hvg.hu, 2026. július 31.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A demokrácia ellenségei általában önmagukat vélik valódi demokratáknak, és a demokrácia ellenségeiként ostorozzák demokrata és nem demokrata ellenségeiket. A huszonöt évvel ezelőtt, 2001 júliusának utolsó napján elhunyt Vásárhelyi Miklós, hosszú élete egyik évtizedében az ostorozók közé, a többiben az ostorozott demokraták közé tartozott. Regényes életet élt. Iránymutató személyiségként emelkedett ki mindenkori környezetéből.
1917. október 9-én született. Fiumében nőtt föl, jómódú zsidó polgárcsaládban. Apja bankár volt és a helyi úri kaszinó elnöke. Élete első évei a város leghányatottabb időszakára estek, de az apró gyereket nyilván nem befolyásolta, hogy a szülővárosa éppen hová tartozott, vagy miként próbált önálló szabadállamként létezni.
Többnyelvű, multikulturális város volt Fiume-Rijeka. Lakosainak nagyjából a fele olasz, a másik fele horvát, magyar, német. Poliglott város poliglott szülöttje volt Vásárhelyi Miklós, aki előbb tanult meg olaszul, mint magyarul. Ellentmondásos társadalmi légkör uralkodott a városban. A tolerancia szelleme is jellemezte és az együtt élő nemzetek nacionalizmusa is.
Egy erős igazságérzettel megáldott-megvert fiatalembernek volt rá oka az 1930-as évek közepén, hogy úgy érezze, a társadalom megérett a radikális változtatásra, meg kell forgatni az egész világot.
Istenben nem hitt, vallását nem gyakorolta. A keresztényt sem, azután, hogy még jóval a faji törvények előtt megkeresztelkedett. Jelentősége ennek nem volt, de ezt azon kevés dolog között említi idős korában, amelyeket szégyellt az életében.
1936—37-ben jogot tanult Rómában. Azok közé az ifjak közé tartozott, akik elengedhetetlenül és halaszthatatlanul szükségesnek tartották a súlyos társadalmi-gazdasági bajokkal küzdő ország átalakítását. Ezt a lehetőséget csak a polgári rendszerrel, a polgári demokrácia államával szemben lehetett keresni. A római joghallgató rövid ideig abban a hitben élt, hogy erre alkalmas az a reformfolyamat, amelyet az ország karizmatikus diktátora, Benito Mussolini diktál, de nem volt aktív részese a fasiszta mozgalomnak, nem lépett be Mussolini pártjába sem.
Hamarosan átesett a politikai radikalizmus másik pólusára. A kommunista mozgalomban kereste a világ megforgatására alkalmas erőt. Mussolini kommunista volt, Vásárhelyi kommunista lett.
1939-ben Magyarországra költözött és Debrecenben folytatta jogi tanulmányait. Ekkoriban csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. Debrecen a radikális „népi gondolat” fellegvára volt. A népfrontpolitika nevében a kommunisták keresték a népi mozgalmakkal való együttműködés lehetőségét. Ennek kerete volt a Márciusi Front, amelynek a cselekvési lehetőségei már voltaképpen megszűntek a háború kitörésével, a német-szovjet paktummal, amikor Vásárhelyi Magyarországra érkezett, de a Márciusi Frontnak mégis alapvető szerepe volt abban, hogy Vásárhelyi megtalálta az aktív politizálás útját.
„…mi tulajdonképpen nem voltunk márciusi frontosok annyiban, hogy azokban a harcokban, amelyeket a Márciusi Front vívott, és amelyek tulajdonképpen ’38-ban már a nemzetközi helyzet és a magyarországi belső helyzet miatt véget értek, azokban mi nem vettünk részt. Mégis a baloldali mozgalmakba, általában a politikába, az aktív politikába a Márciusi Fronton keresztül kerültünk be oly módon, hogy azok az emberek vezettek bennünket erre az útra, Fehér Lajost is, engem is, és még néhányat ebből a generációból, akik a Márciusi Frontban döntő szerepet vittek. Név szerint Újhelyi Szilárd, Losonczy Géza, Zöld Sándor, Donáth Ferenc stb.” (In: OSZK Történeti Interjúk Tára. Pór Edit és Hanák Gábor interjúja).
Vagyis – az öngyilkos Zöld kivételével – azok, akik majd együtt lesznek Vásárhelyivel az ötvenes évek bűneiben, a Nagy Imre körül szerveződő ellenzékben, a Nagy Imre-perben.
A háborús évek alatt a kommunisták szociáldemokrata szervezetek legális kereteiben folytatták illegális tevékenységüket. Vásárhelyi az óbudai szociáldemokraták ifjúsági szervezetében lett szervezőtitkár.
Magyarország belépésekor a világháborúba a zsidó Vásárhelyit behívták munkaszolgálatra. Egy fegyvergyárban dolgozott. A német megszállás után a fegyveres ellenálláshoz csatlakozott. Amikor 1945 januárjában felszabadult, már hat esztendeje részese volt a kommunista mozgalomnak. Átélt már néhány belső konfliktust, sok magasrangú kádert ismert, már egy kis „frakciós múltja” is volt. Jelentősebb pozícióba is kerülhetett volna, ha a hozzá közelebbálló elvtársak osztogatják a feladatokat a kiépülő pártban.
Ő is szeretett volna, mint az illegalitásból jött elvtársai általában, a pártközpontban, az apparátusban dolgozni, minél fontosabb funkcióban. A kommunisták első útja ezért is, de kötelességtudatból és fegyelemből is, a pártközpontba vezetett, amely a Tisza Kálmán (majd Köztársaság, ma II. János Pál pápa) téren volt a Volksbund korábbi székhelyén. Azzal szembesült, hogy az ő pártbéli ellenlábasai vannak ott döntési helyzetben, neki ott nem terem babér.
Egy elvtársa tanácsára átment a Szabadság szerkesztőségébe, ahol örömmel fogadták. A Szabadság volt az első háború utáni napilap Budapesten. Pest teljes megszabadítása utáni napon már megjelent, bő két hónappal a Kommunista Párt – az illegalitásból kilépve újrainduló – hivatalos napilapja, a Szabad Nép előtt. Vásárhelyi már a lap második számának a szerkesztésében is részt vett.
A Szabadság a kormányt alkotó pártok koalíciós lapjaként jelentkezett. Ténylegesen az első pillanattól a kommunisták irányítása alatt állott, de az első időkben kevés kommunista volt az újságírói között. Javarészt polgári lapokhoz szokott polgári mentalitású újságírók írták a lapot, akik a polgári újságírók életét élték.
A lap kommunista vezetői – Horváth Márton, Haraszti Sándor – nem nagyon válogathattak, amikor rá kellett bízni egy kommunistára, hogy vigyázzon: ne kerüljön be a lapba a sok polgári, illetve más pártból jött kolléga tollából valami, ami a kommunistáknak nem jó. Vásárhelyire bízták ezt a feladatot, így hamar kulcspozícióba került.
A Szabadság kulcsemberét számításba vették, amint a Szabad Nép március végén megindult. Vásárhelyi azonnal odakerült. Ezt a lapot már közvetlenül a legfelső pártvezetés utasításai szerint írták. Akkor kezdődött a szerkesztőségi értekezlet, amikor Révai József beérkezett a szerkesztőségbe.
De az újságcsinálás még mindig úgy zajlott, mint a polgári sajtóban. Vásárhelyi volt a kevés nőtlen munkatárs egyike. Ő várta meg, amíg az első példányt kiköpte a nyomdagép, aztán ment bele az éjszakába, mint egy rendes polgári újságíró, például a Suhajda meg a Hullamosó nevű kocsmába, ahová a legkommunistább és legpolgáribb életet élő színészek is jártak Major Tamástól Gábor Miklósig. A napot uszodában, gőzfürdőben kezdte, és déltájt besétált a szerkesztőségbe. Kommunista bohém polgár volt.
A Szabad Nép stábjába Vásárhelyi vitte be a legfiatalabb generációt. Azokat, akik a mozgalom ifjúsági lapjainál kitűntek. Kornai János, Kende Péter, Gimes Miklós az ő révén került a laphoz. Ők is ott lesznek majd Nagy Imre körül 1955-56-ban. Vásárhelyi kezdetben Jolly Joker volt a szerkesztőségben. Írt mindenről, minden rovatba, de ez megváltozott, miután a lap tudósítójaként hosszabb időt Párizsban töltött a békeszerződés tárgyalásain.
A Szabad Nép külpolitikai rovatvezetőjeként stabilizálódott a pozíciója. Ettől még persze belpolitikai cikkeket is írt. Maradandó értékűeket nem, de maradandó hírűeket igen. Legerősebben a Vér tapad a fekete reakció kezéhez című 1948. június 6-án megjelent cikke volt ilyen, négy-öt évtized múlva ennek ürügyén próbálták lejáratni a pártállami diktatúrával szembenálló, demokrata Vásárhelyit.
Az írás az iskolák államosítása elleni, a Szabolcs-Szatmár megyei Pócspetriben zajlott tiltakozásról szólt, amely egy rendőr halálával járt, ami után a falut megrohanták és brutális eszközökkel terrorizálták az ávósok. Szinte az egész falut összeverték. Hárman bele is haltak a bántalmazásba. Az egyház elleni támadásra kihegyezett koncepciós perben a fővádlottak egyikét kivégezték, a másik halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták. A rendszerváltás utáni perújításban az elítéltek legtöbbjét bűncselekmény hiányában felmentették.
A Kozák Gyula és Hegedűs B. András által 2001-ben készített interjúban (Beszélő, 2001/10.) Vásárhelyi így beszélt cikkéről, amelyet soha nem olvasott el újra:
Hogy milyen szituációkba kerülhet az ember, és hogy milyen szörnyűségeket követhet el, és hogy mindez mennyire a véletlenen múlik, azt ezen az eseten, a magam példáján tapasztalhattam. Mert én rémes dolgokat írtam Pócspetriről és mindarról, ami ott történt, de abból én nem találtam ki semmit, és magam nem nyomoztam ki semmit. Mindent annak alapján írtam, ami a már akkor teljesen elvégzett nyomozás alapján Décsi (Gyula ávós vezető – a szerk.) összefoglalójában állt.
A köztudomással ellentétben Vásárhelyi a Mindszenty József peréhez vezető rágalomözönhöz csekély mértékben járult hozzá. Ő az ENSZ-ből tudósított, amikor az első- és másodfokú tárgyalás között az ENSZ Közgyűlése napirendre tűzte a pert. (Szabad Nép, 1949. május 10.)
A Kozák Gyula és Hegedűs B. András adott interjúban a magánéletéről is mesélt:
„Kezdetben nagyon élveztem az újságíróéletet és az azzal járó bohém életkörülményeket. Otthon laktam a szüleimnél, a Nyáry Pál utcában. Abban a lakásban, ahol most a húgom lakik, egy nagyon szép, három szoba hallos lakásban. A Szabad Népnél én voltam az egyetlen független és saját kedvére élő ember, ami miatt nagyon sok megjegyzés és pikírt észrevétel hangzott el. /…/ Valahogy veszélyesnek látták ezt az életmódot, hogy egy pártfunkcionárius, aki a Szabad Népnél vezető ember, szabad préda legyen, és ki tudja egyszer milyen nőnek a befolyása alá kerül. Ez sokszor elhangzott, de valószínűleg irigykedtek is.”
Vásárhelyi gyakran látogatott el a Zrínyi Ilona Népi Kollégiumba. Itt ismerkedtek meg Pór Edittel, akivel 1949. márciusában összeházasodtak. Három gyerekük (Júlia, István, Mária) közül az első 1950. január elsején született meg.
Közben lezárult az a fél évtized Vásárhelyi közéleti munkásságának nagyjából hat évtizedéből, amikor egy diktatúra kiépítésén, nem pedig leépítésén dolgozott.
Vásárhelyi, akinek elég sok közeli barátja, ismerőse volt a koncepciós perekben letartóztatottak és letartóztatásra számba vettek között, ekkor már elvesztette azt a bizalmat, ami a Szabad Nép rovatvezetéséhez kellett. Mire Júlia lánya megszületett, ő már a Karolina úti bentlakásos pártiskola rabja volt.
Ez lehetett volna a börtön előszobája is. Barátai letartóztatása után jóakarói mondogatták a hozzá közelállóknak, hogy „na, a ti barátotok még szabadlábon van”. A Beszélőben megjelent, fent már idézett interjúban Vásárhelyi azt állítja, hogy kétszer is a Politikai Bizottság napirendjén szerepelt az ő letartóztatása, és mindkétszer Gerő Ernő vetette le azt a napirendről.
A pártfőiskolán eltöltött tanév után kinevezik a politikai adások főcsoportfőnökének a Magyar Rádióhoz. Ez egy teljesen fölösleges pozíció volt, amelyhez nem tartoztak valódi feladatok, és meg is szűnt, amikor Vásárhelyit elhelyezték onnan. Tekintélyesebb parkolópályáról alacsony presztízsű parkolópályára került. A Művelt Nép Könyvkiadónál lett felelős szerkesztő és a Hungary – Vengrija című lapot szerkesztette.
A sztálini rendszer lazításával próbálkozó új szakasz politikájában kapott ismét jelentős szerepet. A Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese lett. A Tájékoztatási Hivatalt a Nagy Imre-kormány állította fel 1953-ban, és az antisztálinista reformszárny bázisa volt a pártközponttal szemben. Ellensúlyt képviselt a sajtóirányításban a KV Agitációs és Propaganda osztályával szemben. Gyakorlatilag Vásárhelyi irányította a hivatalt a formális elnök, Szántó Zoltán helyett. A Tájékoztatási Hivatal egy évig működött. Rákosi azonnal felszámolta, amint 1955-ben visszaszerezte a teljhatalmat.
Vásárhelyi ettől kezdve – a forradalom pár napját leszámítva – közel négy évtizeden át ellenzékben volt. Az etikus módon kihasználható legális tevékenységi lehetőségeket megragadó, bölcsen mérsékelt, pragmatikus ellenzéki volt.
A kiábrándulásnak, egy rendszerhez, egy jövőképhez való kötődés meglazulásának, eloldódásának, hívőből ellenzékivé válásnak nagyon sok fokozata és általában bonyolult története van. Vásárhelyi esetében ennek a történetnek a kezdete visszanyúlik az illegalitás korszakába, amikor embereket rekesztenek ki a mozgalomból, megbélyegeznek, ellenséggé nyilvánítanak, amikor leszoktatnak a kérdezésről, mert aki kérdez, az kételkedik, aki kételkedik, az megbízhatatlan és gyanús. Megkérdőjelezi, amit a párt tesz.
Akik azt hitték, hogy a világháború után az illegalitásból, az üldözöttségből kilépve felszabadultan lélegezhetnek, csalódtak az első percben. Vásárhelyi emlékei szerint:
„E felszabadulást nyomban követte az első csalódás, elsősorban a mi esetünkben, kommunistákéban, mert hiszen azt gondoltuk: megérkezett a nagy testvér hadserege, nyilván néphadsereg módjára fog viselkedni, vagyis a világ minden más hadseregénél különbül. Annál megrázóbb hatást tett, hogy a szovjetek pontosan úgy viselkedtek, sem jobban, sem rosszabbul, mint bármely más hadsereg egy végkimerülésig vívott háború után… szörnyű és megbocsáthatatlan volt azonban a fosztogatás, a garázdálkodás, a nőkön elkövetett erőszak, továbbá hogy ezrével vitték el hadifogságba a férfiakat, köztük olyanokat is, akik régen letették az egyenruhát, vagy soha nem is viselték.” (Vásárhelyi Miklós: Ellenzékben, 32.o.)
Erről persze semmit nem lehetett írni. Elkötelezett kommunisták, akiket kifosztottak, elhurcoltak, lányukat, feleségüket megerőszakolták, nem számíthattak arra, hogy az ő igazságuk megjelenik pártjuk sajtójában, amelyben egyébként rendszeresen jelentek meg cikkek arról, hogy milyen szörnyen viselkednek az angol és amerikai csapatok Olaszországban, Németországban.
A kérdéseket elfojtó dresszúrának is megvolt a folyamatossága. Bizalmas barátok, például Vásárhelyi és Losonczy Géza sem beszéltek egymással arról, kit miért értékeltek le. Hogy például az általuk nagyon tisztelt Haraszti Sándornak miért nincs komolyabb funkciója.
Ha pedig az átváltozási folyamat végpontjára ugrunk, azt látjuk, hogy Vásárhelyi Miklós még a rendszerváltás küszöbén sem vélte úgy – miként a demokratikus ellenzék többsége sem, a harmadikutas nacionalisták pedig még kevésbé –, hogy a szocialista jövőképet, az antikapitalista meggyőződést általában és minden formájában el kellene vetniük. Vásárhelyi Miklós 1988-ban így vélekedett:
Azt mondanám tehát, hogy nem adtam fel a reményt, hogy felépíthető olyan szocialista társadalom, amely minden téren különbözik a sztálini időkben létrejött szocializmustól, de különbözik a legfejlettebb nyugati demokratikus rendszerektől is.(Magyar Napló, 1989. október 13.)
Nagy Imre és káderei leváltása után Vásárhelyi könyvtárosként dolgozott, és a Rákosival szembenálló ellenzék egyik vezéralakja lett. Munkahelye, a Művelt Nép Könyvkiadó könyvtára ellenzéki bázis lett. Itt jöttek össze, itt beszélték meg a teendőket, az akciókat a békétlenek.
Az ott (is) szerveződő nagyimristák juttatták el Vásárhelyin és Gimes Miklóson keresztül Nagy Imre rendkívül radikális, a szovjet szupremáciát hevesen tagadó tanulmányait és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének küldött beadványait a jugoszláv diplomatáknak.
1955. május 27-én a Lapkiadó Vállalat párttaggyűlésén Vásárhelyi Gimes Miklóssal és Fazekas Györggyel együtt követeli a Rajk-per felülvizsgálatát és a Jugoszláviával való viszony tisztázását. Gimest és Fazekast már ekkor kizárják a pártból. Vásárhelyi szigorú megrovásban részesül, neki még tennie kellett valamit a kizárásáért.
Tesz is. Vásárhelyi kis könyvtárszobájában beszélték meg a Petőfi Kör programjait, és itt született meg a kommunista íróknak és művészeknek a párt központi vezetőségéhez intézett memoranduma, amelyben követelik az adminisztratív intézkedések megszüntetését a kulturális életben. Tiltakoznak Az ember tragédiája, A csodálatos mandarin, Németh László Galileijének betiltása ellen. A memorandumot Vásárhelyi fogalmazta negyedmagával, és a kulturális élet 59 kiemelkedő képviselője írta alá. Ezzel már Vásárhelyinek is sikerült kirúgatnia magát a pártból.
1956 tavaszától, miután Nyikita Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán elítélte Sztálin bűneit, itthon felgyorsult az erjedési folyamat. Rákosi Mátyás távozásával a kirúgott, félretett emberekkel megkezdődtek a tárgyalások rehabilitációjukról. A Nagy Imre körül gyülekező pártellenzék aktivizálódott. Ebben a körben is Vásárhelyi volt az egyik kiemelkedő, iránymutató személyiség.
A rehabilitációt nem kapkodták el. Vásárhelyit még könyvtárosként érte a forradalom, és ebből a pozíciójából került sajtófőnöknek Nagy Imre mellé 1956. november elsején.
A forradalom első napjaiban elveszett volt, passzív és bizonytalan. Nem tudott kapcsolódni Nagy Imréhez, aki akkor még nem ismerte el a forradalmat. Ott volt azok között, akik a szovjetek behívása, az ellenforradalom minősítés ellen tiltakoztak. A felkelők pedig Vásárhelyi és köre számára ismeretlen és bizonytalan hatású erőt képviseltek. Még a forradalmat elismerő október 28-i fordulat sem nyugtathatta meg Vásárhelyiéket, mivel Nagy Imre a régi gárdával akart kormányozni, amit Vásárhelyi képtelenségnek tartott.
Ugyanakkor Nagy Imréhez hasonlóan ő is abban a meggyőződésben élt, hogy a megújuló párt alkalmas arra, hogy a sztálini örökségtől megszabadulva felépítse azt a szabad szocialista országot, amelyről álmodtak. Nem tartották ehhez szükségesnek a többpártrendszert, a régi koalíciós pártok föltámadását, de ezt elfogadták, amikor azok már amúgy is jelen voltak.
Vásárhelyi a koalíciós és még koalíciósabb második és harmadik Nagy-kormányba szállt be sajtófőnöknek. Nyilvánvalón kulcsszerep várt volna rá a párt politikájának megjelenítésében, a rádió működtetésében, a sajtó irányításában, a sajtószabadság behatárolásában. Nem számolt azzal, hogy a szocializmus veszélyben lenne Magyarországon. Nem is voltak itt komolyabb kapitalizmuspárti erők.
Vásárhelyinek már az első napokban könyörgött Nagy Imre felesége, veje, munkatársai, hogy álljon Nagy mellé, ne hagyja őt egyedül, de Nagy akkori nézetei mellett nem tudott volna kiállni, és igazából hivatalos helyről nem is hívták.
Amikor beleállt a sajtófőnökségbe, valóságos koalíciós erők működtek már, melyek számára biztosítani kellett, hogy a lapjaik megjelenjenek. Másrészt teljes volt a káosz. Szerkesztőségeket, nyomdákat foglaltak el önkényesen, önjelölt szerkesztők bukkantak fel. A káosz leküzdése végett a kormány előírta az engedélykötelezettséget a lapok számára.
Az persze nem a demokrácia csúcsa, ha a kormány sajtófőnöke engedélyez lapokat, de ez forradalmi helyzet volt mindenki által érzékelt provokációs veszéllyel.
A hatalmas hazai és nemzetközi kapcsolatrendszerrel, széleskörű nyelvtudással, külpolitikai tapasztalattal, kiváló kommunikációs képességgel és tekintéllyel rendelkező Vásárhelyi bizonyára kiválóan ellátta volna a sajtófőnök feladatát a forradalom kormányában, ha nem jönnek vissza az oroszok.
Vásárhelyi a Kész a leltár című, Kozák Gyula készítette interjúkötetben (a könyvbemutató másfél órája itt megtekinthető) úgy nyilatkozik, hogy
a kikeresztelkedés mellett a másik dolog, amit az életében szégyell, az, hogy november 4-én a családját hátrahagyva keresett menedéket.
Végül is a menedéket ígérő Jugoszlávia csapdájába sétált be mindenki, és a jugoszláviai nagykövetségről deportált Vásárhelyi család a romániai Snagovban már együtt volt.
Nagy Imre és társai perében kilencen ültek (Szilágyi József elkülönítése előtt) a vádlottak padján. Vásárhelyi a nyolcadrendű vádlott volt. Esetében szóba sem jött a halálos ítélet. Azt neki fékezhetetlen fellépéssel és Kádárékkal szembeni vádözönnel kellett volna kiharcolnia, ahogy Szilágyi József tette.
Neki az volt a meggyőződése, hogy mindent meg kell tenni a minél enyhébb ítélet végett, amivel nem ártanak másoknak. Erről igyekezett vádlott-társait is meggyőzni. Ennek alapfeltétele volt az önkritika, a csatlakozás az események hivatalos értelmezéséhez. A kilenc vádlottból eredetileg hatan, a végén már Maléter Pállal együtt heten így tettek. Szilágyi hősiesen fölszónokolta magát az akasztófára. Nagy Imrének pedig, aki már rég tisztában volt azzal, hogy nem kerülheti el a kötelet, nem volt vesztenivalója, de volt elszámolnivalója a munkásmozgalommal. Ő a személyét nem, a politikáját védte, és ezzel gyakorta keresztülhúzta vádlott-társai védekezési stratégiáját.
Hankiss Ágnes – Aczél Györgynek írott hódolatteljes levelek szerzője – azzal az ordas hazugsággal állt elő 2004-ben a Hír TV-ben, hogy Vásárhelyi felelős Gimes Miklós haláláért, mert az ő vallomása alapján ítélték halálra, ami egyébként – szerinte – érthetetlen lett volna, hiszen Gimes nem viselt funkciót, csak egy újságíró volt. Hankiss Ágnest Vásárhelyi lánya, Vásárhelyi Mária beperelte rágalmazásért. Nagyon hosszú persorozatban, 11 év múlva, 2015-ben végül bűnösnek mondták ki Hankisst, akit megrovásban részesített a bíróság.
Gimes halálos ítéletének nagyon is sok és súlyos oka volt, amelyeket a róla szóló könyvemben (Révész Sándor: Egyetlen élet) sorra vettem. De a legsúlyosabb ok az volt, hogy jelentős szervező szerepet vitt november 4-e után az ellenállásban. Röplapokat írt, kiadványokat szerkesztett, földalatti szervezet létrehozását kezdeményezte. Ő volt a jugoszláv követségen kívüli ember, akivel „bizonyították”, hogy a Nagy Imre-csoport november 4-e után is folytatta az ellenállást. Gimes volt az, akit Kádár személyesen is megfenyegetett a rádióban. (Minderről lásd: Beszélő, 2004/2-3.)
Vásárhelyi a bíróság előtt arról számolt be, hogy Gimes olyan radikális nézeteket hangoztatott a Nagy Imre-körben, amelyekkel ő és Nagy Imre nem azonosult. Ezekről mindenki tudott, Gimes széles körben terjesztette és a per során sem kívánta cáfolni azokat.
Vásárhelyit öt év szabadságvesztésre ítélték. 1959 tavaszáig magánzárkában vagy Kopácsi Sándorral közös cellában tartották. Az volt rabélete nagy fordulata, amikor átvitték Vácra és bekerült a fogvatartottak közösségébe. Találkozott barátaival, ellenfeleivel. A fordítóirodán értelmiségi tevékenységet folytathatott, beszélgetett, vitatkozott hozzá hasonló élvonalbeli értelmiségiekkel.
A feleségem mindig mondja, hogy úgy gondolok vissza erre, mintha Miami Beachen üdültem volna. (Beszélő, 1988/3. Összkiadás)
A kommunista előélettel nem rendelkező Bibó Istvánnal értették meg egymást a legjobban. Később, szigorúan ellenőrzött foglalkoztatása idején Bibó lektorálta francia krimifordítását (Pierre Gamarra: A Goncourt-díjas gyilkos).
Vásárhelyi egyszemélyes hírszolgálatként működött. Ő volt a MIKI-press: a kivételesen gazdag és jól ápolt személyes kapcsolatrendszerén keresztül legjobban értesült rab, aki az értesüléseivel mindenki rendelkezésére állt. Egy őrön keresztül szinte mindennap hozzájutott a Népszabadsághoz is.
A snagovi deportálástól 1960-as szabadulásáig négy év telt el az életéből. Az 1960-as politikai közkegyelemmel ő is szabadulhatott volna, mert a büntetése nem haladta meg a hat évet, de mégis az – ugyanekkor – egyéni kegyelemmel szabadulók közé került idősebb vádlott-társaival, Donáth Ferenccel, Jánosi Ferenccel együtt.
„Szabadúszóként” kereshetett havonta maximum kétezer forintot. Megszabták, hogy ennél több megbízást nem kaphat. Lektori feladatok jutottak neki, és lefordíthatta Bertold Brechttől a Carrar asszony puskáit. A jövedelmét feketemunkával egészítette ki. 1962-ben elhelyezték lektornak a Képzőművészeti Kiadóhoz. Ez volt az érdeklődésétől és a politikától legtávolabb álló terület. Ebben az időszakban regények fordítójaként már kiírhatták a nevét (Roger Chateauneu: Acélhárfák, Alan Sillitoe: Az ajtó kulcsa, Somerset Maugham: Téli utazás, Dymphna Cusack: Ketten a halál ellen). Még utószót is írhatott egy Feuchtwanger-regényhez.
Hruscsov megbukott, és Magyarországon is megkeményedett a diktatúra. Vásárhelyi, aki a maga kiterjedt kapcsolati hálójában osztotta a börtönélményeit és a nézeteit a Kádár-rendszerről, rendőri figyelmeztetésben részesült és kirúgták a munkahelyéről.
„Többekkel szemben azért kellett újból eljárást indítani, és figyelmeztetni őket — noha korábban közkegyelemben részesültek, mint például Vásárhelyi Miklós —, mert nyilvánosan népi demokratikus rendünk ellen izgattak, bujtogattak” – írta a Kékfény című bűnügyi magazin műsorvezetőjeként is elhíresült Szabó László a Népszabadságban (1966. február 19.)
Anyagbeszerzőként tudott elhelyezkedni baráti segítséggel egy kisszövetkezetnél. Beszerezte a vécépapírt, kiváltotta a villamosbérleteket, hozta a fűtőolajat… Ebben a nyugalmas pozícióban telt el az életéből újabb nyolc év.
Az akkor igen nagyhatalmú Szirmai István jóvoltából név nélkül dolgozhatott a Tükörnek és az Élet és Tudománynak, készíthetett összeállításokat külföldi lapokból, de szerzőként a neve 1972-ig le volt tiltva. Ekkortól működhetett nyilvánosan, főállásban értelmiségi pályán és jelentethette meg a műveit. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének lett a munkatársa és sajtótörténésszé képezte ki magát. Dramaturgként is dolgozott. Olyan filmek készültek az ő közreműködésével, mint a Szerelmem Elektra, az Egymásra nézve, a Könnyű testi sértés.
Első könyve már készen várta a megjelenés lehetőségét. A hatalom mesterségében azt a világháborús memoárirodalmat dolgozta fel, melynek jeles darabjai, egyebek között Winston Churchill brit miniszterelnök, Charles De Gaulle francia elnök, Jacques Duclos francia kommunista vezető emlékiratai még a börtön fordítóirodájában kerültek a kezébe. Ezt a könyvet még anyagbeszerzői működése mellett írta meg.
Ebben is, miként más műveiben, a múltról mondja el, amit a jelenről nem mondhat.
Ez az 1975-ben megjelent Nem engedélyezem! című kötet esetében a legnyilvánvalóbb. Ebben a világháború alatt működött Cenzúra Bizottság dokumentumait adták közre. A kötet szerkesztésében Márkus László és Szinai Miklós is részt vett, de a lényeget, a terjedelmes bevezető tanulmányt Vásárhelyi írta. Többek között ezt:
„A teljes gleichschaltolás persze leegyszerűsítette volna az irányítás problémáit. De miként más területeken, a kormány itt sem akart áttérni a nyílt, totális fasizmusra. Ezt nem tartotta célszerűnek, de nem is volt rá szüksége, hiszen a fennálló rendelkezések, a kialakult sajtóviszonyok biztosították politikájának maradéktalan érvényesítését. Ugyanakkor a mozgásszabadság csekély, korlátozott, szigorúan szabályozott lehetőségeinek fenntartása nemcsak a belső feszültségen enyhített, ’biztonsági szelepként’ működhetett, hanem beleilleszkedett a külpolitikai elképzelésekbe is.”
Ugyanebben az évben jelent meg a Vásárhelyi házaspár által összeállított testes könyv a világháború után újjáéledő Magyarország első hónapjairól Lesz magyar újjászületés címmel.
Népszerű ismeretterjesztő könyveket publikált tanulságokban gazdag történelmi epizódokról. Az 1942-es észak-afrikai partraszállás különleges algériai hátteréről (Közjáték Algírban), a magyar óceánrepülés elfeledett vonatkozásairól (Lord és korona). Megírta Garibaldi életét a fiataloknak szánt Így élt-sorozatban.
A jelennek szóló legfontosabb üzenetet legerőteljesebb módon a Magyar Nemzet történetéről írott kismonográfiába építette be. A magyarországi sajtóviszonyok elfajulásakor, 1938 derekán alapított napilap a szellemi ellenállás kiemelkedő fóruma volt, amely még éppen teljesítette a legalitás feltételeit. Sok jeles tollforgató végső menedéke volt ez a szerkesztőség.
Ebben a kismonográfiában idézhette vissza Vásárhelyi a lap első főszerkesztőjének, Pethő Sándornak 1939 januárjában leírt szavait:
„A bilincsekbe vert beszéd ugyanis rettentő beszéd. A halk célzásnak vagy utalásnak, egy hasonlatnak vagy allegóriának rettentő akusztikát ad a fojtott csend frenezise, az emberszívek hangosabb verése, a ki nem mondható érzések elviselhetetlen feszültsége, valahányszor a sápadtság és a rémület istenei uralkodnak egy közvélemény fölött. Az írónak tudnia kell, hogy ebből a némaságból valami titokzatos fluidum árad és szövődik át a gondolkodásba. Érccé tömörül benne a hangtalan kalapácsütések láthatatlan üllőjén. Az író tudja, hogy a nyomás félelme mondatainak átmérőjét megrövidíti, de ugyanakkor értelmének fénylő árnyékát meg is hosszabbítja szinte a végtelenségig.” (Magyar Nemzet, 1939. január 6. és idézi Vásárhelyi: Magyar Nemzet, 1978. szeptember 5.)
Elhivatott, találékony és merész újságírók, írók, művészek esztendők során gazdag tárházát fundálták ki azoknak a szellemi fortélyoknak, melyek révén a hivatalos rendelkezések formális betartása mellett, a legalitás leple alatt eljuttathatták üzenetüket a közvéleményhez.
Ezt írja Vásárhelyi A szellemi ellenállás kérdéséhez című nagy tanulmányában, amely a Literatura 1975/3-4. számában jelent meg.
Ezeknek a szellemi fortélyoknak a legfőbb műhelye a Magyar Nemzet volt. A Vásárhelyi sajtótörténeti munkáit nem sokkal a szerző halála után sajtó alá rendező Murányi Gábor a kötet előszavában rekonstruálja a kismonográfia történetét. (A bilincsbe vert beszéd, 2002, Irodalom Kft.) Ezek szerint Vásárhelyi 1975 után fogott hozzá a monográfiához, amely még azelőtt elkészült, hogy 1977-ben, hatvanévesen infarktust kapott.
A mű 1978-ban folytatásokban megjelent az alapításának negyvenedik évfordulóját ünneplő Magyar Nemzetben az akkori főszerkesztőnek, az alapító főszerkesztő fia, Pethő Tibor – nyilván Aczél Györggyel (is) egyeztetett – súlyos húzásaival. A sorozatnak a húzásokkal, átírásokkal együtt is volt akkora hatóereje, amiért érdemes volt megjelentetni.
Vásárhelyi remélte, hogy a kötet hamarosan megjelenik. A kézirat a Magvetőnél porosodott, ahol az államvédelemtől örökölt igazgató, Kardos György felügyeletével tartották távol a nyilvánosságtól a fogságra ítélt kéziratokat.
1988-ban a lap alapításának 50. évfordulójára emlékkönyvet adtak ki. Az utolsó pillanatban kapták meg az engedélyt, hogy az akkor már a prominens ellenzékiek között számontartott Vásárhelyi írhassa meg a lap történetét. Így már csak a folytatásokban megjelent 1978-as csonka szöveg beszerkesztésére volt lehetőség. Az autentikus szöveg a fent említett 2002-es gyűjteményes kötetben olvasható.
Csizmadia Ervin interjúkötete (A magyar demokratikus ellenzék. 1968-1988., 167.o.) szerint Vásárhelyi Miklós 1979-től vett részt a demokratikus ellenzék mozgalmában. A csehszlovákiai ellenzéki nyilatkozat, a Charta ’77 ügyében történt letartóztatások elleni hazai tiltakozó levelet már Vásárhelyi is aláírta.
1981-ben elindult egy másfél éves nagy beszélgetéssorozat 1956-ról, melynek keretében ismert 56-osok elmesélték, egymással szembesítették 1956-os történetüket. Amikor az MSZMP Politikai Bizottsága 1982-ben az ellenzékről tárgyalt, Kádár János a Nagy Imre-csoport tevékeny prominenseit, Donáth Ferencet és Vásárhelyi Miklóst tartotta az új ellenzéki csoportosulások irányítóinak.
1983-84-ben Vásárhelyit meghívták New Yorkba, a Columbia Egyetemre. Fél évet az Egyesült Államokban töltött. Ekkor találkozott Soros Györggyel, aki meglátta benne azt az embert, akire rábízhatja alapítványának képviseletét Magyarországon.
A Vásárhelyi részvételével folyó bonyolult és érzékeny tárgyalások után Soros György 1984. május 28-án aláírta a Soros Alapítvány alapító okiratát, a Magyar Tudományos Akadémia és a New York-i Soros Alapítvány szerződését.
1985-ben rendezték meg a demokratikus ellenzék és a „népi ellenzék” monori találkozóját a monorierdei kempingben. Ennek Vásárhelyi volt az egyik szervezője és előadója. Ezt követte a forradalom 30. évfordulójára rendezett konferencia Eörsi István író lakásán. Hetven 56-os szólalt itt meg. A konferencia jegyzőkönyve szamizdatban jelent meg Vásárhelyi Miklós és társai szerkesztésében.
1988-ban megalakult az Új Márciusi Front, amelyben az állampárt reformszárnya megkísérelt közösen fellépni a demokratikus ellenzék erre hajló személyiségeivel, köztük Vásárhelyi Miklóssal. Mindebből kitűnik, hogy ebben az időszakban már a hatalom is, az ellenzék is – a pragmatikus Vásárhelyi Miklós kiváltképp – másképp működött, mint a Kádár-korszak stabil időszakában.
A nyolcvanas évek elejének gazdasági válsága nyilvánvalóvá tette, hogy a rendszer versenyképtelen és hosszabb távon működésképtelen, túléléséhez a nyugati világ segítsége és a nyugati típusú rendszerek bizonyos elemeinek átvétele szükséges. Ettől kezdve Budapest kettős gúzsban, moszkvai és nyugati gúzsban táncolt, és a moszkvai a peresztrojka kibontakozásával a nyolcvanas évek derekán a kötelek kioldódtak.
Az a nyitás, amely a túléléshez kellett, egyben a pártállami diktatúra rendszerét is megbontotta, a pártállami hatalmat veszélyeztette. A diktatúra önmentése önlebontás volt egyben. A hatalom ebben a kettősségben őrlődött, ingadozott. A lépéseiben egyre kevesebb volt a következetesség, egyre több az esetlegesség. Ez meglepő engedményekkel és meglepő repressziókkal járt.
Aki hatalmi logikával, kivált a stabil Kádár-korszak logikájával kívánja megmagyarázni, miként lehetett Vásárhelyi egyszerre ellenzéki és Soros képviseletében a hatalom partnere, továbbá az állampárt egyik szárnya által alapított – a másik szárnya által elnyomott – Új Márciusi Front tagja, annak ez nem fog sikerülni. Persze a rendszerváltásra liberálissá érő Vásárhelyi sokféle politikai ellenfele ennek megértésében nem is volt érdekelt.
A Soros Alapítvány elfogadása ennek az önmentő-önlebontó folyamatnak a része volt. Jelentős forrást jelentett az oktatás, az egészségügy számára a legatyásodó országban. Rengeteg értelmiségi, művészeti, tudományos műhely, kiadó számára dobott az alapítvány mentőövet. A hatalom remélte, hogy az egzisztenciális lesüllyedéstől megóvott értelmiségi csoportok lázadási készsége csökken, nem sodródnak át tömegesen az ellenzékhez. Az engedékenység ára persze az volt, hogy az ellenzékieket sem lehetett kitiltani a támogatottak köréből.
1988 őszén Vásárhelyi a Szabad Demokraták Szövetségének alapító tagja lett. 1989-ben megjelent, visszaemlékezéseit tartalmazó könyvének már a címe is ez volt: Ellenzékben.
A rendszerváltás lebonyolításában tevékenyen részt vett. Egyik élharcosa volt az ’56-os forradalom mártírjai, börtönviselt veteránjai rehabilitálásának. Alapító tagként vett részt a Történelmi Igazságtétel Bizottság munkájában a szervezet eltorzulásáig. Beszédet mondott Nagy Imre és társai újratemetésének napján a Hősök terén. Miként a monorierdei kempingben, ekkor is a békebarát szónokok közé tartozott. Arról beszélt, hogy csak a kölcsönös türelem szellemében biztosíthatjuk az átmenetet egy európai, korszerű, szabad és demokratikus társadalomhoz.
A kölcsönös türelem a legkevésbé sem jellemezte az átmenet éveit. Vásárhelyi az első szabadon választott parlamentben az SZDSZ képviselőjeként volt jelen, de a liberális párt nem igazán számított rá.
A Soros Alapítvány elnöke, Soros György személyes megbízottjaként vezette a szervezetet, 1994-től szinte haláláig, 2001 májusáig formálisan is, ő volt az Alapítvány kuratóriumának az elnöke, aztán pedig a tiszteletbeli elnöke.
Rázúdult minden vád, ami az alapítványt érte. A nyitott társadalom, a liberalizmus, a nyugati típusú parlamentáris demokrácia ellenfelei a kommunistáktól a nácikig ellenségüknek tekintették a Soros Alapítványt. Köztük számos egykori kedvezményezett. Az első szabad választások óta eltelt 36 évből 24-ben Soros, az alapítvány és Vásárhelyi Miklós ellenségei gyakorolták a kormányzati hatalmat. A szélsőjobboldal Soros-fóbiája Vásárhelyi-fóbiaként (is) jelentkezett.
2001-ben betegségei megsúlyosbodtak, állapota leromlott. Július 31-én meghalt.
Litván György történész így búcsúzott tőle:
„Ő volt az, akinek a véleményére nagyobb fordulatok, történések, akciók idején elsősorban kíváncsi volt a magyar értelmiségnek egy igen széles és jelentős csoportja. Okossága, a XX. századot csaknem átfogó tapasztalatai, hihetetlenül gazdag helyzet- és emberismerete, s nem utolsósorban morális tisztessége, egyenessége volt az a mérce és támpont, amihez nagyon sokan igazodtunk, vagy legalább orientációs pontnak tekintettünk az elmúlt évtizedek viharaiban és zegzugaiban. Egyszóval ő volt a családfő, a szellemi és morális tekintély, akire nemcsak a barátok, hanem az ellenségek, a szabadságellenes hatalom mindenkori képviselői is figyeltek…” (Népszabadság, 2001. augusztus 2.)