér meg együtt önben a pillanatot megragadó fotográfus és a hosszas elmélyülést igénylő prózaíró?

Igyekeztem a kettőt mindig is szétválasztani. Fényképészet a tanult szakmám, de amióta felhagytam a hivatásos fényképezéssel, csak akkor fotografálok, ha nem tudom megakadályozni magam ebben. Egy csomó képet és negatívot sajnos szortírozatlanul kidobtam. Érdekes felvételek vesztek el.

A húsz éven át írt, háromkötetes Párhuzamos történetek nem lassan csordogáló, hanem töredezett regény. Kedveli a nem szokványos utakat?

Ha töredezett, akkor Tolsztoj is töredezett, Dosztojevszkijről nem is beszélve. Kettős vonalvezetésüket a szokásrend mára összerakja. Az enyémet még nem. Ha vár egy kicsit – ötven évnél többet nem kell várnia –, akkor ez is összeáll. A második világháború megváltoztatta a világképünket. Sokdimenziós világban élünk, ahol a dolgok formái átmenetiek, minduntalan megvetemednek. Ennek mentem utána, dacolva az ábrázolás régi sémáival, az írás linearitásával, zártságával.

Önnél viszont az sem egyértelmű, ki a hulla! Háromszor is végig kell olvasni az ezerötszáz oldalt a rejtélyek megfejtéséért. Azzal viszont rekorder, hogy kétszáz oldalon ír le egy szeretkezést.

Az elme adottsága, hogy játszik a lehetőségekkel. Én csak támpontokat adok. Ami pedig a rekordokat illeti, Harold Brodkey ötven oldallal vezet. Egész könyvet szentelt egy győzedelmes amerikai szeretkezésnek. Valójában ideológiai mű, a fiziológiai részletek azonban nagyon pontosak.

Gyakran szerepel külföldön. Az Orbán-érában, a menekültválság idején is olyan jó magyar íróként Nyugaton megjelenni, mint előtte?

Íróként nem a nemzetemet képviselem, hanem saját magamat. Ezzel elég széles körben tisztában vannak. Legföljebb többet kérdeznek, inkább ellenőrzésképpen. Maguktól is tudják, hogy Magyarország alig működő gazdaságában nincs szükség idegen munkaerőre, hisz még a saját fiataljait sem akarja tisztességes szakmákra tanítani, mert a képzetlenekből inkább szolgasereget nevel a nagybirtokosoknak és nagyiparosoknak, akik szorgalmasan keresik egyetlen állampártjuk kegyét.

Ön is menekültként költözött a fővárosból 1985-ben Gombosszegre?

Önkéntes száműzetés volt, semmi kétség, csak nem ötven kilométerrel távolabbra, nem a határon túlra mentem.

A nyelv helyhez köt. Helyesen teszi. Minden író, aki emigrációba kényszerül, a kínok kínját éli át.

Gombosszegen készítettem életem első riportját, soha nem jelent meg. De nem tudtam elfelejteni a dombvonulatot, a két völgyet a falu két oldalán, a házak mögött a gyümölcsöskerteket. Nekünk is van néhány ilyen régi almafánk, ősei minden bizonnyal a török időkből valók. Elhullajtott gyümölcséből nem vadalany hajt ki, hanem nemes.

Tömegnyi elismerés birtokosa. Milyen a viszonya a díjakhoz?

Semmilyen. Két nagy dobozban tárolom. Tizenévesen mennyire vágytam rá, hogy csak egyszer bemehessek az újságíró-szövetség székházába! Később a nagybátyám bevitt oda vacsorázni, még később oda jártam újságíró iskolába, vizsgáztam és kávézgattam, és közben eszembe nem jutott, hogy milyen édes régi vágyam teljesült.

Kossuth-díjra persze soha nem vágyakoztam. Az átadása pedig cseppet sem ünnepélyes. Jön egy fehér operett-egyenruhába öltözött valaki, nagy hasa van, nagy segge, csizmája, és kivont kardját körbehordozza nekünk. Úristen! Ki ez? Megőrült?

Olyan országrészek zászlóit hozzák be a kupolacsarnokba, melyek száz éve nem tartoznak az országhoz. Ott ül hatszáz vénember. A bottal járók alig tudják átvenni a dobozaikat. A fogadáson ott álltunk Orbán Ottóval és Ágh Istvánnal a dobozainkkal és a virslijeinkkel egy külön asztalnál a Vadászteremben, miközben a politikusok egymással voltak elfoglalva; vagy ötszázan ordítottak körülöttünk.

Most fejezte be a memoárkötetét. Hagyományos visszaemlékezést olvashatunk majd?

Nem a saját történetemet írtam meg, hanem a tudatom történetét. Mi hogyan került ebbe az eredetileg üres tározóba, mivel telt meg. Mi mit eredményezett, azaz milyen irányba terelt. Az én tudatom először is Budapest ostromával telt el. Ezért az életem másként nem alakulhatott. Hiába akarta a képszerkesztő, hogy világosabbak legyenek a képeim. Az én tudatom nemkívánatos adatokat tárol. Ezekhez az adatokhoz bizonyos értelemben konok módon hűséges maradtam, ami egyrészt a flexibilitás hiánya, tehát rossz tulajdonság, másrészt meg jó, mert bizonyos dolgokban el tudok mélyedni.