Hentes a pálya szélén

Az ötvenes évek derekától kezdődően vezetékes gázt használtunk, a fűtőanyag vegyes tüzelésű sparheltbe volt bevezetve, ott pedig egy házilagos tervezésű és kivitelezésű égőfej révén végezte el azt a feladatot, amelyre rendeltetett. Rút és primitív konstrukció volt, de működött, nem volt vele semmi gond, ellenkezőleg. Az ugyan kétségtelen, hogy a kecs és a kellem valamennyi nemét fájón nélkülözte, működtetése pedig korántsem volt teljesen veszélytelen, ám ez senkit se zavart, a gázszerelőket a legkevésbé, minket meg még annyira se, Isten karmai közt vagyunk, az élet egyszer valahogy úgyis véget ér, a sparhelten vidáman rotyogott a körömpörkölt. Mi, mint megannyi fatalista, a világ kiszámíthatatlanságába beletörődve, sőt annak valójában örvendezve vettük körbe az objektumot, amely a helyiség közepén házioltárként magasodott, s amelyet bizonyos értelemben csakugyan szakrális helynek tekintettünk, sőt annak is tekintünk mind a mai napig.

A vidáman rotyogó körömpörkölt alapanyaga egyébként nem a biharnagybajomi hentes boltjából származott, Biharnagybajomban ugyanis volt hentes, de köröm, az nem volt az üzletben, meg semmi egyéb. Pultja üresen állt, a boltban egyáltalán semmit nem lehetett kapni, csak a hentes támaszkodott a pultra, és üveges szemmel nézett ki az ablakon. Voltak aztán különleges ünnepnapok, amikor tenyérnyi sápatag szalonna, pár bőrdarab, sátoros ünnepek előtt esetleg egy-két arasznyi kétforintos kolbász érkezett a boltba. (Magyarázat: két forintba akkoriban tíz deka főzőkolbász került, ízéről semmi értelmezhetőt nem tudnék mondani.) Ilyenkor a hír futótűzként terjedt, egy órán belül összegyűlt a falu apraja-nagyja, és ámultan csodálták a kínálatot, a hentes tekintetében pedig leírhatatlan kevélység honolt.

És ez még semmi, az igazi dínomdánom a munkásosztály nemzetközi ünnepén, gyengébbek kedvéért május elsején állt elő. Az már a földi paradicsom volt maga. Hentesünk ilyenkor kitelepült a focipálya szélére, üstöt vitt magával, és abban kolbászt főzött, mustárt is mellékelt hozzá, ad absurdum tormát is.

A köröm a kacsaúsztató mellett lakó Sanyi bá’-tól érkezett, aki Igor herceget, a disznót még a télen eltette láb alól. Fülét-farkát, fejét és körmeit, noha Igor herceg erről lesújtó véleménnyel bírt, füstre akasztotta, s mikor eljött az idő, hogy ezen javakat földijeivel szívjóságból megossza, percig sem habozott.

Akkoriban egyébként nemcsak köröm nem volt a hentesnél, energiaválság és vízhiány sem volt, a Duna mederében döbbenetes módon víz folyt, Paks egyetlen blokkját se kellett lekapcsolni, már csak azért se, mert Paks sem volt, hanem csak úgy éltünk bele a vakvilágba, mint marhák a legelőn. Akkor ugyanis még volt legelő, sőt a Tiszántúlon fantasztikus, ma már elképzelhetetlen vízi élővilág, a Duna–Tisza köze nem tervezett sivataggá változni, a folyók medre kiszáradni, sőt a Velencei-tóban is volt még néhány pohár víz.

Pakson az elmúlt hetek történései világossá tették, hogy a válság már nem az ajtó előtt áll, hanem a szobában van, a továbbiakban ennek rendszeres előfordulásával kell számolnunk, és valamiképpen kezelnünk kell. De nem úgy, hogy nekiesünk, mint az állat – az elmúlt hetek folyamán a sajtóban különféle ad hoc javaslatok merültek fel, például extrém alacsony dunai vízállás esetén a hidegvíz-csatorna elrekesztése –, a nukleáris biztonság ugyanis fontosabb az energiabiztonságnál, az előbbi semmilyen módon, a legcsekélyebb mértékben sem sérülhet. Az erőműben a négy blokk és a pihentetőmedencékben tárolt, kiégett fűtőelemek folyamatos hűtése minden körülmények között biztosított kell legyen, márpedig – például – a fenti javaslat a HUN-REN Energiatudományi Kutatóközpont szerint a nukleáris biztonság vonatkozásában semmiképp nem elfogadható, a hidegvíz-csatorna lezárása kizárólag a biztonsági hűtővízellátás fenntartását szolgálhatja a blokkok leállított állapotában, máskülönben az intézet szerint a nukleáris kockázat nagyságrendekkel nő.

Magyarán inkább ne égjen egyetlen villanykörte sem az országban, térjünk vissza a sparhelthez, ne legyen a bajomi hentesnél köröm – tekintete legyen távoli és megtört, amint ürességtől tátongó pultjára mutat –, mint egy Csernobil.

Holdbéli táj, Igor herceg leszármazottai dupla méretben és három füllel, Janis Joplin rekedtes hangján éneklő, víziló kinézetű énekesmadarak, amint Mercedes Benzért fohászkodnak az Úrhoz, vagy legalább, oh Lord, won’t you buy me a color TV?

Higgyünk nekik.